A páratlan pályafutását Katarban megkoronázó Lionel Messi miatt világszerte nagyon sokan örülnek Argentína világbajnoki győzelmének. Az a hab a tortán, hogy a dél-amerikaiaknak sokáig emlékezetes, talán azt is kimondhatjuk, minden idők legizgalmasabb vb-döntőjében sikerült 2-2-es rendes játékidőt, majd a hosszabbítás 1-1-ét követően tizenegyesekkel legyőzni a 2018-as győztes Franciaországot. A kezdeti hüledezés után azonban már egyre inkább téma az is, hogy suttyók-e az ellenfeleket heccelő, az újságírókat kritizáló, a legjobb kapusnak járó elismerést a tökükre helyező argentinok. Nem ez a cikk adja meg erre a kérdésre a választ, amiatt viszont mindenképpen meg kellett említeni a győzelemért láthatóan mindent bevető Argentínát, hogy volt a katari vébémezőnynek egy homlokegyenest más hozzáállást mutató tagja, amelynek szurkolói, inkább azt várják el kedvenceiktől, egy kicsit kevésbé legyenek végre udvariasak.
Ez a csapat pedig Japán.
A japán válogatottról 2022-ből elsősorban azt visszük magunkkal emlékül, hogy lepofozták a németeket és a spanyolokat, és hogy csak tizenegyesekkel kaptak ki a későbbi bronzérmes Horvátországtól. És persze azt is, hogy szurkolóik ismét feltakarítottak maguk után a stadionban, míg a játékosok az öltözőben varázsoltak tisztaságot minden mérkőzést követően (utóbbival például Magyarországon is kihívásos trendet indítottak el sportágtól függetlenül), továbbá azt, hogy a lapokat meglepően jól kevergető szövetségi kapitány, Morijaszu Hadzsime milyen méltóságteljes meghajlással köszönte meg a szurkolók biztatását a fájó kiesés után is.
A mindig is kissé különutasnak tűnő Japánról egyelőre ezek a gesztusok ugranak be, de ne feledjük, közben egyre erősebb a válogatott, amit a mostani eredmények is mutatnak. Meg az is, hogy 2018-ban is a későbbi bronzérmestől, akkor a belgáktól kapott ki (kétgólos előnyből) a nyolcaddöntőben. Ha azt nézzük, hogy 30 éve a mélyponton volt a japán labdarúgás, és hol tart most, akkor bizony komolyan kell venni azt a tervet, amin szép csendben dolgoznak a háttérben.
A japán labdarúgó-válogatott 1968-ban bronzérmes volt a mexikói olimpián, a csoportban megelőzte Brazíliát és Nigériát is, és ugyan az elődöntőben kikapott a későbbi aranyérmes Magyarországtól 5-0-ra, a bronzmeccsen 2-0-ra verte a házigazda Mexikót. Népszerű is volt a sportág az országban, sokan rákaptak a nyolcvanas években egy rajzfilmnek, a Tsubasa kapitánynak is köszönhetően (amiért a magyar gyerekek is lelkesedtek később), csakhogy a foci nem tudott kilépni az amatőr státuszból, ami miatt az emberek érdeklődése idővel fogyni kezdett, a szurkolói létszám pedig megcsappant a stadionokban.
Közvélekedés szerint 1991-ben volt a legmélyebben a japán futball. Még akkor is amatőrök játszottak az első osztályban, a szövetségben pedig úgy érezték, közbe kell lépni, ha nem akarnak végleg leszakadni a világ többi részétől. Úgyhogy 1992-ben megálmodták, egy éve rá pedig elindult a J-League, és olyan sztárokat igazoltak le a futball népszerűsítésére, mint Zico, Dunga, Michael Laudrup vagy épp Gary Lineker. A japán futballban beinduló változások annyira érdekesek voltak szakmailag is, hogy maga Arséne Wenger is dolgozott ott a kilencvenes években, és amit a japán kultúrából és táplálkozási szokásokból ellesett, később integrálta munkájába, majd sikerre is váltotta az Arsenalnál, hogy aztán a Premier League többi menedzsere a franciától lessen el dolgokat, amik hosszú távon az angol bajnokság átalakulásához, jobbá válásához vezettek.
Az életről alkotott nézeteim változtak meg Japánban. Rendkívül mély, beható, és hihetetlenül pozitív tapasztalat volt. Eszméletlenül hálás vagyok, hogy akkor odamehettem. Talán akkor őrültségnek tűnt, hogy belevágtam az egészbe, de kifejezetten jól jártam
– mondta a Nagojával két kupagyőzelmet elkönyvelő Wenger 2013-ban, amikor az Arsenal a felkészülése során az országba látogatott.
A fejlődés robbanásszerű volt, voltak hétvégék, amiken a 20 ezret is elérte az átlagnézőszám a stadionokban, közben Japán a világranglistán 1996-ban már a 21. helyre kúszott fel. Ám jött egy komoly visszaesés: gazdasági válság sújtotta az országot, és az emberek is mintha lelkesedésüket vesztették volna (felére esett vissza a nézőszám), a klubok jó része csődközeli állapotba került.
Sürgős megoldás kellett, de mivel Japánról van szó, csakis olyan jöhetett szóba, ami hosszú távú célt is szolgál. Így született meg a 100 éves terv: ennek keretében olyan futballkultúrát akarnak megteremteni, ami biztos gazdasági alapokon nyugszik, folyamatosan fejlődik, és amelynek fő célja, hogy 2092-ig világbajnok legyen a japán válogatott.
A japán labdarúgás a majdnem összeomlás hatására igyekezett bebiztosítani magát, hogyha újra beütne a krach, akkor ne álljon ott letolt gatyával, épp ezért a szövetség a csapatokat arra ösztönözte, hogy helyi vállalkozásokkal és utánpótlás-egyesületekkel dolgozzanak össze, ami miatt eleve népszerűbbek is lesznek az első osztályú klubok a helyiek körében. A cél, hogy idővel 100 profi klubja legyen az országnak, a fejlődés pedig elég látványos: ahhoz képest ugyanis, hogy a J-League 10 csapattal indult el 1993-ban, tavaly ennek a duplája szerepelt az első osztályban, miközben sorra indultak el az alacsonyabb szintű bajnokságok is, egyre erősödött a gyökérzet, ami a profi futball alatt terjeszkedett. Most két évre visszaállt a J-League 18 együttesre (miközben a másodosztályban 22 klub szerepel), 2024-től kezdve ismét húszas lesz a létszám.
Idővel az ázsiai sorozatokban is egyre előrébb törtek a japán csapatok, míg 2002-ben még két csapatuk kvalifikálhatott a Bajnokok Ligájába, mostanra ez a szám három fix és egy selejtezős helyet jelent. A hét BL-győzelemnél csak a dél-koreai klubok tudnak felmutatni többet a sorozatban, de a tizenegy döntős szereplés is a harmadik legerősebb teljesítmény a kontinensen a sorozat 2002-es újragondolása óta.
A japán bajnokságból szép lassan elkezdtek a világfutballba szivárogni a játékosok is, elég csak Kagava Sindzsi, Nakata Hidetosi, Nakamura Sunszuke, Honda Keiszuke nevét említeni korábbról, de a 2022-es vb-keret felét is európai topligás játékosok alkották, volt érkező az Arsenalból (Tomijaszu Takehiro), de az angol mellett a német, a francia és a spanyol élvonal is delegált focistát az ázsiai válogatottba. Mostanra megszaporodtak az olyan játékosok, akik már tinédzserként európai klub akadémiájára kerülnek, Takefusa Kubo például tízévesen már a Barcelonánál nevelkedett, majd visszatért ugyan Tokióba, de 18 éves korában a Real Madrid igazolta le, és bár az első csapatban sosem lépett pályára, számos kölcsönjáték után immár a Real Sociedad játékosa. Olyannyira megragadt a spanyol fociban, hogy 21 évesen 106 La Liga-meccse van.
Nemcsak elvándorlás van, közben nagy neveket mind a mai napig sikerül a japán bajnokságba csábítani, megjárta a J-League-et Diego Forlán, Fernando Torres és Lukas Podolski is, Andrés Iniesta pedig 2018 óta a Vissel Kobe játékosa.
A bajnokságon eszközölt változások, a futballban tapasztalható fejlődés elég hamar éreztette a hatását a válogatott szereplésén is, mert míg 1998-ig egyszer sem sikerült kijutni a világbajnokságra, azóta nem rendeztek vébét Japán nélkül, 2002-ben társházigazda volt az ország, ami mondani sem kell, újabb fellendülést hozott a labdarúgásba. A nyolc eddigi szereplése alkalmával négyszer továbbjutott a csoportjából a csapat, más kérdés, hogy a nyolcaddöntőt még nem sikerült túlélnie, bár a belgák és a horvátok ellen is karnyújtásnyira volt a negyeddöntő lehetősége. Noha az első nyolc Ázsia Kupán nem szerepelt, 1988-as debütálása óta a japán válogatott négyszer megnyerte a tornát, amivel a legeredményesebb a nemzetek közt, és legutóbb is második helyig jutott 2019-ben – attól a Katartól kapott ki a döntőben, amely a hazai világbajnokságon aztán messze a leggyengébb produkciót nyújtotta az egész mezőnyből.
Japánban tehát megvan a határozott elképzelés egy hosszú távon is erős futballnemzet felépítésére, ráadásul az ország kultúrájára jellemzően nem is egyik pillanatról akarják ezeket a sikerereket elérni, hanem módszeresen felépítve, miközben a létszámnövelésnek köszönhetően 2026-tól kezdve majdnem megduplázódik az ázsiai vb-helyek száma, vagyis meglepő lenne, ha Japán nem lenne ott a tornákon. A Deutsche Welle forgatott egy riportot a japán futballdrukkerekről, akik meglepő módon azt mondták, a következő lépés megtételében egyelőre a túlzott udvariasság akadályozza meg a válogatottat. Erre erősített rá Oliver Kahn is:
Azt hiszem azok, akik Európába érkeznek megtapasztalják, hogy amikor a pályán vagy, udvariasságnak nincs helye. Ebben azért még van hova fejlődniük, mert a futball egy kemény játék. Ugyanakkor nagyra becsülöm a harciasságukat, és hogy a határaikat feszegetik, ezekben pedig azt hiszem ők azok, akik példát mutatnak mindenki másnak
– mondta az Európa-bajnok, világbajnoki ezüstérmes kapus, aki jelenleg a Bayern München ügyvezető igazgatója.
Akárhogy is alakul, érdemes nem csak amiatt odafigyelni Japánra, mert feltakarítanak maguk után az öltözőben és a lelátón.
