Egy kapus nem igazán szokott stadionokat megtölteni, de az ő esetében ez máshogy volt. René igazi showman volt, mindenki látni akarta. Nem mondhattad neki, hogy ne jöjjön ki a kapujából, és ne végezzen el szabadrúgást az ellenfél térfelén
– mondta Adolfo Pérez kolumbiai újságíró a dél-amerikai ország egyik leghíresebb futballistájáról, René Higuitáról a kapusról szóló dokumentumfilmben (René Higuita – a skorpiórúgás atyja), amely nemrég került fel a Netflixre.
Kapusnak lenni bizonyára szép feladat, de legalább ennyire hálátlan is. Hányan emlékeznek vajon arra, hogy Oliver Kahnt választották a 2002-es vb legjobb játékosának? Feltételezem, hogy sokkal kevesebben, mint arra, hogy a német csapatot bravúrjaival a vb-döntőig elcipelő kapus épp a brazilok elleni fináléban bakizott hatalmasat, és Rivaldo mérsékelten veszélyes lövését kiejtette – gólt ajándékozva ezzel Ronaldónak.
Bár Kahn és Higuita is legendastátuszba emelkedett, a két fickó jobban nem is különbözhetett volna egymástól, és most nem arra gondolunk, hogy az egyik szőke és 188 cm magas, a másik meg göndör fekete hajkoronát viselt, és a posztján kifejezetten alacsonynak számított a maga 175 centijével („Nyamvadt kis fazon volt, aki nem tűnt alkalmasnak a kapusposztra” – mondta Higuitáról korábbi csapattársa, Luis Carlos Perea).
Inkább arra, hogy amíg Kahn egy vicsorgó adrenalinbomba volt, aki a kérlelhetetlen maximalizmusával bárkinek elkapta a grabancát, ha a győzelemhez ez kellett,
„Én voltam a csapat gólkirálya, aztán a kapusunk egyszer nem jött el egy tornára, így én álltam be, jól is ment, és megnyertük a viadalt, ezután pedig bennragadtam a kapuban” – mesélte a filmben a kezdetekről Higuita, aki hiába húzta fel az 1-es mezt és a kesztyűt, a lelkében örökre megmaradt mezőnyjátékosnak.
Kijöttem a kapuból, és elmentem az ellenfél 16-osáig, mert ahhoz volt kedvem. Én így fociztam. Ha nem vettem részt a játékban, úgy éreztem, nem is vagyok a pályán
– osztotta meg a kapusoktól merőben eltérő felfogását Higuita, akire nem meglepő módon az El Loco, vagyis Az Őrült becenevet ragasztották rá.
Egy 2018-as interjúban azt is elárulta, már gyerekként is figyelte a kapusokat, és gyakran szembesült azzal, hogy bár a gólvonalon extra képességekkel rendelkeztek, de ha a labda feléjük jött, nemes egyszerűséggel belebikáztak egy jó nagyot, hogy minél messzebb kerüljön a kapujuktól.
„Mindig az a kérdés foglalkoztatott, hogy miért nem ügyesebbek lábbal? Hiszen, ha a labda játékban marad, az mindig lehetőséget ad egy csapatnak a gólszerzésre. Akkor pedig miért adnánk oda az ellenfélnek? A védések önmagukban nem adnak biztonságot a kapuban, ahhoz, hogy ez meglegyen, kockázatot kell vállalni, ezt pedig csak azt tud, akinél ott a labda” – mondta, majd hozzátette, mindig jól érezte magát a pályán a hibáival együtt is.
„Számomra ez nem bohóckodás volt, és sosem hoztam szándékosan rizikós helyzetbe a csapatom. Éreztem és láttam, hogy ez a legjobb mód a győzelem elérésére”.
Edzőként és szurkolóként azért hajmeresztő látvány lehetett, ahogy Higuita kirongyol a kapuból, kényszerítőzik egy társsal, majd esze ágában sincs megállni, hanem fut tovább, hogy minél hosszabb ideig részese legyen a támadásnak. A filmben van egy olyan jelenet, amikor El Loco az Atlético Nacional kapusaként az ellenfél, a Junior nevű csapat alapvonalánál cselezget, majd betör a 16-oson belülre, amikor hátulról látványosan felvágják – hogy aztán a bíró érthetetlen módon elfelejtse befújni a tiszta tizenegyest.
Érdekes módon a csapattársai nem feszültek be Higuita magánakcióitól, sokkal inkább erőt adott számukra, hogy a kapusuk ilyen unortodox stílust képvisel.
„Ő egy eredeti, spontán, magabiztos figura volt, és mindig nagyon pozitív, mellé pedig rettentően erős mentálisan.
René volt a mi Maradonánk, a mi hősünk, a mindenünk
– mondta a kapusról Hernán Dário Gómez, aki az Atlético Nacionalnál és a kolumbiai válogatottnál is az edzője volt. És akinek Higuitához hasonlóan mindig ott volt a boogie a lábában, így aztán együtt jártak szórakozni a meccsek után, és a kapus szerint Gómez volt az, aki rendre visszarántotta, mielőtt túlzásba vitte volna a bulizást.
„Mindig szűk gatyát hordott, a nők elaléltak a formás fenekétől és combjaitól” – osztott meg egy belsős infót Gómez arról, hogyan tudott barátja a pályán kívül is sikereket aratni. De azért két buli között Higuita a kapuban is odatette magát, ennek egyik eklatáns példája az 1989-es Libertadores Kupa-döntő volt. A finálé első felvonását a paraguay-i Olimpia Higuita bravúrjai ellenére 2-0-ra nyerte hazai pályán, de a visszavágón a Nacional ledolgozta a hátrányát.
A döntés így a tizenegyesekre maradt, Higuita kezdésnek kivédte az ellenfél kapusának, Ever Almeidának a lövését – edzője, Francisco „Pacho” Maturana előre bemondta neki, merre vetődjön –, majd az ötödik párban ő állt oda a labda mögé. Mivel a kolumbiai csapat negyedik rúgója, Alexis García hibázott, így Higuita úgy készülhetett a tizenegyeséhez, hogyha ő is ront, akkor az Olimpia viszi haza a kupát. Rutinos tizenegyeslövőként nem remegett meg, az elvetődő Almeida helyére bikázta a labdát, viszont, ami ezután történt, az egészen szürreális volt: a paraguay-i csapat következő három játékosa egyaránt hibázott, vagyis a Nacional három meccslabdához jutott, azonban mindet eltékozolta.
A kilencedik párban az első meccsen gólt szerző Vidal Sanabria is képtelen volt értékesíteni a tizenegyesét, vagyis ez már zsinórban a hetedik rontás volt, mielőtt Leonel Álvarez lezárta a döntőt egy precízen végrehajtott tizenegyessel. Az Atlético Nacional történelmet írt, mivel első kolumbiai csapatként hódította el a Libertadores Kupát.
„Benne bíztunk, nem Istenben, mert tudtuk, milyen jól védi a tizenegyeseket” – méltatta Perea a döntő hősét, az idegőrlő tizenegyespárbajban négy Olimpia-próbálkozást is hárító Higuitát.
Az 1987 után a klubot és a válogatottat párhuzamosan irányító Maturana a Nacionalra épülő kolumbiai csapatot 28 év szünet után kijuttatta a vébére, az olaszországi tornára Higuita és társai pedig nagyon motiváltan készültek, meg akarták mutatni a világnak, hogy az országukat nem csak a drogkereskedelemmel lehet azonosítani. Maturana sokáig négy védőt és egy söprögetőt pakolt fel a pályára Higuita elé, aztán belátta, teljesen felesleges söprögetőt alkalmaznia, hiszen ezt a szerepet a kapujából úgyis gyakran elkóricáló Higuita tökéletesen megoldja.
Higuita a vébén is hozta magát, az ellenfelek hosszan előrevágott labdáit mellre vette vagy elfejelte, és teljes magabiztossággal ügyködött a 16-oson kívül is (igaz, a németek ellen kissé kényelmesen reagált, miután átemelte a labdát Rudi Völler fölött, és majdnem leszerelte a csatár, ám a bíró végül Higuita szerencséjére szabadrúgást ítélt kifelé). Kolumbia 2-0-ra verte az Egyesült Arab Emírségeket, majd kikapott 1-0-ra Jugoszláviától (pedig a dél-amerikaiak kapusa kivédte Faruk Hadzibegic tizenegyesét), és a kiesés szélére sodródott, amikor Pierre Littbarski a 88. percben vezetéshez juttatta a németeket, de a zseniális Carlos Valderrama okos passza után Freddy Rincón a 93. percben egyenlített, és ezzel Kolumbia a 16 közé jutott.
1:01-nél látható, amikor Higuita majdnem ráfázott a Völler elleni trükkre:
„A 90-es vébén minden tőlem volt hangos, de aztán Milla közbeszólt” – mondta Higuita a filmben arról a jelenetről, amely megpecsételte Kolumbia sorsát a tornán. Kamerun már 1-0-ra vezetett a hosszabbításban a 38 éves Roger Milla góljával, és Higuita maximumra csavarta a söprögető üzemmódot, hogy időben lekapcsolja a védelem mögé beemelt labdákat.
A 109. percben is így tett, majd Pereához passzolt, aki tanácstalanul visszatolta a labdát a kapushoz, ő pedig talán kissé lezserül nyúlt érte, vagy a nápolyi stadion gyepe tréfálta meg, mindenesetre elsőre elpattant tőle, és amikor megpróbált egy csellel korrigálni, Milla leszerelte, majd meg sem állt az üres kapuig. A torna legidősebb gólszerzője a szögletzászlónál, honfitársai a lelátón táncoltak, és bár Kolumbia szépített, a meccs történelmi eredménnyel zárult: Kamerun lett a vébék első afrikai negyeddöntőse.
6:30-nál látható Higuita kapitális hibája:
Higuita utólag azt mondta, ha marad a 0-2, vagy kapnak még egy gólt, nem ő lett volna az egyetlen bűnbak, így viszont nem moshatta le magáról, hogy véget vetett a csapata vb-álmainak.
Vállalta is a felelősséget, a társak és a szurkolók többsége pedig mellé állt, nem feledve, mennyit tett korábban a válogatottért. „Senki sem okolta őt, nem volt miért szemrehányást tenni neki” – nyilatkozta Valderrama.
A németek győzelmével záruló 1990-es világbajnokság negatív rekordot jelentő, 2,2-es gólátlagot hozott, és mivel ekkoriban a kapusok még megfoghatták a hazaadást, rengeteg volt az üresjárat a meccseken. A sok tutista, a védők hátrapasszait gyorsan felkapó kapus között a lábbal hozzájuk képest kiemelkedően képzettnek számító Higuita üdítő kivételnek hatott, és amikor a futball szabályalkotó testülete 1992-ben meghozta a döntést, hogy a hazaadást többet nem vehetik fel a kapusok, a különc kolumbiai úgy érezte, az ő stílusa nyitotta fel a vezetők szemét.
Pelé vagy Maradona hatalmas, korszakos egyéniségek voltak, de még ők sem tudták elérni, hogy megváltoztassák a labdarúgás szabályait
– fényezte magát El Loco, amikor szóba került, hogy hazájában csak Higuita-szabályként ismerik a hazaadás eltörlését, amely forradalmi változást eredményezett a játékban. „Ezt hagyom hátra örökségül, és igazán boldoggá, valamint büszkévé tesz, hogy a szabály miattam jött létre” – tette hozzá a filmben.
Bár ez a kijelentés erősen túlzó, az biztos, hogy a vb-szereplés ráirányította a figyelmet Higuitára, aki egy évvel később, 1991 nyarán a spanyol Valladolidhoz igazolt, de bő fél év múlva haza is tért – ez volt az egyetlen időszak pályafutása során, amelyet Amerikán kívül töltött. Utólag talán már bánja, hogy nem próbálta megvetni a lábát hosszabb időre Európában, mivel odahaza egy csúnya ügybe keveredett.
Kolumbia akkoriban sem számított a világ egyik legbarátságosabb országának: a drogkartellek hol egymással, hol a hatóságokkal háborúztak, és politikusokat, bírókat, újságírókat is előszeretettel likvidáltak, ha úgy érezték, zavarják a köreiket.
A focisták népszerűsége az egekben volt az 1990-es vébé miatt, de ennek megvolt az árnyoldala is, ugyanis befolyásos emberek keresték a társaságukat, hol azért, hogy szívességet kérjenek tőlük, hol azért, hogy a népszerűségükben fürdőzzenek.
Ők ketten 1987-ben találkoztak először, és Higuita azt mondta, leginkább a futball volt a téma köztük. A beszélgetés egy pontján a kapus állítólag felvetette Escobarnak, hogy miért nem adja fel magát, szerinte ugyanis ezzel jót tenne az országnak. A következő találkozásra 1991-ben került sor, a drogbáró – aki végül tényleg feladta magát – ekkor már a Medellín fölött felhúzott, La Catedral nevű luxusbörtönben töltötte napjait, amelyet ő építtetett, és amelyhez futballpálya, diszkó, edzőterem és bár is tartozott.
„Mint rengeteg más kolumbiai, ő is találkozni akart velem” – adott magyarázatot Escobar meglátogatására Higuita, aki az újságírók kérdésére azt felelte, a barátjának vallja a drogbárót. Ezzel a kijelentéssel Higuita alaposan aláásta a megítélését, és a média célkeresztjébe került. Említettük, hogy befolyásos emberek előszeretettel kértek szívességet a focistáktól, és így tett Escobar korábbi üzlettársa, majd későbbi ellensége, Carlos Molina is, amikor elrabolták a lányát (a filmben elegánsan elhallgatják, hogy egy drogbáróról van szó, ott csak annyi hangzik el, hogy egy vérmes Atlético-drukker az illető).
Escobarhoz hasonlóan Molina is rajongott a fociért, és támogatta az Atlético Nacionalt, vagyis jól ismerte Higuitát. Molina biztos volt abban, hogy a lánya elrablása mögött Escobar áll, akinek, miután megszökött a La Catedralból, pénzre lett volna szüksége, de a számláihoz nem fért hozzá, így megpróbált vaskos váltságdíjat kicsikarni az ellenségétől.
Molina nem jelentette a lánya elrablását a rendőrségen, inkább Higuitát kérte meg, hogy közvetítsen, a kapus szerint azért, mert szerette volna csöndben, felhajtás nélkül lezárni az ügyet.
Higuita időnként naiv, mint egy gyerek, de nem hülye. Amikor egy medellíni drogbáró szívességet kér tőled, ott lehetetlen nemet mondani, mert a következmények teljesen világosak
– magyarázta az esetről egy kolumbiai újságíró, Hector Rincón. Higuita végül megtette, amit kértek tőle, leszállította a 300 ezer dollárnak megfelelő pesót az emberrablóknak, majd épségben hazavitte Molinának a 15 éves lányát, aki egy hónapig volt fogságban. Az Escobar-ügy ellenére jól visszaadja Higuita népszerűségét, hogy miközben Medellín belvárosában arra várt, hogy az emberrablók átadják neki Molina lányát, az utcán megrohanták autogramért, és nagyban osztogatta az aláírásokat, amikor a drogbáró gyereke előkerült.
„Isten megbízott ezzel a küldetéssel, adott nekem egy esélyt, hogy boldoggá tegyek egy családot. Az életben nem túl gyakran adódik ilyen esély” – nyilatkozta a kapus, aki azt hitte, hamar elülnek majd az emberrablásos történet hullámai. Csakhogy Molina 50 ezer dollárral hálálta meg neki, hogy segített kiszabadítani a lányát, és bár Higuita elsőre még visszautasította a pénzt, végül elfogadta azt. Ezzel pedig megsértette a kolumbiai törvényeket, mely szerint perbe fogható az az ember, akinek anyagi haszna származik egy emberrablásból.
Higuitát 1993 júniusában egy bogotai börtönbe szállították, ahol folyamatosan keménykedtek vele, meg is kínozták. Elmondása szerint arra ment ki a játék, hogy elárulja, hol bujkál a szökésben lévő Escobar.
Jobban meghurcoltak, mint a legádázabb kolumbiai drogbárót
– emlékezett vissza a kapus, aki a börtönből nézte a kolumbiai válogatott történetének legnagyobb meccsét. 1993. szeptember 5-én Kolumbia úgy lépett pályára a Buenos Aires-i Monumental-stadionban, hogy egy döntetlen is elég lett volna a vb-részvételhez, ehhez képest a Valderrama, Rincón, Faustino Asprilla hármas vezérletével a vendégek 5-0-ra győztek.
A kolumbiai focisták a hatalmas diadal után az öltözőben Higuitát éltették, majd hazatérve azt kérték az elnöktől, járjon közben, hogy barátjuk kiszabaduljon. A Száz év magány szerzője, a Nobel-díjas Gabriel García Márquez szerint a csapatnak ez a kérése túlzás volt, és Higuita ügyéről azt nyilatkozta, nem a kapust kell áldozatként kezelni, hanem a lányt, akit elraboltak.
„Ő a világ egyik legjobb kapusa, de a törvény ugyanúgy vonatkozik rá is” – magyarázta Márquez. Higuita végül hét hónap után szabadult, és később minden vádpontban felmentették, ám már nem tudott olyan fizikális állapotba kerülni, hogy legyen esélye beverekednie magát a 94-es vb-csapatba. Igaz, voltak olyan feltételezések, miszerint amúgy sem vitték volna el, mert az Escobarral való kapcsolata nagyon rossz színben tüntette volna fel a torna előtt favoritként kezelt csapatot.
Amikor a róla szóló filmben megkérdezték tőle, megbánta-e, hogy közvetített Molina lányának kiszabadításában, azt felelte: „Kevesen vállalják be a börtönt, hogy valakinek segíthessenek.”
Bár a vb-ről lemaradt (Kolumbia szégyenszemre a csoportkör után hazakullogott, az USA ellen öngólt vétő Andrés Escobart pedig egy hónappal később agyonlőtték Medellínben egy szórakozóhely parkolójában), az 1994-es év így is tartogatott számára sikerélményt, mivel először – és mint később kiderült utoljára – lett bajnok az Atlético Nacionallal.
1995-ben a válogatottba is visszakerült, és szeptemberben az angolok elleni meccsen bemutatta azt a védést, ami csak egy ilyen bohém kapusnak juthatott eszébe. Ennyire rossz beadásból még sosem lett örök emlék, hiszen az angoloknál aznap debütáló Jamie Redknapp ívelése teljességgel jelentéktelen lett volna, ha nincs Higuita, aki úgy döntött, nem fogja meg a labdát, inkább előrevetődve, úgynevezett skorpiórúgással küldi vissza a mezőnybe. Mindezt a sportág egyik legnagyobb szentélyében, a Wembley-ben elővezetni, van stílusérzéke, na!
Az ötlet onnan jött számára, hogy egy reklámban gyerekekkel focizott, és egyikük kapura ollózta a labdát, mire ő válaszként bemutatta a skorpiórúgást. A technikát két éven át csiszolgatta, majd 1995. szeptember 6-án az egész világ tanúja lehetett a még tőle is nagyon extrémnek számító mozdulatnak.
Mindig is bohócnak tartottak, hát most adtam rá nekik okot
– emlékezett vissza a filmben a nagy pillanatra, míg az ekkor már szövetségi kapitányként a főnökeként funkcionáló Hernán Gómez azt mondta neki, hogy többet ne csináljon ilyet, mert a torkában dobogott a szíve a mozdulat láttán. De azért hozzátette, annyira megigézte a védés, hogy utána újra és újra megnézte a felvételt.
Higuita 2009-ben, 23 éves pályafutását lezárva visszavonult. A kolumbiai válogatottban 68 meccs jutott neki, egy vébén és öt Copa Américán szerepelt, utóbbi tornáról 1995-ben bronzéremmel térhetett haza. Összesen 43 gólt szerzett (hármat ezek közül a válogatottban), ezekből 42 született tizenegyesből vagy szabadrúgásból, és a másodosztályú Bajo Cauca színeiben volt egy gólja, amit a saját 16-osáról lőtt.
Egy szenzációs szabadrúgásgól a River Plate ellen a Libertadores Kupában:
„A futball manapság már sokkal inkább üzletnek számít. A vezetők mindenáron eredményt akarnak, így a kapusok biztosra mennek, és inkább kockázat nélkül elrúgják a labdát, nehogy valami rázós szituba keveredjenek. Én azokat a kapusokat szeretem, akiknek fontos az eredmény és komolyan veszik a feladatukat, de közben nem feledkeznek meg a közönség szórakoztatásáról” – hangoztatta nem sokkal a visszavonulása előtt, a dokumentumfilm megjelenése előtt pedig azt fejtegette, a stílusa miatt ma leginkább egy Guardiola-csapatban találná meg a helyét.
A világnak több olyan, jó értelemben vett őrültre van szüksége, mint amilyen én is vagyok. Olyan emberekre, akik valami mást csinálnak, mint a többség, mert tőlük még a zsenik is tanulhatnak
– védte meg a különcöket Higuita.
A film egy érzékeny, családcentrikus, mindenkinek segíteni igyekvő ember képét tárja elénk, aki él-hal a futballért, és tisztában van a saját hibáival. Aki a viselt dolgai ellenére sokak számára jelent inspirációt, mivel egy munkásnegyedből kiemelkedve futott be egy komoly pályát.
„Ha neki ment, akkor nekünk is menni fog, gondolhatják a fiatalok, akik közül ennek hatására kevesebben állnak bűnözőnek” – magyarázta Magnolia, Higuita felesége, hogy milyen pozitív példával szolgált a legendás kapus a kolumbiaiak számára.
