MANAN VATSYAYANA / AFP
Nemzetközi foci

Aki TikTokon nézi a Messi meséjére készülő kék-fehéreket, jobban érti majd a népet

Szerelmeslevél a labdarúgáshoz a világbajnoki döntő előtt az isteni Diego és Leo történetétől a muchachos dalsoron, tetoválásokon és a TikTok-rabságon át egészen addig, hogy a képzelet határtalansága miért nem képes túlnőni a futballban az élet határoltságát. És indoklás arról, miért sajnálom azokat, akiknek nincs hozzáférésük a világ legfontosabb játékához.

A fiúk nem barátnőt szeretnének, hanem azt, hogy Lionel Messi nyerje meg a világbajnokságot

– a TikTokon botlottam az idézetbe, amely azért érdekes, mert érzékelteti: a dél-amerikai országban még az élet legfontosabb ügyénél is előbbrevaló, hogy a történelem legnagyszerűbb labdarúgóinak egyike a világbajnoki trófea fölemelésével zárja az utolsó vb-táncát. A platformon persze nem e citátum a legizgalmasabb tartalom, megannyi érzelemmel, felejthetetlen arccal gazdagított videót lehet végignézni arról, hogy a futball mit jelent (angol verziójában: what it means).

Igen, a TikTokon, amelyről legalább annyira szól majd ez a szöveg, mint a történetekről, a muchachos dalsorról, a népi kultúráról, s mindennek nyomán arról, mennyire sajnálok mindenkit, akinek nincs hozzáférése, érzelmi ragaszkodása ahhoz a különleges játékhoz, amely álmodozásba, hitbe, identitástudatba, ölelésbe, sírásba kíséri legalább a fél világot, továbbá hetekre a rövid mozgóképes tartalmakat kínáló kínai közösségi médiumra tereli az életemet, de kezdjük az egészet onnan, hogy – mint azt két éve, a halálakor már írtam – 2006-ban, a németországi Gelsenkirchenben egészen biztos voltam abban, hogy Argentínában csakis Diego Maradona az, aki nem futballista, hanem országrész, zászlódarab, hit.

Akik ott születtek, ahol Diego és Lionel

„Srácok, most ismét izgulunk, meg akarom nyerni a harmadikat, világbajnok akarok lenni” – nagyjából ilyesmit dob ki a Google Translate, ha arra kérjük, fordítsa le, mit énekelnek a valóság irányából a képtelen gyönyör felé tangózó kék-fehér szurkolók a vébén. És persze ezzel az átültetéssel képtelen vagyok bármit is érzékeltetni abból, milyen tovább gondolhatatlan érzelemgazdagság, föltétel nélküli hit a futballmindenségben, országálom és -elbeszélés mutatkozik abban, ahogyan argentinok ezrei, tízezrei nótázzák: „Muchachos, / Ahora nos volvimos a ilusionar/ Quiero ganar la tercera / Quiero ser campeón mundial.”

Mondom, a labdás-mezes világ szabadíthatatlan rabjainak órákra bele lehet veszni a TikTokba, s elvarázsolva bámulni, ahogyan ugráló tömeg skandál, stadionban fesztiváloznak, Buenos Airesben beláthatatlan tömegben éneklik, a játékosok az öltözőben dalolják. Ennek

a közösségragasztó nótának négy főszereplője van: Argentína, a futball, Maradona és Messi. 

Emiliano Lasalvia / AFP Argentin szurkolók ünneplik a csapatukat Buenos Airesben az elődöntő után.

Tehát annak ellenére, hogy tizenhat éve a Ruhr-vidéki német városban, miután a barátaimmal az Argentína–Szerbia vb-meccset megnéztük, biztos voltam abban, hogy ez már mindörökké identitásháromszög lesz. Akkor az történt, hogy a kék-fehér válogatott fölfoghatatlan előadást rendezett, hatost gurított a szomszédunknak, olyan zsenik sora adott elő, mint Crespo, Messi, Saviola, Tevez. Aznap azonban elsősorban nem őket csodáltam, hanem egy, a kezdőkörben kocorászó embert, akiről addig elképzelni nem tudtam, miként gondolhatta a Barcelona, hogy képes olyasféle alkotóvá válni, mint amilyen azokban a színekben Johan Cruyff volt. Amennyire felülértékeltnek tetszett gránátvörösben Juan Roman Riquelme, annyira volt különleges élőben nézni, ahogyan a világklasszisok sorának legfontosabb gondolata, hogy valahogyan eljuttassa hozzá a labdát. Amint sikerült, utána már az ő határtalan futballképzelete mozgatta a játékot. Nem tudom, élőben láttam-e ehhez vethető lebilincselő karmesteri teljesítményt, olyat biztosan nem, ami nagyobb hatással volt rám. Másnap néztem, miként írnak az akkori megindultságomból is fakadó véleményem szerint kizárólag Arthur Rimbaud-hoz, az elátkozott angyalhoz fogható költőről, ám újságok sokaságában inkább Maradona képe látszott: mutatták, ahogyan őrjöngve ünnepel a lelátón.

Pár éve azt találtam írni, Messi csak futballista, Maradona viszont országrész, zászlódarab, hit. Ma azt írom: éppen úgy, mint Messi.

A kék-fehérek története nem három-, hanem négyszög. S mivel a futball a végtelen elbeszélések világa, tán nem meglepő, hogy Riquelme Messi aktuális vb-sztorijába is bekerül, így fonódik össze történelemmé a meccsek sorozata, természetesen szövődik eggyé a 2006-os maradonás Riquelme-előadás a 2022-es Messi show-val.

A hollandok elleni könyörtelen negyeddöntős háborúban Messi gólt lőtt, majd különleges gólörömöt mutatott Louis van Gaal szakvezető előtt: két tenyerét a fejéhez illesztette. Miért? Mert húsz éve Van Gaal volt Riquelme edzője a Barcelonánál, s az argentinok története szerint miatta nem teljesedhetett ki zsenijük művészete. Két évtizeddel később adott elégtételt a glóbusz legjobbja egy világszerte végül meg nem értett honfitárs klasszisnak.

Fareed Kotb / Anadolu Agency / Getty Images Lionel Messi gólöröme a hollandok ellen.

És most szinte képtelenség elképzelni, hány ember ül majd azért vasárnap a tévé előtt, hogy megnézze, beteljesíti-e küldetését a história legnagyszerűbb futballistáinak egyike, teljessé teszi-e pályáját. Ez a tét, még akkor is, ha a győzelem már elsősorban alighanem neki számít. Ezt tudatta vele az argentin tévé riportere is, aki az elődöntő után érzelmes monológban beszélt arról, valójában mindegy, nyernek-e, mert sokkal többet tett a nemzetért annál, minthogy az arany számítson: az igazság ugyanis az, minden argentin lelkét megérintette, örömöt hozott az embereknek, minden kölyök a nevével ellátott mezt viseli, akár ócska hamisítványt, akár eredeti darabot. Mindannyiuk életében nyomott hagyott.

Csapattársai sztorija illusztrálja ennek a mélységét. A horvátok elleni elődöntőben a földkerekség legtehetségesebb védőinek egyikét, Josko Gvardiolt forgatta Messi, majd Julian Alvarezhez passzolt, aki gólt lőtt: úgy, hogy kisgyerekként még fotót kért a már akkor ikonjától. Rodrigo De Paul, a rettenthetetlen középpályás azt mondta, mind a „címerért” játszanak, de Messiért is. Sokat néztem a TikTokon videókat arról is, De Paul hogyan követi Messit: a testőr fél szeme mindig a kapitányon van, ha faultolják odafut, ha provokálják elé áll, ha örül, vele örül, ha nem történik semmi rendkívüli körülötte, akkor csak rajta tartja a szemét, és teszi mindezt nem csak azért, mert a kapitány a társulat legjobb játékosa.

Hanem mert mindüknek kicsit álma is Messi.

Ez a csapat ugyanis a négyszögért lép pályára vasárnap:

  • Argentínáért,
  • a futballért,
  • a két éve meghalt Maradonáért
  • és Messiért.

Hogy ők mit jelentenek, arról a szurkolók tetoválásai is beszélnek, hiszen a drukkerek, ha már varratnak, életük legfontosabb dolgait hordják életük végéig magukon: a hazájukat és a futballt. Ahogyan az egyik videóban egyikük összefoglalja: nekik két minden idők legjobbjuk van, Diego, az égben, Leo, a földön. Ahogyan a daluk mondja, ők arról a helyről jönnek, ahol ezek az emberek születtek.

Ez az argentin sztori.

Adrian DENNIS / AFP Rodrigo De Paul és Lionel Messi ünnepel a Horvátország elleni elődöntőben.

A történetek csodája

A Rosárióban felnőtt fiú tehát vasárnap végleg bezárhatja az argentin kört, ehhez azonban éppen a Kylian Mbappé vezette csapatot kellene legyőzniük. Őt, akinek már szinte gyerekként, tizenkilenc évesen megadatott a vb-arany, őt, akinek már biztosan nem hiányzik majd a végén az az egyetlen kupa, nem kell majd együtt élnie a hiányával, a beteljesülés elmaradásával, azzal, hogy minden sikerült, ám a hazája színeiben a tetejére érni, sehogyan sem.

Persze ez már póttörténet a nemzedékek csatájáról, amit most írunk. Volt már eddig számos más sztorink. Elvégre voltak olyan napok, amikor remény mutatkozott arra, hogy Marvel-filmek szuperhős-találkozóira emlékeztető fináléban döntik egy futballnemzedék vitáját, az idealizmus és a realizmus epikus vetélkedését, hogy tudniillik Messi vagy Cristiano Ronaldo a nagyobb-e. Külön ágon volt a két válogatott, ám a portugálok kiestek, Marokkó eldöntötte, hogy ezt a történetet nem lehet tovább írni, a kozmikus csata elmaradt.

Éppen az a Marokkó tépte szét ezt a piszkozatot, amely első afrikai válogatottként jutott az elődöntőbe, amivel egyúttal az arab világ legnagyobb futballgyőzelmét is aratta. Az ünneplés azonban mutatott sok mindent abból a feszültségből is, amely számos európai társadalmat feszít.

A huszonhatos marokkói keret tagjai közül tizenketten születtek odahaza, a többiek már többedik generáció leszáramazottjaiként Belgiumban, Franciaországban, Hollandiában, Spanyolországban… Azaz nem szülőföldjük, hanem hazájuk identitásához ragaszkodnak, többségük családja az új otthonban is őrizte az otthon hiteit, szokásait, történeteit.

Ám különleges kalandjuk egyes győzelmei után villongások törtek ki szülőföldjeik megannyi városában.

A TikTokon sorra érkeztek videók nem csupán a legnagyobb metropoliszokból (Brüsszel, London, Párizs), de még Dortmundhoz hasonló helyekről is, ahogyan a helyi bevándorló közösségek marokkói zászlóba burkolózva ünnepelnek a városok frekventált helyein. A TikToknak hírügyben nyilván nem lehet hinni, így az AFP-ből tudom, hogy miként törtek ki a zavargások Brüsszelben, miután Franciaország legyőzte Marokkót az elődöntőben, és több francia városban is voltak összecsapások, Montpellier-ben egy gyerek meghalt az este folyamán. Megannyi hír, videó arról, ahogyan a radikálisok törésig feszítik a helyzetet, mindezt egy másik ország színeibe öltözve.

Innen nézve valójában figyelemreméltó, hogy e társadalmak képesek egyben tartani a repedező egyensúlyt, megőrizni az általános békét, a többség többsége és a kisebbség többsége elfogadásra és alkalmazkodásra trenírozza magát. Egész látomások mesélhetők el ezekkel a meccs utáni jelenetekkel, merthogy a futballmeccsek utáni akciókban résztvevők valójában azt a kérdést teszik föl: kik vagyunk?

Farouk Batiche / Anadolu Agency / Getty Images Zavargások Brüsszelben, miután miután Franciaország legyőzte Marokkót az elődöntőben 2022. december 14-én.

Erre a felvetésre könnyedén felelnek a horvátok, amikor a csapatukat nézik.

A ronaldós opció után jött egy másik nagy történet lehetősége, hogy a négymilliós kis kelet-európai ország másodszor egymás után döntőbe jut, s végül nem Messinek, hanem a Balkán bálványának, Luka Modricnak adatik meg a halhatatlanság: Dunántúl méretű ország masírozhatott volna a csúcsra, olyan korszakos középpályával, mint a Brozovic, Kovacic, Modric hármas. Aztán ennek is vége lett. Addig láthattuk, hogy a győzelmek után a pályára siettek a vb-hősök gyermekei, Modric puszilta például Kovacic kicsijét, ő a keresztapja. Micsoda mese lett volna ez is, ha újraírják.

Persze részint újraírták, hiszen a negyeddöntőben hazaküldték a brazilokat. Ők tépték szét azt a papírt, amelyikre azt a történetet írták volna, hogy dél-amerikai csúcstalálkozót rendeznek az elődöntőben, ez lehetett volna Neymar és Messi historikus randevúja. A két ősi rivális nemzeti csapat úgy feszülhetett volna egymásnak, hogy egyikük legendájának álma ott marad aztán széttörve a gyepen. Az életben nagy barát a két zseni, Párizsban együtt játszanak. Ez a történet sem lett végigírva, Neymar üres tekintete jelezte a finist. Ha már a horvát gyerekek: Ivan Perisic fia szaladt a brazilhoz, nem akarták odaengedni, a futballista aztán észrevette, megölelte. Mintha el is mosolyodott volna élete legszomorúbb pillanatainak egyikében.

Adrian DENNIS / AFP Ivan Perisic fia és Neymar, miután Brazília elveszítette a világbajnokság negyeddöntőjének Horvátország-Brazília mérkőzését 2022. december 9-én.

És akkor még nem meséltük, hogy mit jelentett a szaúdiaknak, a dél-koreaiaknak, hogyan üresedtek ki az angolok, amikor kiderül, nem tér haza a futball, hogyan… Pláne nem mondtunk semmit a szivárványos karszalag viselésén messze túlmutató bátorságon, amit az iráni futballisták mutattak, amikor az első meccsük előtt nem énekelték az ország himnuszát, hogy így jelezzék szolidaritásukat az otthoni nőkkel, akik alapvető jogaikért kockáztatják az életüket, s hajlandók szembe nézni a halálbüntetés fenyegetésével a szabadságukért vívott küzdelem közben. Ez olyan tiltakozás, aminek a legnagyobb a tétje: az élet. A bátorság valahol ott, az összekapaszkodó iráni futballisták tetténél kezdődik.

A futball a történetek legelemibb otthona. Olyan mesék születnek, amelyek képesek országok magukról szóló elbeszéléseit megváltoztatni, átszínezni a szegénység néma szürkeségét, új érzelmi emlékezeteket teremteni, felejthetetlen utcabálokat szervezni. 

Ha nem így lenne, elképzelhetetlen lenne, hogy a földkerekség legkülönbözőbb helyein, a legkülönbözőbb kultúrákban élő, legkülönbözőbb emberek egyidőben nézzék a tévét, kövessék a játékban feltűnő hősöket, leadereket, legendákat.

Aki ennek az érzelmi feszültségnek az elbeszélését keresi, az nézzen a TikTokon Peter Drury-kommentárokat. Az NBC angol riportere a giccs különleges alkotója. Annak a giccsnek, ami a népi kultúra legkönnyebben hozzáférhető, legszélesebb körben idézhető megmutatkozása. Drury pedig a kollektív érzelmi indulat lenyűgöző mutatványosa. Miután Lautaro Martinez a helyére küldte az argentinok nyolcba jutását jelentő tizenegyest Hollandia ellen, visszaadhatatlanul beszélt:

Megnyerték már egyszer, aztán még egyszer megnyerték a tizenegyespontról, így nem ez volt az utolsó tánca, Messi életben maradt, Argentína életben maradt.

A TikTok és a futball

Szóval Drury is a TikTokon… Nem késleltetem tovább a tiktokos kitérőt. Alapvetően sokáig nem TikTok-oztam. Ösztönös volt a távolságtartásom, eleve szövegfétisem van, a kép mindig csak felszín és pillanat, de semmiképpen nem örökkévalóság, ráadásul a Facebook és az Instagram már úgyis levakarhatatlan adottság, túlhasználom mindkettőt, legalább ettől a démoni eszköztől távol tartom magam, a big tech újabb fegyvere ellen már sérthetetlen maradok.

Ezt a védekezést már csak azért is fokozhatatlanul fontosnak tartottam, mert elemi meggyőződésem, hogy felfoghatatlan változásokat hoz az emberi pszichében a közösségi média nárcisztikus emberének tömegemberré válása. A TikTok a legvégső kísérlet a figyelmi és mentális struktúrák alakítására, a mélység, az összetettség, azaz élet valóságának legyőzésére. Videókat húzogatunk le és föl, egymás után döntünk pár másodperc alatt a sorsukról, ahogyan a Tinderen is pár kép és pillanat alatt arról, találkoznánk-e azzal a lánnyal. Mert végtelen a kínálat. Elhúzom, ad másik opciót. A TikTok a végtelenig tágítja a tartalmak kínálatát, megszünteti a végességet. Aminek köszönhetően devalválunk majd mindent, hiszen minden dobásunk után kapunk újabb alkalmat a döntésre. És ráadásul ehhez az igazságellenes attitűdhoz kapcsolódik, hogy kínai az egész projekt, mennek oda is az adatok, szóval arra jutottam: hagyjuk az egészet.

Aztán persze médiavállalat a kortárs nyilvánosságban eleve nem teheti meg, hogy ne TikTok-ozzon, hiszen a fiatalok ott gyülekeznek. Emiatt elkezdtem, és hetekig minősíthetetlen darabokkal kínált meg a platform. Amiből persze nyilvánvaló volt, hogy számos TikTok-világot sohasem ismerek majd meg, mert ezeket ellőttem egy másodperc alatt a szemem elől, az algoritmus értette, és ennek nyomán buborékba zár majd, preferenciáimat szolgálja ki, így nem tudok majd sohasem főzős tartalmakról, random menő utcai jelentekről, éppen trendingelő tánckoreográfiákról, gyúrós sztorikról, meg ezernyi hájpról, amiért éppen megőrül a világ.

És akkor az történt, hogy a vb-re megtanult az algoritmus, bezárt a futball, a mezek, az utcabálok, a stadionok közé. Az arcokat néztem, amelyekből ez a világ épül, röviden megkaptam a történeteket, amelyeket aztán tovább beszéltem meccsnézés közben a többieknek. Számolatlanul néztem drukkerek videóit éneklésekről, gólörömöket, backstage-jeleneteket, legendás kommentárokat, ezeket csak olykor lazítottam bulivideókkal, amelyeken a reggel fényében éneklik egyszerre random emberek a világszámok refrénjeit szemükben világossággal, mert imádom a buliknak ezt a részét. De ez mindegy is, a lényeg, hogy

a TikTok rabja lettem. Nem tudom megbecsülni, hány órán át néztem ezeket a mini videókat, nem tudom megmondani, hány oldalt nem olvastam el azért, mert inkább a telefonomért nyúltam, hiszen: muchachos, Peter Drury, kacagó és zokogó fanatikusok. 

A védelem összecsuklott.

Talán nem is volt esélye. Ezt meg abból a képből tudni, amit akkor készítettek, amikor Cristiano Ronaldót a kispadra ültette Fernando Santos szövetségi kapitány. Az Instagramon legtöbb követőt felvonultató embert a pályának háttal álló fotóssereg fényképezte, a játékosok, ha látták, eltakart szájjal beszéltek a jelenetről, hogy a képeken ne legyen leolvasható, mit mondtak.

Giuseppe CACACE / AFP Cristiano Ronaldo a kispadon a Portugália-Svájc mérkőzés előtt.

Úgy, annyi kamera előtt egyszerűen nem lehet élni. Vagyis szűrő nélküli életet nem lehet élni. Ezek az emberek folyton moziban, valóságshow-ban mozognak, szerepben zajlik az életük, ahogyan a politikusoké és a celebeké egyaránt. Mondhatnánk, ez van, az ismertségipar erre ment, ettől még mehetünk tovább.

Csakhogy a TikTok-videók ennél sokkal rosszabbat is üzennek. Mert, miközben felemelő nézni a muchachost, aközben megrendítő is. Méghozzá azért, mert minden égbe emelkedő kéz mellett egy másik kéz is emelkedik, amelyben telefon van. Ahogyan az öltözőben ünneplő játékosok szinte mindegyike telefont tart, s olykor belenéz a kamerába eufória közben. Ami így nyilvánvalóan nem tud teljes lenni, hiszen már többé nem adhatja át magát egészen a valóságnak, a jelennek, mert közben ki kell nézni a kamerába.

Úgy mondjuk, megosztjuk a pillanatot, valójában alighanem felszámoljuk a mélységét és a lényegét. Lehetetlen a közösségre figyelni, ha a kamerába nézünk.

Kevés annál hazugabb név is létezik a magyar nyelvben, mint a közösségi média, amiről egyet biztosan tudunk: felszámolja a közösségeket.

A baj pedig az, hogy ezt már nem az ismertségipar csúcsán látjuk, hanem a népi kultúra mindennapjaiban.

A futball a populizmus legtökéletesebb megjelenési formáinak egyike, a népi mozgalmak és jelenségek világos jelenése. És amikor a kamerákat látjuk mindenki kezében, onnan biztosan tudjuk, hogy a következő emberöltők szűrők és eljátszott pillanatok manipulált képei lesznek. Azaz a manipulációt már önmagukon kezdjük.

A futball és más semmi

De mielőtt kesergésbe és hanyatláselméletbe süllyednék, inkább mondom, hogy emlékezzünk Richarlison góljára: fejelget, mintha tengerpaton nyomná a nősek–agglegények derbin, hogy aztán lesimítsa a labdát Thiago Silvának, aki varázslatos assziszttal köszöni szépen a passzt. Meg akkor már emlékezzünk még erre a korszakos védőre, akinél nagyobbat élőben soha nem láttam, s alighanem nem is fogok már az életemben, ráadásul kedvenc csapatomnál, a Chelsea-nél futballozik, és üres tekintettel mondja a kamerába: ő már soha az életében nem emelheti fel ezt a kupát. És innentől a végtelenségig írhatnám a szöveget pillanatokkal, amelyek igazolnák: a futballal szemben minden racionalitás tehetetlen, azért is mindegy, milyen a TikTok hatása, hogyan vette meg Katar a fél nyugati elitet és így tovább.

Mert ezt mind a futball végül mindig eltakarja. Azzal, hogy egyre csak írja a történeteket, a hiteket, újragondolja az esztétikáját. És, ugye, az emberiséget a történetei tartják össze. Igaz ez még a legkisebb közösségekre is. A barátok átmulatott éjszakáikat mesélik újra és újra, mind kevesebb igazságbázissal, legendákká nemesednek az egykori semmilyen jelenetek, a párok az emlékeket, a kalandokat gyűjtik, hogy ezekkel újra elbeszéljék maguknak az útjukat, nem szólva a vallások nagy elbeszéléséről, amely megannyi életet tart keretek és értelmek között.

És most vasárnap jön majd a legerősebb történet, mert a vb-döntő írja a legfontosabbakat, pláne most, hogy a legerősebb sztori az isteniekről, Diegóról és Leóról szól. Bárhogy is lesz vége, tragikusba fordul vagy végtelen eufóriába, Argentína tökéletes négyszögébe fut ki. Bárhogy is lesz, világos, a képzelet hiába határtalan, nem tud dramatikusabbat, mint az élet.

Mindezért nagyon sajnálom azokat, akiknek nincs hozzáférésük a világ legkülönlegesebb, legközösségibb, a nemzeti színeket a legelemibb természetességgel elbeszélő játékához. Azokat, akiknek nincs hozzáférésük ahhoz a kollektív indulathoz, örömhöz vagy bánathoz, amely klubok, falvak, városok, országok identitását mutatja föl.

Nagyon sajnálom, mert e hozzáférés nélkül sokkal nehezebb érteni a világot. Mert nehezebb úgy sejteni, mi a populizmus, mi a népi kultúra, hogyan fonódnak egybe a mezek árnyékában ismeretlen rangrejtettek, hogyan szabadítják egymásba történetüket. Tán még élni is nehezebb úgy a világot, mert az egyetemes hozzáférés és egymáshoz férés hiányzik belőle. Mert valójában csak ebben a játékban élhető át, hogy ennyire irracionálisan lehessen más sikerének örülni.

Vasárnap például Messi vagy Mbappé örökkévalóságának.

Ez a futball, éppen csak a minden.

Aki nem hiszi, még egyszer nézzen a TikTokon az argentin tetoválásokra, szemekre, öregekre, gyerekekre, a kékekre és fehérekre. Már ebből jobban érti majd a népi kultúrát, mindünket, s már ebből jobban érti majd a pirosakat, a fehéreket, a zöldeket is.