Hogy neked mindig mindent valami focimeccshez kell kötnöd!
– a mondat, amit rengetegszer hallottam az elmúlt 20-25 évben, és mindig csak annyit tudtam válaszolni rá, hogy egyszerűen így működik az agyam, magától és teljesen véletlenszerűen elrak nagy győzelmeket, súlyos zakókat és csodás gólokat.
Azon például nem kell sokat töprengenem, hogy mit csináltam 1994. május 18-án: általános iskolai osztálykirándulás keretében Balatonfüreden tartózkodtam, és egész nap azt vártam, hogy este Milan-mezbe öltözve megnézzem, mire megy kedvenc csapatom az athéni Bajnokok Ligája-döntőben a Johan Cruyff vezette Barcelona ellen.
Az előzmények
Az ember általában sokkal elfogultabb azzal a csapattal, amelyikért rajong, és néha egyszerűen nem hajlandó tudomást venni a realitásról, mondjuk arról, hogy egy párharcban az ellenfél sokkal esélyesebb. Pláne 13 évesen, amikor a meccs mellett a velünk utazó másik osztály Kinga nevű gyönyörűsége foglalja le a gondolatait. Azok, akiket nem vakított el a klubszimpátia, egyöntetűen azt várták a döntőtől, hogy a Cruyff-féle Dream Team elsöpri a Milant, és 1992 után ismét Európa királya lesz.
A Barca zsinórban negyedszer lett spanyol bajnok, igaz, ezúttal nem kis mázlival: az utolsó forduló előtt a Deportivo állt jobban, ám a Valencia elleni meccs legvégén Miroslav Djukic büntetőt hibázott, így a Depor 0-0-ra végzett, míg a félidőben még vesztésre álló Barcelona 5-2-re verte a Sevillát, és ezzel kitette az indexet.
Mindez négy nappal a BL-döntő előtt történt, nem kell mondani, hogy egy ilyen katartikus élmény micsoda érzelmi többletet jelent egy csapat számára. A bajnoki címet éppenséggel a Milan is besöpörte – sorozatban harmadszor –, de Fabio Capello csapatára gyakran rásütötték az unalmas jelzőt, miután a 34 forduló alatt mindössze 36 gólt szerzett, csak eggyel többet, mint két kieső, az Atalanta és az Udinese.
Igaz, eközben védekezésben fenomenálisat nyújtott a Milan: a csapat kapusa, Sebastiano Rossi a nyolcadik fordulóban, a Foggia otthonában kapta az első gólt, a Mauro Tassotti, Alessandro Costacurta, Franco Baresi, Paolo Maldini négyesfogat pedig olyan összeszokottan és hatékonyan ügyködött előtte, hogy csak tizenötször jártak túl az eszükön az ellenfelek támadói.
Capello a pragmatikus megközelítésben hitt, Cruyff viszont a látványos támadójátékot favorizálta, és pikírten jegyezte meg, hogy amíg ők a Hollandiában három bajnoki és három gólkirályi címet begyűjtő Romáriót igazolták le, addig Capellónak az 1993-as BL-döntőben épp a Milant megfricskázó Marseille marcona védője, Marcel Desailly kellett.
A Barca holland generálisa a döntő előtt nem szerénykedett, simán kijelentette, hogy csapata a favorit.
Kompaktabbak, versenyképesebbek és tapasztaltabbak vagyunk, mint az 1992-es döntő előtt. A Milan nem nyújt semmi extrát, ők a védekezésre építenek, mi pedig a támadójátékunkra. A futballnak mindig jót tesz, ha egy támadó felfogású csapat győz. A győzteseket mindig sokan másolják.
Sokat járatjuk a labdát, és ráerőltetjük a saját játékunkat az ellenfélre, míg a Milan a fizikai erejére és a szervezett védekezésére épít. Számomra az igazi Milan az Arrigo Sacchi-féle csapat volt. A Capello-féle csapathoz hasonlóan eredményesek voltak, de izgalmas, drámai módon játszottak, és folyamatosan rohamoztak, ez jelentette a különbséget. Sacchi csapata juttatta a Milant arra a polcra, ahol most van a klub” – magyarázta Cruyff.
Évekkel később Desailly azt mondta, Cruyff véleménye alaposan felpaprikázta a milánói játékosokat, és ez Capellónak kapóra jött, mert motiválni tudta velük az embereit.
„Cruyff megállapításai helytelenek voltak, és támadásnak vettük, amit mondott. Lehet, minden másképp alakult volna a döntőben, ha nem ilyen módon vezeti fel” – mondta Costacurta, akit a Monaco elleni elődöntőben kiállítottak, így nem játszhatott Athénban.
„A legédesebb pillanatait élő Barcelona találkozik a Berlusconi-éra legsilányabb Milanjával. Cruyff győztes típus, Capello viszont a nemzetközi színtéren még nem nőtt fel a feladathoz” – írta a a döntő napján a Mundo Deportivo nevű spanyol lap. A katalánok annyira nyeregben érezték magukat, hogy Cruyff a trófeával fotózkodott, ami persze még inkább felbőszítette az olaszokat.
„Favoritként veszíteni, azt nagyon nehéz elviselni, iszonyú keserű szájíz marad utána. A döntőre két hétig készültünk, videókat elemeztem, egyesével beszélgettem a játékosokkal, és összeraktam a taktikát. A felkészülés mentális része alapvető fontosságú, dühösen és alázatosan, de maximális koncentráltsággal kell felmenni a pályára” – árulta el Capello hosszú évekkel a nagy meccs után. A mai edzők közül leginkább Diego Simeone és Antonio Conte felfogása hasonlít Capellóéra, aki mindig arra törekedett, hogy kioltsa az ellenfél erősségeit. A csapat egyik középpályása, Demetrio Albertini azt mesélte, a felkészülés során minden edzés olyan hangulatú és intenzitású volt, mintha már a döntőben játszanának.
Amíg a Milan vicsorogva készült, hogy a pályán megmutassa, mit is tud, a Barcánál jóval oldottabb volt a hangulat. Cruyff 1992-ben, a Sampdoria elleni döntőn azt mondta a játékosainak: „Menjetek ki, és élvezzétek a játékot!” Két évvel később sem akarta összezavarni fiait mindenféle taktikai okoskodással, ekkor csak azt hangsúlyozta:
Ti vagytok a jobbak, meg fogjátok nyerni a döntőt
A kezdőcsapatok
A legjobb támadósor a legjobb védelem ellen, akár így is beharangozhatták volna a meccset, ám a Milan oldalán komoly nehézségét okozott, hogy Baresit és Costacurtát is pótolni kellett. A finálé előtt Zvonimir Boban szereplése is kérdéses volt, de a horvát középpályás végül vállalni tudta a játékot, a lelátóra küldve ezzel potenciális helyettesét, Brian Laudrupot. Az nagyobb meglepetés volt, hogy Brian bátyja, Michael Laudrup sem kapott szerepet a döntőben, ekkoriban ugyanis még csak három külföldit lehetett nevezni a kezdőbe, és Cruyff az 1992-es finálé hősére, Ronald Koemanra, valamint a két klasszis csatárra, Romárióra és Hriszto Sztoicskovra szavazott. Talán nem véletlen, hogy Laudrup nem is játszott többször a Barcában, hanem a nyáron eligazolt – a Real Madridhoz.
Amikor megtudtam, hogy Laudrup nem játszik, nagyon megnyugodtam. Miatta aggódtam a legjobban
– lélegzett fel Capello. Aki kihagyta a BL-ben négy találattal házi gólkirálynak számító Jean-Pierre Papint, bizalmat szavazott ellenben Dejan Savicevicnek, akiről Jonathan Wilson azt írta a Futballforradalmak című könyvében: „Az egyéni zsenialitása egyszerre tudott összhangba kerülni Sacchi csapatközpontú elveivel és Capello pragmatikus megközelítésével”.
Az olasz hadvezér végül úgy variálta át a védelmet, hogy Tassotti maradt a jobb oldalon, Christian Panucci lett a balbekk, Maldinit pedig középre vezényelte, ahol Filippo Galli lett a párja. A Maldininél öt évvel idősebb, a 31. születésnapját a döntő másnapján ünneplő Galli már a Sacchi-időszak sikereinek is részese volt, de ebben az idényben már csak mellékszereplőnek számított, mivel a finálét megelőzően a bajnokságban és a BL-ben összesen csak hét találkozón volt kezdő Capello akár Desaillyt is visszahúzhatta volna a védelembe, hiszen a francia tank a Marseille-ben belső védőként szerepelt, ám a Milan edzője a középpályán számított rá, és ez a döntő alakulásában óriási jelentőséggel bírt.
Cruyff nem bonyolította a dolgokat, ugyanazt a kezdőt küldte pályára, amely az elődöntőben 3-0-ra legyalulta a Portót. A 92-es győztes csapathoz képest a Barcában Sergi és Romário számított új arcnak, Miguel Ángel Nadal és Txiki Beguiristain pedig – azok után, hogy két évvel korábban a padon izgulta végig a döntőt – ezúttal a pályán tehetett a csapatért.
A Milan Sacchival 1989-ben és 1990-ben is BEK-győztes lett, úgyhogy a kezdő tagjai közül heten is tudták, milyen érzés a magasba emelni a nagyfülű serleget, illetve kilenc az a hét, mert Desailly immár az olaszokat erősítette azok után, hogy az 1993-as müncheni döntőt követően még a marseille-i társakkal pezsgőzhetett, míg Savicevic 1991-ben a Crvena zvezdával ért fel a csúcsra. Az olaszoknál így csak Boban és Panucci számított elsőbálozónak.
Bírócsere halálos fenyegetés miatt
Az UEFA eredetileg a holland John Blankensteint jelölte a meccsre, ám az olasz sajtóban megjelent, meglehetősen negatív kicsengésű cikkek után a spori halálos fenyegetéseket kapott. A legtöbben ezt annak tulajdonították, hogy honfitársa volt Koemannak és Cruyffnak (bár Ruud Gullit és Frank Rijkaard már eligazolt, a sérült Marco van Basten személyében a Milannak is volt hollandja),
A Milannak is cserélnie kellett – mégpedig a mezét, mivel az akkori szabályok szerint az európai kupadöntőkben nem szerepelhetett a szponzor neve a dresszen, így lekerült a Motta felirat a Milan-játékosok felsőjéről. Az olasz klub fehér szerelésben lépett pályára, ez kimondottan a döntőre készült, és egyben tisztelgés is volt a nagy elődök, az 1963-as BEK-győztes társaság előtt, amely a klub első európai diadalánál szintén fehérbe öltözve hódította el a trófeát a Benfica elleni 2-1-es sikerrel.
A meccs
Bár a döntők sokszor az óvatoskodásról szólnak – az ezt megelőző 16 BEK/BL-döntőből 13 hozott 0-0-s vagy 1-0-s végeredményt –, az athéni finálé lendületesen indult, és a kontrákra berendezkedő Milan minden labdaszerzés után nagy hévvel zúdult rá a Barca védelmére. A katalánoktól először Sztoicskov villant, aki jobbról indulva befelé húzott, majd legalább 30 méterről rászúrta, Rossi kísérte a bal sarkot elkerülő labdát, majd leteremtette a védőit, hogy figyeljenek jobban.
A visszajátszásból kiderült, hogy az olaszok közül egyedül Daniele Massaro volt lesen, és az asszisztens úgy ítélhette meg, hogy a támadó arra vár, hogy a beadásra elindulhasson, ilyen esetben pedig a les jogosulatlan előnyt jelent.
A Barcelona a meg nem adott gólra helyzettel válaszolt, Pep Guardiola passza után Sztoicskov a védők mögé beinduló Romário elé pörgetett, a kis brazil egyből lőtt, ám jócskán elvétette a kaput. Viszont a jelenet intő jel lehetett a Milan számára, hogy a Barca két húzásból is képes veszélyt teremteni. A Milan az egész meccsen profitált abból, hogy Sztoicskov ritkán zárt vissza védekezni, így az ő oldalán Panucci bátran belépkedhetett a támadásokba, és az egyik ilyen esetnél a beadása Massarót találta meg, aki felpörgette magának a labdát, majd kapásból lőtt – épp Andoni Zubizarreta kezébe.
A 22. percben vezetést szerzett a Milan: Rossi kirúgását Nadal vette mellre, majd Sergihez akarta fejelni, ám Boban közbelépett, és a labda Savicevichez került, aki egy pimasz mozdulattal leültette Nadalt, majd kapura tört. Guardiola üldözte ugyan a Milan tízesét, de Savicevic jól fedezte a labdát, és amikor Zubizarreta kirobbant a kapujából, átemelte a hosszúra, ahol Massaro a hálóba kotorta. Hogy Savicevic rosszabbik lábával bemutatott emelése lecsúszott labda vagy zseniális ötlet volt-e, azon lehetne vitakozni, mindenesetre a Milan-játékosok és -szurkolók tomboltak – Capello bezzeg rezzenéstelen arccal reagált a kispadon.
A Milan az első félórában sokkal élesebbnek tűnt ellenfelénél, amelyet láthatóan meglepett az olaszok agresszív stílusa és intenzív letámadása, amellyel megnehezítették a támadásépítést.
Nyomtunk, nem adtuk át nekik a kezdeményezést, keményen letámadtunk, és ezzel kizökkentettük őket
– emlékezett vissza Savicevic.
Az egyik kulcsfigura Albertini volt, aki kullancsként tapadt a Barca agyára, Guardiolára, de a középpálya korlátlan ura Desailly volt, aki sorra nyerte a párharcokat, és labdaszerzéseivel számtalan Barcelona-támadást megakasztott. És ha át is jutott a Cruyff-csapat a Milan első védelmi vonalán, Rossinak akkor sem kellett remegnie, mert a számára szokatlan szerepkörben futballozó Maldini magabiztos volt középen, Gallin pedig nem érződött, hogy berozsdásodott volna a sok kispadozástól.
A 41. percben épp Galli közbenyúlása kellett, hogy ne egyenlítsen a Barca, amely három passzal ismét a 16-oson belül termett, ám Romário lövésébe pont annyira ért bele a döntőre reaktivált védő, hogy a labda ne a bal alsóban kössön ki. 1-1 helyett 2-0-val zárult az első felvonás: a Milan majdnem egy percre eldugta a labdát a Barca elől, majd Boban ügyesen játszotta meg a bal oldalon fellépő Donadonit, aki simán átfűzte magát Albert Ferreren, és megindult az alapvonal felé.
„Nyugodtan mentem be az öltözőbe félidőben, ám a játékosoknak kihangsúlyoztam, óvatosnak és ébernek kell lenniük, mert olyan ellenféllel játszunk, amelyik akár pár perc alatt is képes a maga javára fordítani a meccset. Azt kértem tőlük, hogy továbbra is maximális koncentrációval futballozzanak” – mondta Capello.
És a Milan tényleg éber volt! Két perce ment a második játékrész, amikor Albertini ívelte fel a labdát Savicevic felé, de úgy tűnt, Nadal simán megszerzi azt. A Barca hátvédje – a teniszező klasszis, Rafa Nadal nagybátyja – azonban addig totojázott, míg Savicevic talpalásgyanús mozdulattal elcsente tőle a labdát, majd pazar helyzetfelismeréssel és még annál is pompásabb kivitelezéssel a 16-os oldalvonalától átemelte Zubizarreta fölött.
„Nem volt sok időm gondolkodni, mit is csináljak. Ha elkezdtem volna agyalni, szinte biztos, hogy nem lőttem volna gólt. Onnantól, hogy elhagyta a labda a lábam, már éreztem, hogy ebből gól lesz. Ez a csúcs egy futballista életében, a BL-döntőben játszani és ott gólt szerezni” – idézte fel pályafutása talán legemlékezetesebb pillanatát Savicevic.
„Vannak olyan dolgok, amiket csak a zsenik próbálnak meg. Ez egy ilyen eset volt, és Savicevic valóban zseni volt (ez is volt a beceneve Olaszországban, Il Genio). Bámulatba ejtő gólt szerzett” – áradozott a játékosáról Capello.
„Egyszerűen nem volt joga onnan gólt szerezni, sőt még kapura lőni sem” – írta a Milan harmadik góljáról a Guardian, amely 2020-ban percről percre tudósításban idézte fel az 1994-es finálé összes fontos történését.
A meccs már ezzel a góllal eldőlt, de a Milan még bevitt egy megrendítő ütést a köteleknél támolygó ellenfélnek: Savicevic helyzeténél a kapufa még kisegítette a Barcát, ám másodpercekkel később a katalánok elszórták a labdát, amit Albertini a legjobb ütemben tolt Desailly elé, és az egész találkozón kimagaslóan játszó francia góllal koronázta meg a teljesítményét.
„Fogalmam se volt, mit kerestem abban a pozícióban. Összeszedtem Albertini passzát, és eltettem Zubizarreta mellett, a gólommal pedig bekerültem a történelembe” – vallotta Desailly.
„Capello számára egyértelműen Desailly volt az, aki tükrözte és tolmácsolta a pályán a szakvezető elképzeléseit” – írta a Sport TV szakértője, Kéri András Dániel a Calcio titkai című könyvében, visszaadva Desailly jelentőséget a csapaton belül.
A Barcelona teljesen szétesett a negyedik gól után, Sergi és Ferrer is úgy követett el csúnya szabálytalanságot, hogy már rendelkezett sárga lappal, de az angol bíró nagyvonalúan megkegyelmezett nekik.
A 4-0-s eredmény a BL-döntők történetének legnagyobb különbsége a mai napig, nem csoda, hogy Capello úgy fogalmazott, hogy a csapata tökéletesen játszott, külön kiemelve, hogy Romáriónak például nem volt kaput eltaláló lövése a meccsen.
„A média, különösen a külföldi sajtó esélyt sem adott nekünk a döntő előtt. A Barcelona kétségkívül nagyszerű csapat, de mi tudtuk, melyek a gyenge pontjai, és hogyan használhatjuk ki ezeket, amit könyörtelenül meg is tettünk. Roppant erős ellenfeleink voltak, de mindet megfojtottuk, szinte semmit nem engedtünk játszani nekik” – idézte Wilson Maldinit, aki sérülés miatt nem fejezte be a meccset.
Nem arról volt szó, hogy rosszul játszottunk volna. Inkább azt mondom, egyáltalán nem is játszottunk sehogy
– bosszankodott Cruyff. Az edzői stáb egyik tagja később azt mondta, a Barca nem úgy ment neki a döntőnek, hogy felvállalja a harcot, csak át akarta venni a trófeát. Carles Rexach, Cruyff segítője is meglehetősen nyersen fogalmazott: „Nem készültünk fel rendesen, és nem koncentráltuk eléggé. Athén volt a vég kezdete”.
Guardiola arckifejezése mindent elárul:
On This Day in 1994 🗓️
AC Milan destroyed Barcelona 4-0 in the Champions League Final! pic.twitter.com/rkmgjzwSE3
— Classic Football Shirts (@classicshirts) May 18, 2024
A döntő után a Barca öltözőjében temetői hangulat uralkodott, és Cruyff nem segített a játékosainak, hogy feldolgozzák a történteket: pár percig fel-alá járkált csendben, majd jobbnak látta, ha lelép.
A döntő utóélete
„Ha visszatekintek a pályafutásomra, nyugodtan mondhatom, hogy ennek a mérkőzésnek különös jelentősége van. 4-0-ra nyerni egy BL-döntőben, az szinte utánozhatatlan teljesítmény” – mondta Capello, akinek a csapata megismételte az Inter 1965-ös bravúrját azzal, hogy egy idényen belül söpörte be a scudettót és a BL-serleget.
Rexach nem véletlenül mondta, hogy az elbukott döntő volt a vég kezdete, Cruyff ugyanis még két évig ült a Barca kispadján, de trófeát már nem nyert a csapattal.
A Milan győzelmének legfontosabb tanulsága az volt, hogy bebizonyosodott, a reaktív futball igen is hatásos és eredményes lehet, vélte Alex Keble, a Goal.com újságírója. Szerinte a racionális és védekező felfogású stílus az olasz válogatott 2006-os vb-győzelmében csúcsosodott ki, de szintén ezzel a filozófiával tűnt ki az a José Mourinho, akinek volt kötődése a Barcelonához is, hiszen ő volt a Cruyffot váltó Bobby Robson segítője-tolmácsa a klubnál.
„Mourinho lett a spirituális vezetője azoknak az edzőknek, akik örömüket lelték a Cruyff-féle esztétika elcsúfításában, és a portugál szakember tudatosan szembehelyezkedett Guardiolával, aki továbbvitte Cruyff örökségét.
Mourinho a játékfelfogása révén sokáig domináns figurának számított a kétezres években, de valószínűleg nem robbant volna be a futball világába, ha nincs a Milan 4-0-s győzelme a Barca fölött az 1994-es döntőben.
Capello és Cruyff a képzeletbeli skálán a lehető legmesszebb helyezkedett egymástól, kettőjük összecsapása egyben az egymástól teljesen eltérő stílusok csatája is volt. Úgyhogy, amikor Capello Milanja minden idők egyik legváratlanabb eredményét produkálva fölényesen nyerte a döntőt, az olasz edző újrakalibrálta a sportágat” – írta Keble.
A Milan bő egyórás dokumentumfilmmel emlékezett meg az évfordulóról:
