Nemzetközi foci

23 év után lassan véget ér a modern futball egyik legelbűvölőbb szerelmi története

CRISTINA QUICLER / AFP
CRISTINA QUICLER / AFP
Öt meccs, köztük egy Barcelona, egy Bilbao, valamint egy Sevilla elleni rangadó van hátra Joaquín Sánchez pályafutásából. A spanyol klasszis neve összenőtt imádott klubjával, a Betisszel, csapattársa, Sergio Canales szerint Joaquínnak ott lenne a helye a csapat címerében. Hívta a Chelsea, mehetett volna a Real Madridhoz, számára azonban a boldogság volt a legfontosabb, és az, hogy önmaga legyen. Ikonikus mosolyával, poénjaival belopta magát az emberek szívébe, de a társainak folyamatosan példát mutatott azzal, hogy miközben maximálisan élvezte az életet, a futballt mindig komolyan vette.

Néhány éve betörtek a spanyol futball elmúlt két évtizedének emblematikus figurája, Joaquín Sánchez házába. Nem nyúltak az ékszerekhez, nem vitték el sem a tévét, sem az autóit, mégis nagyon komoly ereklyével távoztak a betörők – meglovasítottak ugyanis egy rakás futballmezt a játékos gyűjteményéből.

„Egy adag mezt egy dobozban tartottam, és baromi dühítő, hogy ezek a gazemberek megtalálták. David Beckham, Ronaldo, Frank Lampard, csak néhány név azok közül, akiknek a dresszét elvitték a házamból” – bosszankodott Joaquín.

Pedig őt aztán nem a morcosságáról ismerik, pályafutása során védjegyévé vált a csibészes mosoly, mindig volt a tarsolyában egy vicc, amivel nem ritkán magát karikírozta.

Nem csak vicceket meséltem az elmúlt húsz évben. Mindig megvolt bennem a lelkesedés, a sikeréhség, a vágy, hogy jobbá, profibbá váljak, és az évek múlásával ez egyre erősebb lett. A futballhoz és az élethez mindig hozzátartozik a boldogság. Előfordult, hogy megfizettem ennek az árát, de mindig hű maradtam önmagamhoz, és ez a legfontosabb.

Nem volt könnyű meghoznom ezt a döntést, és nem a fizikai állapotom az oka, mivel úgy érzem, képes lennék folytatni. Egyszerűen csak úgy éreztem, ez a megfelelő időpont arra, hogy bejelentsem, ez az utolsó idényem – nyilatkozta a 41 éves klasszis, aki úgy vonulhat vissza, hogy ő lehet a spanyol bajnokság meccsrekordere, letaszítva az élről Andoni Zubizarretát, aki 622 találkozón lépett pályára.

Amikor Joaquínt arról kérdezték, minek köszönheti, hogy ilyen sokáig bírta a profi futball darálójában, azt felelte: az a titok, hogy édesanyja még 6 évesen is szoptatta. Azt is hozzátette, amikor a haverokkal az utcán fociztak szülővárosában, El Puerto de Santa Maríában, és megszomjaztak, a többiek a kúthoz rohantak, ő viszont az édesanyjához.

A játékos neve először még a múlt században tűnt fel a spanyol sajtóban, amikor a Real Betis ificsapatával sorozatban két idényben megnyerték bajnokságot, a másodikban a Real Madridot felülmúlva. Minden évben karácsonykor összegyűlik annak a csapatnak a magja: Juanito, Rivas, Arzu, Doblas, Ito, Benjamin, Toni Prats, Luis Fernández, Joaquín és a többiek. Hogy ki a különc közülük? Persze, hogy Joaquín, mivel ő az egyetlen, aki még aktív, a többiek már rég abbahagyták, legutóbb a kapus Doblas, aki 2018-ban tette le végleg a kesztyűt.

Ott lenne a helye a címerben

Amikor 2000 szeptemberében Joaquín először húzhatta magára imádott Betise felnőttcsapatának a mezét a Compostela ellen, a sevillai klub még a másodosztályban porosodott. A 0-0-val végződő meccs nem került be a spanyol futball legfrenetikusabb összecsapásai közé, a szélsőnek azonban örök emlék maradt, és ez volt a kezdete egy elbűvölő szerelmi történetnek, amiből mostanság egyre kevesebb van a profi sportban.

„Joaquínnak akkora a jelentősége a klub életében, hogy bekerülhetne akár a csapat címerébe, a 13 sáv egyikét helyettesítve” – hangzott egy csapattárs, Sergio Canales vallomása.

Ő maga pedig úgy fogalmazott, annyira fanatikus Bético, hogy emiatt még a városi vetélytárs Sevilla drukkerei is elismerik.

Joaquín első évében a Betis egyből feljutott az élvonalba, akárcsak a Sevilla, az Atlético Madrid viszont a Segunda Divisiónban ragadt, mert rosszabb volt a gólkülönbsége, mint a szintén 74 ponttal záró Tenerifének. A feljutással végződő idényben csak 9 meccs és 1 gól került a neve mellé, a Primera Divisiónban azonban egyből letette a névjegyét, 34 meccséből 33-szor kezdő volt, és 5 góllal járult hozzá a terméshez. A Betis újoncként az UEFA Kupa-indulást jelentő hatodik helyen zárt, de nem ez volt a 2002-es év egyetlen örömteli híre számára:  José Antonio Camacho szövetségi kapitány benevezte a vb-keretbe az addig mindössze három válogatottságot számláló, 20 éves ifjoncot.

A japán, dél-koreai közös rendezésű vébén az első két csoportmeccsen kispados volt, aztán Dél-Afrika ellen kezdő volt, és nem is tétlenkedett, a győztes gólnál ő ívelte tökéletesen a labdát Raúl fejére. Az írek elleni, tizenegyespárbajba torkolló nyolcaddöntőn megint jegelte Camacho, a Dél-Korea elleni, szintén 120 perces találkozón viszont végig a pályán volt, és a botrányos találkozó után valószínűleg az is megjegyezte a nevét, aki addig nem hallott róla.

Nem mintha ő okozta volna a botrányt, de két olyan jelenetnek is részese volt, amiről sokat beszéltek: a hosszabbításban az ő beadása után nem adták meg Morientes fejesgólját, miután a partjelző érthetetlen módon azt jelezte, hogy Joaquín centerezésénél kint volt a labda, majd a büntetőknél ő volt az egyetlen spanyol, aki kihagyta. Kissé megtorpant a nekifutásnál, majd belsővel, félmagasan a kapu bal oldalát vette célba, de a koreai kapus odaért – Spanyolország pedig indulhatott haza.

4:50-nél látható Morientes elvett gólja, 7:42-nél pedig a kihagyott tizenegyes:

„Volt ott minden, a kapu először kicsinek tűnt, majd hatalmasnak. 20 évesen ilyen szituációba kerülni, hogy az első nagy tornán tizenegyest kell lőnöm, mit mondjak, nagyon stresszes volt. Ma már máshogy reagálnék, mert azóta sokszor éltem át hasonló helyzetet” – emlékezett vissza 2020-ban karrierje első nagy gyomrosára.

Azt is elárulta, egész éjjel nem aludt a rontás után, és bár családja próbált lelket önteni belé, teljesen maga alatt volt, és nem tudta, a válogatott sorsát megpecsételő tizenegyes milyen hatással lesz a pályafutására.

„Hogy a vb-kudarc mennyire vetette vissza? A Betis utolsó dicsőséges időszakának, a 2000 és 2006 közötti éveknek az egyik legjelentősebb játékosa volt. Ő volt a csapat sztárja, és minden Betis-drukker rajongott érte” – mondta róla a sevillai klub egyik szurkolója, Enrique Roldán.

Égette a gyertyát, de időben észbe kapott

A pályán tényleg úgy tűnt, hogy túltette magát a Dél-Korea ellen történteken: a 2002-2003-as idényben 42 meccsen elért 10 gólja mellé hozzátett még 11 asszisztot is, ennél jobb statisztikája egy Betis-focistának sem volt abban a szezonban. De nem csak a játékot élvezte.

„Elég gyakran belenéztem az éjszakába, az elnökünk, Manuel Ruiz de Lopera egyszer azt mondta, rám akart állítani egy magánnyomozót, hogy kövessen mindenhova, de a fickó hatalmas fizetésemelést kért, mert öt napja nem látta a családját” – viccelődött a sevillai éjszakák császára.

„A Betis csapatorvosai azt mondták róla, Joaquín genetikailag a sportra termett, tökéletes izomzattal rendelkezik. Ami azért is lenyűgöző, mert fiatalon égette a gyertyát rendesen. Nem figyelt oda az étkezésre, bulizott ezerrel, és sosem pihent, de aztán az évek múlásával ez megváltozott. Volt, hogy egy átmulatott éjszaka után, részegen állított be edzésre, de az edző, Lorenzo Serra Ferrer megbocsátott neki, és hazaküldte pihenni” – sztorizott Rafael Pineda, az El Pais újságírója.

Első betises időszakának csúcspontja 2005-ben jött el, amikor a csapat negyedikként zárt a La Ligában (ez a klub legjobb bajnoki helyezés a 2000-es években), a Király Kupa-döntőt pedig hosszabbítás után 2-1-re megnyerte az Osasuna ellen.

„A madridi döntő után vonattal utaztunk vissza Sevillába, és ahogy leszálltam, tiszta libabőrös lettem, mindenhol embereket láttam, hatalmas tömeg verődött össze” – elevenítette fel a diadalmas hazatérést.

A trófeának aztán nem sokkal később ismét fontos szerepe lett Joaquín életében, az elnök ugyanis magával vitte a focista esküvőjére.

„A legszebb az egészben, hogy Don Manuel meg sem lett hívva. Aztán hirtelen ott termett, és a fülembe súgta, hogy a kupa az autójában van. Néztem rá furcsán, azt hittem, viccel, de beállított a templomba a trófeával, és felrakta az oltárra” – mesélte Joaquín, aki így egy különleges díszvendég előtt mondhatta ki az igent.

Joaquín játékával felkeltette a nagy klubok érdeklődését, vitte volna a Manchester United, majd később a Chelsea is, sőt a spanyol sajtó többször is Real-mezben látta már, de nem esett kísértésbe attól, hogy többet kereshetne, és a Betisnél nagyobb presztízsű csapatban játszhatna.

„Nem akartam a Chelsea-hez menni, akármennyit fizettek volna. Mit csinálnék Londonban, ahol annyit esik az eső? Boldog voltam Sevillában a Betisemmel. Miért is távoztam volna? Van az az összeg, amely felér a boldogságommal? Számomra nincs” – írta életrajzi könyvében. Pedig a két klub már megegyezett egymással, és az egyik sevillai szállodában vártak rá, hogy az aláírásával szentesítsék az átigazolást.

Nem mentem el a hotelbe, mert tudtam, ha ott vagyok, annak az a vége, hogy Angliában kötök ki. De beszéltem a Chelsea edzőjével, José Mourinhóval, és bocsánatot kértem tőle. Ő pedig megköszönte, és azt mondta, értékeli, hogy őszinte voltam vele, mert én vagyok az első futballista, aki nemet mondott neki.

2006-ban aztán Joaquín végül elhagyta a Betist, ahhoz a Valenciához igazolt, amely akkor klubrekordot jelentő 25 millió eurót tett le érte. Ez sem ment könnyen, mivel a szerződésében szerepelt egy olyan záradék, hogy a Betis megválaszthatja, melyik klubnak adja kölcsön, és ha a játékos nemet mond, akkor komoly büntetést kell fizetnie. Lopera elnök ki akart babrálni Joaquínnal, és miközben a Valencia vadul kopogtatott az ajtón a szélsőért, ő inkább az Albacetét nézte ki következő állomásnak, mondván, ők is ugyanúgy fehérben játszanak, mint a legelszántabb kérő.

Joaquín először azt hitte, Lopera csak szívatja, aztán amikor a presidente elérakta a szerződést, amelyben az állt, hogy 3 millió eurót kell kicsengetnie, ha szembemegy a klub akaratával, egyeztetett az ügyvédjével, majd kocsiba pattant, és Albacetébe hajtott. Vitt magával egy közjegyzőt, aki gondosan megörökítette, hogy öt-hat órát a városban töltött, és felkereste a stadiont, majd készült róla egy fotó az Albacete irodájában. Mikor Lopera látta, hogy nem tud fogást találni a játékoson, rábólintott az üzletre, főleg, hogy anyagilag a Betis is jól járt vele.

A történet egyébként most is előkerült, és amikor Joaquín bejelentette, hogy itt a vége, az Albacete Twitter-oldala sok sikert kívánt neki a nyáron kezdődő új életszakaszához, amire a Betis is reflektált: a sevillai klub egy olyan posztot pakolt ki, amelyben azzal poénkodnak, hogy végre teljesül a játékos régi vágya, és magára húzhatja az Albacete mezét.

A Valenciánál hatalmas várakozás kísérte Joaquín érkezését, de az ott töltött öt idénye után sokakban maradt hiányérzet. „Mindig népszerű volt a Mestallában, de a szurkolók egy része úgy érezte, a teljesítménye nem volt összhangban az érte kifizetett összeggel. Generációjának egyik legnagyobb ígérete volt, de nálunk csak egy volt a jó spílerek közül, és nem tudott igazán kiemelkedni” – jegyezte meg a Valencia-drukker Álvaro Benzal.

Ő is érezte, hogy több volt a valenciai kalandban

A valenciai időszakban az is nehézséget okozott Joaquín számára, hogy a Betisszel ellentétben itt nem volt minden edzővel súrlódásmentes a viszonya. Ronald Koeman például nem fogta vissza magát, és azt nyilatkozta, 25 millióba került a játékos, de amit a pályán lát tőle, az jó, ha 25 eurót ér.

„Nem volt elég tökös ahhoz, hogy bármit is szemtől szembe mondjon el. Hogy milyen edző Koeman? Még szertárosnak sem vinném el a Betishez. De mindenből tanul az ember, és úgy látszik, ezen is át kellett esnem” – hangzott Joaquín replikája évekkel később.

A sors különös tréfája, hogy Koeman volt az edző, amikor a szélső legnagyobb sikerét elérte a Valenciával, amely a Getafe 3-1-es legyőzésével 2008-ban elhódította a Király Kupát.

Bár Joaquín nem játszott a döntőben, a meccs után mégis mindenki róla beszélt, mivel előkerült egy fotó, amelyen anyaszült meztelenül látható a kupa társaságában. Tíz évvel később azt nyilatkozta, hogy photoshoppolt kép volt, mivel eredetileg volt rajta alsógatya, de a bohém oldalát ismerve ezt a mentegetőzést kevesen hitték el neki.

Amíg Koemannal komoly csatái voltak, addig egy másik valenciai edzője, Unai Emery másképpen okozott neki fejfájást. „Taktikailag ő volt az egyik legfelkészültebb edzőm, de olyan hosszú videózások voltak nála, hogy a végére már kifogytam a pattogatott kukoricából, és rendesen hasogatott a fejem” – mesélte tréfálkozva.

Valenciai éveivel kapcsolatban később ő maga is elismerte, hogy valami hiányzott ahhoz, hogy igazán nagyot dobjon.

Ha nem is nevezném kudarcnak, de ha eszembe jutnak azok az évek, akkor ott motoszkál bennem az érzés, hogy sokkal jobban is sikerülhetett volna ez a kaland

Szintén erre az időszakra datálódik egy másik érzékeny téma: a búcsú a válogatottól. Amikor a spanyol csapat 2006 őszén 3-2-re kikapott Eb-selejtezőn Észak-Írország ellen, Joaquín keményen beleszállt a válogatottba, és a szövetségi kapitányba is.

„A válogatott egy vicc, és őszintén szólva nem érzem, hogy Luis Aragones képes úrrá lenni a nehézségeken” – hangzott a kritika, amiben talán annak is szerepe volt, hogy a kapitány ebben az időszakban nem számított rá. Aztán 2007-ben két meccs kivételével mindegyiken játszatta Aragones, de a svájci-osztrák közös rendezésű Eb-re nem vitte el a kapitány, így Joaquín csak a tévén nézhette, ahogy a többiek megnyerik a tornát.

„Aragones mérhetetlenül igazságtalan volt velem. Azóta is sokszor eszembe jut, és igen, magamban sokszor elküldtem őt a francba emiatt. De ez egy nagyszerű csapat volt, amely megérdemelte, hogy végre egy nagy tornán is sikeres legyen. Élvezet volt nézni őket, mégha könnyes is volt a szemem, hogy ebből kimaradtam” – mondta Joaquín, aki Vicente del Bosque vb- és Eb-győztes csapatába sem került be, így számára 51 válogatott meccsnél állt meg a számláló.

JAVIER SORIANO / AFP Amikor még úgy tűnt, Aragones számít rá

Nagyon közel volt a BL-elődöntő a Málagával

A Valenciától 2011-ben igazolt a Málagához, és a környezetváltozás jót tett neki, mert újra élvezni kezdte a futballt. „Ha a Valenciánál azt tanultam meg, hogy néha a tehetség és a beletett munka háttérbe szorul a személyes viszonyok miatt, a Málagánál az lett a tanulság számomra, hogy egy egységes csapat nagyon sokra viheti, akkor is, ha közben külső problémákkal szembesül”.

A Joaquín mellett Martin Demichelist, Ruud van Nistelrooyt, Júlio Baptistát, Iscót, Santi Cazorlát vagy Enzo Marescát felvonultató, katari pénzen megerősített Málaga története legjobb bajnoki szereplését produkálva a negyedik helyen végzett, így a BL-főtábláért játszhatott, és ezt a feladatot a görög Panathinaikosz legyőzésével abszolválta is.

Az étvágy csak ekkor jött meg igazán, a Málaga a Milant és a Zenitet megelőzve megnyerte a csoportját, majd a 16 között eltakarította a Portót is az útból, végül a negyeddöntőben a későbbi finalista Dortmund ejtette ki – drámai körülmények között, mert a 90+1. percben, Marco Reus egyenlítése után az idegenben szerzett gólok miatt még a spanyol csapat állt továbbjutásra, de volt még annyi idő, hogy a német csapat bekotorjon még egyet.

Joaquín gólt szerzett a dortmundi meccsen, és a BL-menetelést négy találattal, a szezont pedig kilenccel zárta, így Roque Santa Cruz (13) és Isco (12) mögött, Javier Saviolával holtversenyben a csapat harmadik legeredményesebb játékosa volt.

„Nagyon fájdalmas volt a visszavágó, nehéz volt megemészteni a kiesésünket. Ha akkoriban lett volna VAR, elődöntőben vagyunk. A 86. percben mentem le, akkor még 2-1-re vezettünk, fel sem merült bennem, hogy innen kieshetünk. Mindenkit nagyon megviselt az eset, de Málagában úgy fogadtak minket, mintha megnyertük volna a BL-t, egészen megható volt. Olyan érzésem volt, mintha az egész város kijött volna elénk a reptérre. Az arcokon egyszerre tükrözödött a szomorúság és az a mérhetetlen büszkeség is, hogy értékelik, amit a szezonban elértünk”.

Amikor a katari buborék kipukkant, a Málaga irtózatos adósságokat halmozott fel, ami azt eredményezte, hogy a kulcsjátékosokat már nem tudták fizetni, úgyhogy Joaquín is új csapat után nézett, és bár csak két idényt töltött az andalúz klubban, komoly nyomot hagyott, mivel mind a pályán, mind az öltözőben vezérnek számított.

Nem beszélt olaszul, de simán bevállalta az interjút

32 évesen úgy gondolta, belevág egy új kihívásba, és kipróbálja magát külföldön: az olasz Fiorentina hívta, és ennek a lehetőségnek nem tudott ellenállni. Az évek múlásával Joaquín játéka is érettebbé, sokoldalúbbá vált, amiből új klubja is profitált.

„Nemcsak szélsőként lehetett őt használni, szárnyvédőként sem jött zavarba, és a csatár mögötti poszton is hozzátett a csapat játékához. Gólokat, gólpasszokat és minőséget hozott a Fiorentinába, emellett pedig jól jött a rutinja a nyomás kezelésében, valamint az a tulajdonsága, hogy képes húzni magával a többieket” – jellemezte Joaquínt az olasz újságíró, Vieri Capretta, aki a firenzei klub közösségi médiamenedzsereként közelről figyelhette a spanyol légióst.

A Vincenzo Montella által irányított Fiorentina a 2013-2014-es, illetve a 2014-2015-ös idényben is az első négyben végzett a Serie A-ban, és ebben a két szezonban egy olasz kupadöntő, valamint egy Európa Liga-elődöntő is összejött a csapatnak. Joaquín a pályán, és azon kívül is hozta magát, a Fiorentina-drukkerek a mai napig emlegetik azt a meccs utáni interjút, amikor próbált ugyan olaszul válaszolgatni a riporter kérdéseire, de az agya rendszeresen átváltott spanyolra, amiből egy vicces mix lett. Nincs is annál joaquínosabb dolog, mint hogy ő röhögött a legjobban magán, amikor az ominózus interjú egy spanyol tv-műsorban szóba került.

A két szép év után Joaquínra rátört a honvágy, mindenáron haza akart térni a Betishez, de erről hallani sem akartak Firenzében, ahol nagyon elégedettek voltak vele, és központi szerepet szántak neki a továbbiakban is. Az elválás meglehetősen viharos lett, a felek előbb a médiában üzengettek egymásnak, majd a focista olyan heves vitába keveredett a Montellát váltó Paulo Sousával, hogy úgy kellett szétválasztani őket.

A keze bánta, de csak hazatért végül

A felgyülemlett dühét egy széken vezette le, amely erősebbnek bizonyult a kezénél, úgyhogy amikor Joaquín végre elérte, amit szeretett volna, és ismét magára húzhatta a Betis-mezt, begipszelt kézzel jelent meg a bemutatásán, ahova 20 ezer szurkoló látogatott ki.

„Abból, ahogy a drukkerek fogadtak, amikor Olaszországból hazatértem, tudtam, hogy örökké itt a helyem” – hangzott a szokásos érzelmes vallomása a Betis felé.

Hazatérése utáni első meccsén egyből főszereplővé vált: Rubén Castro az ő precíz beadását fejelte be, ezzel nyert a Betis 1-0-ra a Real Sociedad ellen.

Azon a napon nemcsak Joaquín tért vissza a Benito Villamarín Stadionba, hanem maga a Betis is. Nálam Joaquín ott van a Betis történetének öt legjobb játékosa között

– magyarázta a korábban már idézett szurkoló, Enrique Roldán.

A klubhoz fűződő viszonya miatt fel sem merülhetett, hogy Joaquín levezetni tért vissza a Betishez, de azt talán még ő maga sem gondolta, hogy 41 évesen is a pályán lesz. Abban, hogy a teste bírta a tempót, nagy szerepe volt Giuseppe Ricciardi táplákozási tanácsadónak, aki segített neki átalakítani az étrendjét.

Már nem a gyorsasága tartotta őt a csapatban, hanem a rutinja, a vezér szerepe, a játékintelligenciája és a passzkészsége, mert a többiek tudták, letehetik neki a labdát, mert jó helyen lesz nála. Hazatérése után volt egy hat-, valamint egy nyolcgólos bajnoki szezonja is, utóbbi esetében a nyolcból hármat egy meccsen, az Athletic Bilbao ellen szerzett, amikor a 20 perc alatt összehozott triplájával győzött a Betis 3-2-re.

Pályafutása első mesterhármasával megdöntötte a Real Madrid-legenda Alfredo di Stéfano 55 éves rekordját, ezzel 38 évesen és 140 naposan ő lett a La Liga legidősebb triplázója.

A mesterhármasnál is maradandóbb élmény Joaquín számára, hogy háromszoros Király Kupa-győztesként vonulhat vissza, mivel tavaly ismét a Betis hódította el a trófeát, miután tizenegyesekkel múlta felül a Valenciát. Mielőtt kitérnénk a döntőre, elevenítsük fel a Rayo Vallecano elleni elődöntő visszavágóját, amely előtt Joaquín csapatkapitányhoz méltó öltözői beszéddel tüzelte fel társait.

Nem tudom, hogy barátként, játékostársként vagy csapatkapitányként kéne beszélnem hozzátok, úgyhogy inkább Béticóként szólok. Mert tudom, hogy az emberek a lelátón mit éreznek ma este, és azt is, hogy a halálukig velünk maradnak majd. Hosszú évekig szenvedtek, de kitartottak, és ha erőfeszítéseink révén elérjük a célunkat, akkor a közös diadal lesz a jutalmuk. Nincs jobb érzés, mint ezeket az embereket boldoggá tenni, és most itt a lehetőség, menjünk, és mutassuk meg, hogy a döntőbe akarunk lenni.

Ha kupagyőzelem, akkor meztelen kép a trófeával

A Rayót 3-2-es összesítéssel ejtette ki a Betis, amely a sevillai Olimpiai Stadionban játszott fináléban jobban lőtte a tizenegyeseket, mint a Valencia: az utolsót az a Miranda értékesítette, aki 2005-ben, 5 évesen ott szurkolt a lelátón a Betis legutóbbi kupasikerénél. Joaquín pedig a klub játékosai közül elsőként emelhette kétszer is a magasba a trófeát, és adta magát, hogy az öltözőben újra lőjön magáról egy meztelen képet a kupával.

Joaquín karizmatikus egyénisége megfogta a spanyolokat, nem véletlen, hogy a borotválkozással kapcsolatos termékeket forgalmazó multinacionális vállalat, amelynek Beckham és Roger Federer is reklámarca volt, őt választotta ki a spanyolországi kampányához. Nem egy Barcelona vagy Real Madrid-játékost, hanem Joaquínt a Betisből. Azt a fickót, aki volt, hogy élő adásban hipnotizált egy tyúkot, mert azzal poénkodott, hogy ez a különleges képessége, és egy Sevilla elleni győztes derbi után büntetést helyezett kilátásba annak a csapattársnak, aki hajnal öt előtt hazaindul a buliból.

Övé volt a spanyol futball legikonikusabb mosolya, és ő volt az, aki előtt egy harmadosztályú kupaellenfél, a Talavera úgy tisztelgett, hogy minden játékosa 17-es számú, Joaquín feliratú mezben vonult ki a pályára.

„Emlékszem, amikor a Bilbao stadionjában állva tapsoltak nekem az ellenfél szurkolói. Felejthetetlen élmény! Szerencsés vagyok, amiért sokszor érezhettem az emberek szeretetét, ez a legnagyobb dolog, amit magammal vihetek” – mondta Joaquín.

„Megmutatta nekünk, hogy nem kell mindig mindent komolyan venni, de azt is, hogy milyen, amikor ő igazán odateszi magát. Pontosan tudta, mikor fér bele egy poén, amitől fetreng az öltöző, és mikor kell komolynak maradni; mikor kell edzenie, és mikor jobb, ha inkább pihen.

Ő a példa arra, hogy lehetsz úgy is elhivatott profi, hogy közben minden pillanatban látszik rajtad, hogy élvezed, amit csinálsz. Amikor edzésen figyelem őt, és látom, hogy húz el a labdával a másik mellett, azt gondolom, ez az ember úgy mozog, mintha 20 éves lenne

– méltatta a csapatkapitányt a Betis csatára, Borja Iglesias.

23 év rengeteg a profi futballban, és a majdnem negyedszázad alatt a játék maga is rengeteget változott.

„Hogy mi hiányzik a legjobban? A szélsőjáték, ahogy lefutod az ellenfelet, a cselezés, az egyegyezés. Nem kérdés, hogy sokat fejlődött a sportág, de elveszett belőle az a régi zamat, ami megvolt a pályafutásom kezdetén. Nekem is folyamatosan alkalmazkodnom kellett, fejlesztenem magam taktikailag, hogy tartsam a lépést. Most nagyon nehéz gólt szerezni, régen nem éreztem annak. Régebben sokkal jobban lüktetett a játék, kevesebb volt a taktikázás, emiatt őszintébb volt a foci, és több volt az egy az egy elleni párharc” – nosztalgiázott a játékos, aki gyerekként még híres torreádor akart lenni.

Apja, aki a visszavonulásról szóló sajtótájékoztatón úgy jellemezte fiát, hogy hatalmas szíve van, de kissé őrült, gyakran szembesítette Joaquínt azzal, micsoda lehetőségeket szalasztott el a Betis iránti múlhatatlan szerelme miatt.

„Tisztában vagyok azzal, hogy mehettem volna nagycsapathoz, sokáig írt a spanyol sajtó arról, hogy a Real Madrid engem nézett ki Luis Figo utódjának. Biztos szép élmény lett volna az is, de most, hogy visszanézek, látom, hogy ennek így kellett lennie.

Néha felteszem magamnak a kérdést, mi történhetett volna, ha Madridba igazolok, és tényleg közel voltam ahhoz, hogy Real-játékos legyek, de úgy éreztem, nem ez az én utam.

Lehet ezt a fickót nem kedvelni?

Olvasói sztorik