Thomas Tuchelnek fel van adva a lecke: mihez kezd a 10-esek inváziójával?

A 10-es mez már az „ősidőkben” is általában a legnagyobb klasszisoknak járt, de az 1980-as években jutottunk el oda, hogy a számozás összenőtt egy külön pozícióval: az irányítónak vagy játékmesternek nevezett poszttal, amely a középpálya és a támadósor között elhelyezkedő, a csapat támadójátékát mozgató futballistákat jelöli. Ekkor már nem a középcsatárok számítottak a legnagyobb sztárnak, hanem a hátukon 10-es számot viselő futballzsenik: Maradona, Platini, Zico, hogy csak a legnagyobbakat említsük, és aztán ez a következő évtizedre is így maradt (bár később a 10-es szerepkör alaposan megváltozott, de ez külön cikk témája lenne).

Ahogy aztán a futballtörténelem későbbi klasszikus 10-eseit vesszük sorra Zidane-tól Hagin át Roberto Baggióig, a sorból feltűnően hiányoznak az angolok. Igen, még a leginkább ideillő Paul Gascoigne sem volt igazi 10-es:

az átlagosnál ugyan jóval technikásabb és sokoldalúbb volt, de alapvetően a középpályán játszott, ahol részt kellett vennie a labdaszerzésben és a védekezésben is.

Mindez leginkább abból következett, hogy az angol futballban évtizedeken át uralkodó, szigorú 4-4-2-es játékrend alapból lehetetlenné tette a 10-es pozíciót, így ezek a játékosok, ha nem voltak elég erősek ahhoz, hogy a középpálya húsdarálójában küzdjenek (mint tette Gascoigne), akkor jellemzően kiszorultak a szélre. Angliában néha még most is tetten érhető a beidegződés, hogy az átlagosnál technikásabb játékosokat automatikusan szélsőnek tekintik, de ez ma már maximum elszólás, régebben viszont zseniális játékosok szorultak ki a szélre, Chris Waddle-tól Joe Cole-ig, akik csak kivételes esetben tudták megmutatni, hogy kötetlenebb szerepkörben mire képesek (mint amikor Bobby Robson az 1990-es vébén áttért az ötvédős rendszerre, és Waddle hirtelen megtáltosodott középen).

Idővel azonban fordult a kocka, és a korábban már említett forradalmi változásoknak köszönhetően az angol utánpótlásban egyre nagyobb számban jelentek meg a kreatív, technikás futballisták, akik már nem szélsők, de nem is csatárok, hanem a(z általában egyetlen) támadó mögötti kötetlenebb szerepkörben érzik magukat a leghasznosabbnak. Olyannyira, hogy már Gareth Southgate-nek is problémát okozott, hogyan hasznosítsa a kreativitásukat, a decemberig megbízott angol szövetségi kapitány, Lee Carsley, illetve utódja, Thomas Tuchel sorsa pedig még nehezebb lett, hiszen a nyári Európa-bajnokságon még „csak” Jude Bellingham és Phil Foden tűnt kihagyhatatlannak közülük,

azóta viszont Cole Palmer is olyan formába lendült, hogy ő is helyet követelt magának a kezdőben.

Carsley a görögök ellen megpróbálkozott azzal, hogy a három legkiemelkedőbb ilyen játékosát egyszerre küldje a pályára egy szokatlanul merész, támadó felállásban, amelyben Bellingham volt a hamis kilences, mellette-mögötte pedig Foden és Palmer is helyet kapott – a szélre pedig nem húzódhattak ki, hiszen két valódi szélső is volt a csapatban, Bukayo Saka és Anthony Gordon személyében. Az eredmény ismert, a bizarr kísérlet káoszba és vereségbe torkollott, egyszersmind megmutatta, bárki is az angol kapitány, az egyik legnagyobb kihívás a 10-esek észszerű felhasználása lesz, annál is inkább, mert korántsem csak ez a három játékos pályázik a kezdőbe, hanem lassan egy csapatra való is lesz már belőlük.

Ezt a helyzetet vannak, akik már problémaként azonosították, tekintve, hogy az angol korosztályos csapatoknál is egyre-másra jönnek az újabb technikás és kreatív játékosok, mintha az egész rendszer átállt volna arra, hogy 10-eseket képezzen, csakhogy ezzel a kritikusok szerint átestek a ló túloldalára, miközben eltűnnek a klasszikus befejező csatárok, a jól fejelő középhátvédek és az erőteljes, labdaszerző középpályások.

Hogy ez tényleg probléma-e, az majd középtávon derül ki, most viszont olyan bőség van a 10-esek között, hogy arra kevés példa lehet más országoknál. Nézzük meg bővebben, kikről van szó!

Jude Bellingham

Nyilvánvalóan Bellinghammel kezdődik a felsorolás, és nem csak a betűrend miatt. A Real Madrid még mindig csak 21 éves sztárja vitathatatlanul a világ legjobbjainak egyike, aki a világ bármely csapatába beférne. Ráadásul sokoldalúsága miatt erre fokozott esélye is van, hiszen éppen itt idéztük egy évvel ezelőtt az egykori edzőjét, Mike Doddsot, amikor felidézte egy beszélgetését az akkor még csak 12 éves Jude Bellinghammel: „Azt mondta, hogy 10-es akar lenni. Én azt feleltem: Szerintem lehetsz 22-es” – mondta Dodds, aki arra utalt ezzel, hogy Bellingham olyan sokoldalú futballista, hogy

rossz szolgálatot tesz magának azzal, hogy 10-es akar lenni, mert szerintem mindent meg tud csinálni.

Csakhogy amióta Madridba szerződött, kiderült, hogy Bellingham ezen, a csatár mögötti poszton a leghatékonyabb. „Ahogyan kis területen, szorult helyzetből is képes kikeveredni akár két játékossal szemben is úgy, hogy ragad hozzá a labda, amit aztán meg is tud játszani, azt tényleg nem lehet tanítani, ilyenekre legfeljebb Zidane vagy a hozzá hasonló géniuszok voltak képesek” – írtuk tavalyi cikkünkben, amiben arra is kitértünk, hogy mindemellett kiváló ütemben tud a kapu elé érkezni. Az angol válogatottban is kiderült, hogy bűn Bellinghamet hátrébb vonni, és ugyan nem tudott igazán kiemelkedni az Eb-n, az olyan momentumok, mint a Szlovákia elleni utolsó perces, ollózós gólja megmutatják, hol van a helye – nem hátul és nem is a szélen, de nyilvánvalóan nem csatár. Bellingham tökéletes a 10-es poszton egy megfelelően összerakott csapatban (Anglia ugye az idén nem volt az) – de akkor hová férnek be a többiek?

Phil Foden

Bellinghammel ellentétben Fodenről a mai napig nem tisztázott, melyik a legjobb posztja – annál is inkább, mert klubjában is hol a szélen játszik, hol a középpályán, sőt még támadóként is kipróbálta Pep Guardiola, ám a legtöbben úgy gondolják, hogy a 10-es pozíció fekszik neki a legjobban. És itt kezdődnek a bajok, hiszen hiába szavazták meg a tavalyi év legjobb játékosának a Premier League-ben, egyelőre úgy tűnik, a Manchester Cityben megy csak neki a játék, a válogatottban árnyéka önmagának.

Gareth Southgate úgy vágta át a gordiuszi csomót, hogy Fodent kitette a bal szélre: ez a 2022-es vb-n még működni látszott, az idén viszont a Hollandia elleni elődöntőt leszámítva Foden csalódást okozott – talán ő a legnagyobbat, tekintve, hogy a nemzedéke tán legtehetségesebb angol játékosának tartják.

Foden azonban az új korszakot se kezdte jobban, a görögök elleni meccsen is ő nyújtotta az egyik leggyengébb teljesítményt, pedig komoly volt a verseny ezért a címért.

Most nagyon úgy fest, Foden lehet a nagy vesztese a 10-esek túltengésének, miután már a közvélemény türelme is fogyni látszik vele szemben, és akár az is előfordulhat, csatlakozik a klubjukban brillírozó, a válogatottban viszont örök ígéret játékosok hosszú sorához.

Cole Palmer

A Chelsea játékosa elképesztően gyorsan emelkedett az elitbe: bő egy évvel ezelőtt még egy volt a sok tehetséges angol fiatal közül, és kevés dolog utalt arra, hogy rekordokat döntve lépjen a Premier League legjobbjai közé. Palmer viszont mégis itt van, számolni kell vele, és a klubjában bizony ő is az előretolt csatár mögött érzi magát a legjobban, ott képes a legjobb teljesítményre.

Palmer az Eb-n még tartalék volt, ám így is komolyabban hozzájárult Anglia sikeréhez, mint például az állandó kezdő Foden: az elődöntőben gólpasszt adott Ollie Watkinsnak, a döntőben pedig ő egyenlített egy tökéletesen helyezett lövéssel. Carsley a görögök elleni kudarc után sem tette ki Palmert a kezdőből, hanem a jobb szélre tolta ki, de a finnek elleni meccsen is visszafogott teljesítményt nyújtott (a helyére beállt Madueke húsz perc alatt többet mutatott, mint ő hetven alatt), és ez nem véletlen, hiszen Palmer helye ott volna középen, Harry Kane mögött – ahol viszont Bellingham játszik. Valamit azonban ki kell majd találni, mert Palmer túl jónak tűnik ahhoz, hogy a mindenkori kapitány a kispadra ültesse. Vagy ez csak a régi „Gerrard vagy Lampard?” kérdés újramelegítése? Azt emlékezetesen nem sikerült megoldania egyik kapitánynak sem.

Jack Grealish

Hol van már az az idő, amikor Jack Grealishben látta az angol sportsajtó a megoldást a válogatott összes problémájára? Pedig volt ilyen, és nem is annyira régen, hiszen a 2020-as Eb előtt szabályos kampány indult azért, hogy az Aston Villa játékmestere kapjon végre meghívót Southgate-től. Azóta jó pár változás történt: Grealish már a Manchester City játékosa, nem az egyetlen jelentkező a 10-es posztra, sőt nem is igazán ezen a poszton játszik a klubjában, ahol Guardiola szigorú taktikai rendszerében a bal szélen van a helye.

Sokak szerint lehet, hogy Grealisht sikerült beilleszteni a City játékába, viszont útközben éppen az a kiszámíthatatlanság vagy éppen szertelenség tűnt el a játékából, amiért ekkora felhajtást váltott ki a feltűnése. Mindenesetre Lee Carsley első meccsén Bellingham, Foden és Palmer is hiányzott Írország ellen, így Grealish újra a 10-es pozícióban játszhatott, és végre megmutathatta, hogy milyen, amikor igazán elemében érzi magát. Csakhogy a fentiek visszatérésével nem sok esélye lesz bekerülni oda, viszont ő a bal szélen is bevethetőnek tűnik (pláne, ha a túloldalon egy hagyományos értelemben vett, robbanékony szélső szaladgál, mint amilyen Saka), ezért lehet, hogy a szélen továbbra is láthatják az angol szurkolók.

James Maddison

Ő van a legközelebb a klasszikus, régi vágású 10-eshez az angol játékosok közül, mégis jelenleg távol van a válogatottól. James Maddison a klubjában tényleg igazi játékmester a szó hagyományos értelmében:

ha jól játszik, a Tottenhamnek is jól megy, de ha nem, akkor a csapata is szenved.

Kivételes rúgótechnikája, nagyszerű képzettsége és az, hogy jól lát a pályán, egyaránt alkalmassá teszi a posztra, az eddigi kapitányokat mégsem győzte meg.

Maddison így lemaradt az Eb-ről, mint ahogy Carsley keretében sincs helye. Leginkább azért, mert a riválisai sokoldalúbbak: Bellingham három szerepkört is képes betölteni egyszerre, Foden technikásabb és több poszton is bevethető, Palmer számai már most jobbak, pedig hat évvel fiatalabb, míg Grealish szintén megél a szélen is, és jobb az egy-egy elleni szituációkban.

Mivel pedig Maddison elmúlt 28 éves, valami nagyon nagyot kell alkotnia ahhoz, hogy Tuchel számoljon vele. Ha csak pár évvel születik korábban, a 2010-es években bérelt helye lett volna a kreatív játékosokban szűkölködő angol válogatottban, most viszont egyszerűen nem fér be, bármennyire jó játékos is.

Eberechi Eze

A Crystal Palace játékosa is könnyen lehet, hogy a partvonalon kívül marad: egyrészt ő is idősebb a legtöbb riválisánál (26 éves), másrészt kiscsapatban játszik, harmadrészt egyelőre nem tudta ugyanazt a teljesítményt mutatni a válogatottban, mint amit a klubjában láthattunk tőle.

Eberechi Eze ugyanis váratlan és zseniális húzásokra képes a Palace-ban, remekbe szabott gólokkal és klasszis cselekkel, de a válogatottban ezeket még nem láthatták tőle a szurkolók. Egyébként is egyelőre a bal szélen kapott helyet, amikor játszott, arra egyelőre kevés az esély, hogy kötetlen szerepben, igazi 10-esként számítsanak rá. A tehetsége azonban tagadhatatlan, ezért leírni is botorság lenne.

Morgan Gibbs-White

A Nottingham Forest játékosa sokak számára meglepetésként került be Lee Carsley első keretébe, pedig Morgan Gibbs-White kulcsembere volt tavaly az U21 Eb-győztes angol válogatottnak, melynek Carsley volt a kapitánya.

Gibbs-White már egyértelműen az új idők terméke, aki nem annyira klasszikus karmesterként remekel, hanem különösen a védekezésből támadásba való átmenetben jeleskedik, lendületes, jól képzett és kreatív futballista, aki könnyen lehet, hogy a jövőben erősebb csapatoknál is szóba jöhet. Mindenesetre a Forestben igazi vezéregyéniség, a válogatottban mindennek dacára egyelőre csak epizódszerepre számíthat.

Emile Smith-Rowe

Akárcsak Morgan Gibbs-White, Emile Smith-Rowe is tagja volt annak az U17-es világbajnokságot nyert angol válogatottnak hét éve, melynek vezéregyéniségei Phil Foden és Jadon Sancho voltak. Smith-Rowe mögöttük inkább a második vonalat jelentette, és ebből a kategóriából anyaegyesületében, az Arsenalban sem tudott kitörni.

Amikor már úgy tűnt, a karrierje stagnálni kezd, a Fulhamhez igazolt, és ez egyelőre jó döntésnek tűnik, itt végre megkaphatja azt a 10-es szerepkört, amelyre az Arsenalnál nem volt esélye. Smith-Rowe kétségtelenül tehetséges futballista, aki pár éve már a válogatottban is bemutatkozott, de ahhoz, hogy ott komolyabban számítsanak rá, vélhetően a Fulhamnél komolyabb csapatnál kellene remekelnie.

Morgan Rogers

Morgan Rogers már arra példa, hogy az eddig ismert nevek mellé is folyamatosan újabbakat követelnek a válogatottba. Az Aston Villa játékosa különösen gyorsan emelkedett fel, hiszen tavaly ilyenkor még a másodosztályú Middlesbrough-ban játszott. Igaz, nem a semmiből tűnt elő, hiszen tiniként nagy tehetségnek számított, azért igazolta le a Manchester City, ahol azonban megrekedt a fejlődése.

A Borónál viszont elég volt fél évet eltöltenie, hogy felfigyeljen rá a Villa, ahová nagyon gyorsan beilleszkedett.

Egyelőre az U21-es válogatott alapembere, de az se lett volna meglepő, ha Carsley a felnőttekhez is magával viszi.

A probléma csak az, hogy az Aston Villában hétről hétre remeklő Rogers is ezen a támadó középpályás, 10-es poszton képes a legjobb teljesítményre, de ha ilyen tempóban fejlődik tovább, ő lehet az angol futball következő sztárja.

James McAtee

És ha már a következő kiugrásról beszélünk, könnyen lehet, hogy James McAtee nevét is meg kell jegyezzük. Bár a 22 éves játékos egyelőre csak perceket kap a klubjában, Palmer és Rogers esetében már láthattuk, elég egy jól időzített klubváltás ahhoz, hogy hirtelen mindenki megismerje a nevét. Hozzájuk hasonlóan McAtee is a Manchester City játékosa, ahol egyelőre nem sok esélyt kap, korábban viszont már kölcsönben megmutatta a Sheffield Unitednál, hogy mire képes.

Technikája és rúgótechnikája is kivételes, a Championshipben töltött év során pedig fizikailag is megerősödött. Most az U21-es válogatott erőssége, legutóbb az ő duplájával verték meg Ukrajnát, az első pedig egy remekbe szabott szabadrúgásgól volt:

McAtee-nek minden adottsága megvan ahhoz, hogy egy kiemelkedő 10-es legyen, a kérdés csak az, melyik klubban bizonyíthatja majd be ezt – és persze, hogy a válogatottban lesz-e jövője.