Öt szezon óta álmodik arról a Hamburger SV, hogy végre visszajut a Bundesliga élvonalába. Az észak-német futballcsapat 2018 tavaszán esett ki az első osztályból, és ugyan azóta is a második liga élmezőnyéhez tartozik, három 4. hely után a múlt évben a 3. pozícióban végzett, ám akkor elbukta a Hertha elleni osztályozót, így marad a kettőben.
Pedig a klubnak nagyszerű a múltja: hatszoros bajnok, háromszoros kupagyőztes, 1982-83-ban Bajnokcsapatok Európa Kupáját, 1976-77-ben Kupagyőztesek Európa Kupáját is nyert.
A régmúltból azonban datálódnak szomorú történetek és életsorsok, a BBC egy ilyet idézett fel a második világháború poklából.
Két és fél bajnoki cím
1933 szeptemberében két csapattárs búcsúzkodott egymástól a hamburgi pályaudvaron. Jól ismerték egymást, hiszen 1922 óta futballoztak együtt. A norvég Asbjörn Halvorsen, a német futball első külföldi sztárjainak egyike a Hamburg középpályásaként kulcsszerepet játszott a támadásépítésekben, neki is köszönhető, hogy elöl Otto Fritz Harder ontotta a gólokat, ő volt Halvorsen kreativitásának igazi haszonélvezője.
Ha hinni lehet a statisztikáknak, akkor Harder 143 mérkőzésen (regionális és német bajnokin) 295 gólt szerzett (!), nem véletlen, hogy a csapat két és fél bajnoki címig jutott. 1923-ban és 1928-ban ténylegesen első lett, 1922-ben viszont faramuci helyzet állt elő. A Nürnberg elleni döntő 2-2-es állásnál, 189 perc után, sötétedés miatt félbeszakadt, így a találkozót meg kellett ismételni. Az a mérkőzés 1-1-ig jutott, mire a Nürnberg két sérülés és két kiállítás miatt hét főre fogyatkozott. A bajnoki címet a Hamburg kapta, de a sorozatos tiltakozások miatt a klub később visszautasította az aranyat, így hivatalosan végül nem osztották ki az első helyet.
Még akkor sem, ha egyértelművé vált, nem osztanak azonos nézeteket. A norvég számára rendezett búcsúmérkőzést követően minden pályán lévő játékos felemelte karját a Hitler-tisztelgésre, Halvorsen azonban összefont karral állt. Így búcsúzott szeretett stadionjától.
Akit a börtön után is bálványoztak
Otto Harder 1892. november 25-én született Braunschweigben, ott kezdett el futballozni, de pályafutása nagy részét Hamburgban töltötte. Két bajnoki címet nyert, 15-ször szerepelt a német válogatottban. 1928. január 15-én minden bizonnyal világcsúcsot ért el azzal, hogy tétmérkőzésen 12 gólt szerzett, csapata 18-5-re verte a Wandsbeker FC-t.
A 190 centis óriást úgy jellemezték a kortársak, mint egy komplett futballistát, aki főként egyéni akcióival tűnt ki, minden pozícióból pontosan lőtt, mindig tudta, hogyan kell jól helyezkedni, hogy begyűjtse a labdákat. Erejével nagy önbizalom párosult, magasságához képest elképesztően robbanékony volt, szeretett rögtönözni.
A karrierjének vége egybeesett a nácik hatalomra kerülésével, 1932-ben belépett a Nemzetiszocialista Pártba, nyolc hónappal később pedig már az SS tagja volt. Egy héttel a második világháború kirobbanása előtt, 1939. augusztus 24-én a sachsenhauseni koncentrációs táborba rendelték őrnek. Az első világháborúban kétszer is Vaskereszttel kitüntetett Harder azonban megalázónak tartotta a munkakörét, ezért kérte, küldjék ki a frontra, amit életkora miatt megtagadtak.
1939 novemberében a neuengamme-i, majd 1940 áprilisában a verwaltungi koncentrációs táborba osztották be, 1944. november 30-án pedig a Hannover-Ahlem koncentrációs tábor vezetőjének nevezték ki, a pozíciót 1945 márciusáig töltötte be.
Amikor 1945 áprilisában a brit csapatok felszabadították a tábort, Hardert elfogták. 1947-ben négy másik SS-társával együtt közel ezer ember halálában találták bűnösnek. Ártatlannak vallotta magát az ellene felhozott vádpontokban, azt mondta, sohasem vett észre semmi különöset az ahlemi táborban. A tárgyaláson hallottak után megjegyezte:
Ha ezek igazak, akkor az én beleegyezésem nélkül is megtörténtek volna.
Mindössze 15 év börtönt kapott, amelyet később 10 évre mérsékeltek. De ennyit sem kellett rács mögött töltenie, 1951 karácsonya előtt szabadult. Hamburgba való visszatérését őrjöngve ünnepelték a HSV szurkolói, ők nem a háborús bűnös, hanem a bálvány hazatérését látták.
1956. március 4-én, 63 évesen halt meg. Az egész Hanza-város gyászolta, a hamburgi zászlóval leterített koporsóját a HSV egykori játékosai vitték. A klub hivatalos magazinja azt írta róla: „Egy jó barát és egy hűséges társ örökre elment”.
A norvég futball legnagyobb sikere
Asbjörn Halvorsen számára a háború sokkal több keservet hozott. A sportoló 1898. december 3-án született a norvégiai Sarpsborgban. Vezetői képességeit nagyon korán felismerték, 19 éves kora előtt már a helyi csapat kapitánya lett, amellyel meg is nyerte a Norvég Kupát. Halvorsen a mai napig a kupatörténet legfiatalabb csapatkapitánya.
19 és fél évesen mutatkozott be a válogatottban, amelynek színeiben összesen 19 alkalommal lépett pályára. Pályafutása egyik csúcspontja az 1920-as antwerpeni olimpia nyitómeccse volt, amelyet a csapat 3-1-re megnyert Anglia ellen (igaz, a negyeddöntőben 4-0-ra kikapott a csehszlovákoktól és kiesett).
Fiatalon Németországba költözött, 1922-1934 között a Hamburger SV játékosaként futballozott, emiatt nem játszott több meccset a válogatottban, amelytől 1923 novemberében, éppen Hamburgban búcsúzott el. De a labdarúgás mellett a privát életben sem tétlenkedett, saját szállítmányozási és hajóközvetítési üzlettel foglalkozott.
1934-ben hazatért, és a Norvég Labdarúgó Szövetség alkalmazta: előbb pályafelügyelőként és edzőként, majd 1936-tól titkárként. Ennek a munkának köszönhetően a nemzeti csapat válogatóbizottságának vezetését is elnyerte. Válogatott edzőként az 1936-os berlini olimpián nyújtott maradandót: Törökország sima, 4-0-s legyőzését követően Norvégia hatalmas meglepetésre 2-0-ra verte a házigazda németeket, majd ugyan az elődöntőben hosszabbításban 2-1-re kikapott az olaszoktól, a bronzmérkőzésen 3-2-re legyőzte a lengyeleket.
Éjszaka és köd
A második világháború idején a sport időnként szünetelt, így Halvorsen 1940-től 1942-ig a Nyegaard & Co. gyógyszergyárban dolgozott személyzeti vezetőként. Emellett csatlakozott az ellenállókhoz a Vidkun Quisling vezette kollaboráns kormánnyal szemben, és nem volt hajlandó együttműködni propaganda-mérkőzések megrendezésében.
Ő volt a legismertebb norvég Németországban, a megszállók az arcát is használni szerették volna, de ő totálisan elutasította az együttműködést. Amikor 1940. október 13-án, a Fredrikstad–Sleid kupadöntőre náci transzparensekkel és zászlókkal akarták feldíszíteni az oslói stadiont, Halvorsen a meccs törlésével fenyegetőzött. Emellett megtiltotta, hogy Josef Terboven birodalmi biztos a királyi tribünön foglaljon helyet.
Ám Halvorsen egymaga nem érhetett el sikereket. A sportolók ugyan országszerte bojkottot hirdettek, a nácik mindent megtettek annak érdekében, hogy újra beinduljon a szervezett futballélet. Az ellenállókat pénzbírsággal és börtönbüntetéssel fenyegették, és valóban, az általuk veszélyes embernek tartottakat – köztük Halvorsent – letartóztatták.
Ez volt a Nacht und Nebel (Éjszaka és köd) rendelet, amelynek célja a birodalom vagy a megszálló hatalom ellen elkövetett bűncselekmények üldözése volt a megszállt területeken.
48 kilogramm
1942-ben az Oslo melletti Grini koncentrációs táborba vitték, majd 1943-ban a Strasbourg melletti Natzweiler-Struthofba szállították. Neki kellett lefordítania Kramer parancsnok üdvözlő üzenetét:
Ebből a táborból egyetlen kiút van, a krematórium kéményén át!
Halvorsen ott ismerkedett meg a későbbi norvég miniszterelnökkel, Trygve Brattelivel. A foglyok napi 12 órát dolgoztak a kőbányában, a tábor 504 norvég foglyából csupán 266-an élték túl a megpróbáltatásokat.
Halvorsen bevallottan valamivel jobb bánásmódban részesült, mint a többiek, a börtönőrök egyszerűen nem akartak hinni a szemüknek: a futballsztár koncentrációs táborba került. Különleges státuszt, adminisztratív munkát kapott. Pozícióját arra használta fel, hogy a többi norvég foglyot extra élelemhez, könnyű szolgálathoz és orvosi felügyelethez segítse.
De a rabok motivációjának fenntartásában is fontos szerepet játszott, mert rendszeresen híreket kapott a fronton és a nagyvilágban zajló eseményekről, és az információkat esténként rendszeresen megosztotta a norvégokkal. 1945 januárjában Vaihingen an der Enzbe vitték, ahol tífuszt és tüdőgyulladást kapott.
Mire a svéd Vöröskereszt megtalálta, már csak 48 kilogramm maradt a futball-legendából. De az életereje nem hagyta el, a néhány életben maradt társának ingyenjegyet ígért a norvég válogatott első háború utáni mérkőzésére. A sors fintora, hogy a Vöröskereszt a különböző lágerek túlélőit – köztük Halvorsent is – a neuengamme-i táborban gyűjtötte össze, majd szállíttatta tovább a hazájukba. Azon a helyen, ahol egykoron a csapattárs, Harder börtönőrként szolgált.
Sepp Herberger békejobbja
Halvorsent régi asszisztense, Nickolai Johansen fogadta Helsingborgban, a kórházi kezelést a ramlösai gyógyfürdő, majd egy stockholmi utazás követte, ahol a Svéd Labdarúgó Szövetség vendége volt egészen június végi gyógyulásáig. A svéd fővárosban adta a szabadulás utáni első interjúját, amelyben mindennél rosszabbnak írta le az éhséget.
A leghihetetlenebb dolgokat tettük meg, hogy elfeledjük a fájdalmat. Feladni készültem, de az élni akarás győzött.
1945 végén főtitkárként visszatért a Norvég Labdarúgó Szövetséghez, és elkezdte a norvég futball újjáépítését. Ragaszkodott a Norvég Kupához, de ő fejlesztette ki a modern bajnoki rendszert. Azzal indokolta a bevezetését, hogy egy megfelelően szervezett, hetente rendezett sorozat nagy érdeklődésre tarthat számot és a tabella legalján lévő csapatok közötti mérkőzések ugyanolyan érdekesek, mint a legjobbak csatái.
1951-ben kijelentette, semmi sem akadályozza a futballkapcsolatok újraindítását Németországgal. Ugyanebben az évben Otto Hardert kiengedték a börtönből, és biztosítási alkuszként folytatta munkáját.
Az 1954-es világbajnokság selejtezőjében Németország és Norvégia összetalálkozott – a harmadik fél a Saar-vidéki labdarúgó-válogatott volt, amely 1950 és 1956 között francia protektorátus volt, és önálló csapattal rendelkezett.
Norvégia hazai pályán 1-1-es döntetlent játszott, a visszavágót Hamburgban rendezték. A németek sokkal jobbak voltak, 5-1-re nyertek. A mérkőzést követően Sepp Herberger szövetségi kapitány találkozott Halvorsennel, és országa nevében bocsánatot kért tőle. Halvorsen kezet nyújtott neki.
1955 januárjában Halvorsent holtan találták szállodai szobájában, a halálát valószínűleg a táborokban elkapott tífusz szövődményei okozták.
Leszármazottak és az élvonalbeli futballból eltűnt anyaklub nélkül Halvorsent mind Sarpsborgban, mind országosan elfeledték. Egészen addig, amíg a Josimar norvég futballmagazin nem írt róla egy 9 oldalas tanulmányt, amelynek végkövetkeztetése az volt: ő a norvég futball történetének legnagyobbja.
Sarpsborg polgármestere utólag kijelentette, nem zárja ki, hogy Halvorsenről utcát nevezzenek el. De ezért küzd Jürgen Kowalewski nyugdíjas hamburgi történelemtanár is, ám eddigi erőfeszítései hiábavalónak bizonyultak a német városban.
