Nemzetközi foci

„Hasonló aurája lehetett, mint David Beckhamnek” – „rabszolgahajcsárrá” vált az elfeledett futballista

Barratts / PA Images / Getty Images
Frank Soo nézi, ahogy a Millwall játékosa, Ronald Mansfield megszelídíti a labdát
Barratts / PA Images / Getty Images
Frank Soo nézi, ahogy a Millwall játékosa, Ronald Mansfield megszelídíti a labdát
A toplisták elkészítése mindig torz eredményt szül, hiszen az ember önkéntelenül is azokra az eseményekre, személyekre emlékszik jobban, amelyeket/akiket személyesen is átélt, látott, ismert. Így lehetnek az angolok is, amikor arra kérik őket, nevezzék meg minden idők legjobb futballistáit. Ilyenkor előkerülnek az 1966-os világbajnok csapat legendás játékosai, meg a közelmúlt csillagai. Ami közös minden listában, hogy ott van Stanley Matthews neve is, aki 42 évesen és 104 naposan még játszott a válogatottban. A legendának egykoron volt egy csapattársa a Stoke Cityben, akit hozzá hasonlóan szédületes tehetségnek tartottak. Ehhez képest még maga Matthews sem írt róla az önéletrajzi könyveiben, pedig ő volt az angol válogatott első, ázsiai származású futballistája, edzőként pedig az 1952-es olimpián a norvég válogatottat vezette. Íme az elfeledett futballista, Frank Soo története.

„És Soo elegáns átadása megtalálta Matthewst” – hallatszott a recsegő rádióban. 1945. október 20-át írtuk, a második világháború csak pár hónapja ért véget. Az emberek Anglia-szerte a rádióik körül tolongtak, és hallgatták, ahogy a The Hawthornsban, a West Bromwich stadionjában 54 ezer szurkoló űzi-hajtja a kedvenceket Wales ellen.

Eltelt nyolcvan év, és miközben Stanley Matthews továbbra is az angol futball egyik legendája, Frank Soo nevét alig ismerik, noha a maga korában legalább akkora tehetségnek tartották, mint csapattársát – írta a BBC.

Aki nem tudott ügyetlen lenni

Matthews önéletrajzi művei közül az 1948-as Feet First három, a 2000-es The Way It Was két (egyaránt frissített) kiadást is megélt, ugyanakkor Frank Soo egyikben sem szerepel. Ez elég nehezen elképzelhető úgy, hogy a két játékos 1933 és 1939 között hat szezont lehúzott és közel 200 mérkőzést játszott egymás oldalán a Stoke Cityben.

Életrajzi könyvének szerzőjét, Susan Gardinert éppen ez ejtette zavarba. A két játékosban sok közös volt: bár a pálya másik oldalán, de mindketten szélsőként játszottak, stílusukat a gyorsaság és elegancia jellemezte, annyira elhivatottak voltak és olyan keményen dolgoztak, hogy gyakran edzések után is kint maradtak a pályán.

Ezek után Soo szinte teljesen eltűnt a futballtörténelemből, hiányzik Matthews emlékirataiból, minimális leírás maradt a játékstílusáról, a Stoke-ban és az angol válogatottban játszott szerepéről.

Rasszizmussal nem lehetett vádolni Matthewst, hiszen 1953 és 1978 között minden évben arra áldozta a nyarat, hogy szegény gyerekeket tanítson futballozni Nigériában, Ghánában, Ugandában és Tanzániában. Sőt, 1975-ben figyelmen kívül hagyta az apartheidet, és a Dél-afrikai Köztársaságban fekete iskolásfiúkból hozott létre csapatot Stan’s Men néven.

Ezzel kapcsolatban egyetlen következtetést tudtam levonni. Talán tudat alatt Stanley Matthews a rivalizálás, esetleg féltékenység miatt szerkesztette ki Frankot

– írta Susan Gardiner, aki, miután alapos kutatómunkát végzett, rádöbbent, hogy Frank Soo zseniális futballista volt.

„Eleganciájáról, technikai tudásáról és precíz passzairól volt ismert. Hasonló aurája lehetett, mint David Beckhamnek, amivel mindenki közül kitűnt, hogy nem ivott alkoholt, nem nyúlt a cigarettához, és a kemény edzésben hitt.”

A negyvenes-ötvenes évek válogatott középcsatára, Stan Mortensen úgy jellemezte, egy olyan labdarúgó, aki képtelen az ügyetlen mozdulatra, a Stoke-szurkolók többsége pedig állította, jobb játékos volt nevesebb társánál.

Történelmet írt Angliában

De mit is lehet tudni valójában Frank Soo életéről? 1914. március 8-án született a derbyshire-i Buxtonban, édesanyja, Beatrice angol, apja, Csüan kínai volt. Manchesterben ismerkedtek meg, ahol a férj gőzmosodát vezetett, a házasságkötés után Buxtonba költöztek, végül a liverpooli külvárosban, West Derbyben telepedtek le.

A hét testvér közül Frankről már korán kiderült, hogy kiváló képességekkel bír a futballpályán, ugyan a helyi Liverpool és az Everton is felfigyelt rá, végül a Stoke City menedzsere, Tom Mather szerződtette 1933-ban 400 fontért.

1933 és 1945 között 260 mérkőzést játszott a klub színeiben, beleértve a háborús barátságos meccseket és a kupameccseket is, és közben 20 gólt szerzett. Igazi nemzeti ikon és klublegenda lett, első feleségével, Beryl Lunttal tartott esküvőjét megpróbálták titokban tartani, mégis kiszivárgott a helyszín és az időpont, így nem elég, hogy 2000 fős tömeg is megjelent éltetni az ifjú párt, de a fotójuk felkerült a Staffordshire Sentinel címlapjára.

Olyan nagyszerűen teljesített, hogy 1938-ra, 24 éves korában már a Stoke csapatkapitánya volt, és a szurkolók, valamint az újságírók egyre inkább a válogatottba követelték. Pechjére közbeszólt a háború. Miután csatlakozott a királyi légierőhöz, nem nagyon tudott visszatérni a Stoke Cityhez, így formáját megtartandó vendégjátékosként szerepelt többek között az Evertonban, a Brentfordban, a Chelsea-ben és a Newcastle Unitedben.

Végül teljesült az álma, de csupán olyan válogatott mérkőzéseken szerepelt, amelyeket az FA nem ismert el hivatalosnak.

Ennek ellenére elmondható róla, hogy ő volt az első kínai származású játékos az angol élvonalban, és azóta is az egyetlen ázsiai származású, aki felnőtt szinten képviselte Angliát.

A háború után közel járt ahhoz, hogy végre hivatalos meccsen is debütáljon, de amikor 1946-ban behívták, bokasérülés miatt nem tudott csatlakozni. A helyére a ragyogó fiatal sztár, Billy Wright került, aki meg sem állt a 105-szörös válogatottságig.

Egy igazi rabszolgahajcsár

Miután Soo rövid ideig játszott a Leicester Cityben, a Luton Townban és a Chelmsford Cityben, 1950-ben visszavonult és edzősködni kezdett. A finn Helsingin Palloseura volt az első csapata, dolgozott az olasz Padovánál, de Angliában például csak két kis időszak jutott neki a félprofi St Albans Citynél (1950–1951), majd a Scunthorpe Unitednél (1959–1960).

Ugyanakkor Skandináviában nagy népszerűségnek örvendett, két norvég és egy dán klub mellett Svédországban számos klubban megfordult, a legnagyobb sikert a Djurgardensnél aratta, amelyet 1954–1955-ben bajnoki címhez segített.

Nem lehetett könnyű ember – az antialkoholista, nem dohányzó futballista edzőként is ezt követelte meg játékosaitól. Kőkemény edzéseket tartott, a svéd sajtó csak a slavdrivare (rabszolgahajcsár) névvel illette.

Volt egy érdekes kalandja is, 1952-ben ugyanis kinevezték a norvég olimpiai válogatott edzőjének, ám csapata az első meccsén 4-1-re kikapott a svédektől Helsinkiben, a kieséssel pedig Soo is távozott.

Azzal, hogy eltávolodott szülőhazájától, az emléke is elhalványult az angol futballban, életrajzírója, Susan Gardiner csak az elfeledett futballistaként utalt rá.

Utolsó munkájaként 1965 novemberében a dán élvonalbeli Akademisk Boldklub menedzserévé nevezték ki, a csapatot előbb 5., majd 6. helyig vezette. A hírneve akkor már megelőzte, az a hír járta, hogy vaskalapossága miatt nehéz vele együtt dolgozni. 1972 áprilisában majdnem visszatért a hongkongi válogatotthoz, de miután csak egy évre szerződtették volna, nemet mondott.

Életének utolsó szakaszáról nem sokat tudni, az biztos egy ideig egy észak-staffordshire-i faluban, Wetley Rocksban élt, majd a ’80-as évekre visszatért Stoke-on-Trentbe. Alzheimer-kórban szenvedett, egy ideig pszichiátrián is kezelték.

Életrajzában Gardiner megírt egy megrendítő történetet.

„Egy Stoke City-rajongótól hallottam, akinek rokona ugyanabban a kórházban volt, mint Frank. Azt mondta, amikor meglátogatták a nagyapját, egy srác állandóan odament Frankhez, megveregette a hátát, és azt kiabálta: »Frankie Soo, a Stoke és Anglia valaha volt legjobb játékosa«. Frank pedig sohasem szólt egy szót sem, csak ült egy hatalmas vigyorral az arcán.”

Még a Google is megemlékezett róla.

A legenda 1991. január 25-én egy kis falusi kórházban halt meg a demencia szövődményeiben. Életéről 2016-ban jelent meg könyv, azóta Stoke-on-Trentben utcát neveztek el róla, három éve pedig a Google fejléce emlékezett meg róla.

Olvasói sztorik