Négyéves koromban az asztmám miatt rossz alvó voltam. Így éjszaka, ha szenvedtem, kézen fogtam apámat, a másikkal pedig egy labdát vittem. Beszélgettünk egy kicsit, amíg elértük a pályát, és ott játszottunk körülbelül 10 percig. Már akkor a labda megszállottja voltam. Ahhoz, hogy boldog legyek, elég volt annyi, ha kicsit rugdoshattam. Amikor hazaértünk, úgy aludtam, mint a bunda.
Apám egy festékgyárban dolgozott, de nem keresett annyit, hogy a bátyámat és engem edzésekre küldhessen. Ezért, hogy megkeresse a szükséges pénzt, kőművesként pluszmunkát vállalt. Minden hétvégén segítettünk neki házat építeni Vila da Penhában, téglát és cementet hordtunk. Nehéz volt, de örömmel tettük. Amíg apánk egy házon dolgozott, mi az álmainkon.
Mindig is a legjobb befejező csatárnak tartottam magam. Logikus volt: ha én vagyok a legjobb, akkor jobb, ha én fejezem be a támadást, nem? Ez olyan, mint a kosárlabdában, amikor az utolsó másodpercekben hárompontos kell dobni, kinek adják oda a labdát? Hát Michael Jordannek.
Sohasem akartam 90 percen át éles lenni. Néha olyan észrevétlen maradtam, amennyire csak tudtam. A védők talán meg is feledkeztek rólam, és én akkor csaptam le. Akkor voltam a leghalálosabb, amikor úgy tűnt, meghaltam.
Cruyff lett a legjobb barátja
Hollandia kurva kemény volt. Amikor 1988-ban a PSV Eindhovenhez költöztem, 22 éves voltam, és Rión kívül soha nem laktam máshol. Akkor meg olyan helyen éltem, ahol sötét és fagyos idő volt. Egyszer mínusz 17 fok volt, hát csodálja valaki, hogy nem mentem edzésre? Egyszer három napig ki sem mozdultam a házamból, a srácok aggódtak is értem. Kopogtattak az ajtómon, de nem válaszoltam.
Hibernáltam, tesó!
Megérte azonban, mert Hollandiában egy vagyont kerestem ahhoz képest, amit Brazíliában kaptam volna. Amikor annyira fáztam, hogy a lábujjaimat is alig éreztem, visszagondoltam arra, amikor apámnak segítettem, hogy labdarúgó lehessek. Feladjam az álmomat a hideg miatt? Ugyan már! A pénzemből vettem a családomnak egy házat Freguesiában szobalánnyal és sofőrrel. Ez volt számomra az igazi győzelem.
Johan Cruyff lett az egyik legjobb barátom a futballban. Kétségtelenül ő volt a legjobb edzőm. Amikor a Barcához mentem, a kedvenc mezemet akartam, a 11-est. Cruyff a 10-est adta. Mondtam neki, hogy ez nagy megtiszteltetés, de jobban szeretem a 11-est. Nemet mondott, majd hozzátette: »Az én csapatomban a legjobbak mindig a 10-esben játszanak.« Mit mondhatok erre? Örökké megtartanám a 10-est.
Két kötény, két esernyő, két gól
Az igazság, hogy nem is kellett volna ott lennem az 1994-es világbajnokságon. Brazíliának nem okozhatott volna gondot a kvalifikáció, nekem pedig – mivel összevesztem az edzőkkel – esélyem sem lett volna a válogatottságra. De úgy alakult, hogy az Uruguay elleni utolsó meccsen pontot kellett szereznünk a kijutáshoz, az edzők pedig tudták, hogy ha ezt elcseszik, akkor talán az országot is el kell hagyniuk. Erre mit tettek? Visszatértek a legjobb játékosukhoz.
Nem éreztem a nyomást, azért mentem, hogy jól érezzem magam. És hogy bizonyítsak a faszfejeknek az edzőbizottságban.
Megkérdezhetnek bárkit, aki látta, hogy ez lehetett a legjobb meccsem, amelyen valaha szerepeltem: az 1-től 10-ig terjedő skálán 11-est érdemeltem.
Megígértem Ricardo Rochának, hogy két kötény, két esernyő és két gól lesz a mérlegem. Az első félidő után valaki a kispadon felkiáltott: »Na, és mi van a két góllal?« Azt mondtam: »Nyugodj meg, haver. Mindent a kellő időben.«
Mindig azt mondtam, hogy megnyerjük a világbajnokságot, és ha nem, az én hibám lesz. Tudtam, milyen jó a csapatunk, és meg voltam győződve arról, hogy életem tornáját fogom játszani. Nagyjából ennyi.
1990-ben sokat vitatkoztunk a pénzekről, ami végül tönkretett mindent, nem tudtunk a játékra összpontosítani. 1994-ben néhány embernek többet akartak adni, mint másoknak. Jeleztem, hogy ez nem helyes. Azt javasoltam, hogy mindenki ugyanazt kapja – és a mindenki mindenkit jelentsen. Megbeszélést tartottunk, és a játékosok többsége igennel szavazott a javaslatomra. Hirtelen mindannyian úgy éreztük, egy csónakban evezünk, ezzel sokat erősödött a válogatott.
Inkább boldog akartam lenni, mint gazdag. Amikor a világbajnokság megnyerése után Brazíliába mentem, alábecsültem a vb-cím erejét. Tudod, milyen ténylegesen érezni? Ott volt a tömeg szeretete, az emberek melegsége, a homok a lábam alatt… Olyan sokáig voltam távol Riótól, hogy elfelejtettem, mennyire szeretem. Amikor a Flamengo le akart szerződtetni a Barcelonából, fel kellett tennem magamnak a kérdést: mit akarok valójában? Pénzügyi szempontból nem ez volt a legjobb ajánlat, pedig a valaha látott legnagyobb szerződést kaptam Brazíliában. 29 éves voltam, szupersztár a barcelonai Dream Teamben, még sok sikeres év állt előttem Európában. De ahogy fontolgattam a lehetőséget, egyre jobban hazahúzott a szívem. Rióban közel lennék a szüleimhez, a bátyámhoz, a gyerekeimhez, a barátaimhoz, a kedvenc strandomhoz, a funkyhoz és a hip-hophoz. Tudom, hogy mások számára furcsának tűnt a döntésem, de számomra egyértelmű volt.
Nem dohányzott, nem drogozott, nem ivott
Néhány klubomnál olyan megállapodást kötöttem, amely lehetővé tette, hogy későig kimaradjak. De edzést sohasem hagytam ki, ezt hadd tegyem világossá. Amikor visszatértem Brazíliába, minden elnökkel közöltem, mivel nehezen ébredek fel, csak délután edzek és nem reggel kilenckor. Az elnökök tudták, de hogy elmondták-e az edzőknek, az nem az én problémám volt.
Mérkőzés előtti éjszaka sohasem maradtam ki. Ha vasárnap játszottunk, akkor legfeljebb pénteken.
És soha nem dohányoztam, nem drogoztam, nem ittam. Egy cseppet sem. Ki mondta, hogy le kell részegedni ahhoz, hogy jól érezd magad?
A futball kicsit olyan, mint a szex, tudod? Azt kell csinálnod, ami működik. A szex számomra mindig is baromi jó volt. Néha a meccs napján otthon maradtam, távol a csapat többi tagjától. Ha kanosan ébredtem, szexeltem a feleségemmel, aztán elmentem a meccsre. A pályán ettől nyugodtabbnak és könnyebbnek éreztem magam.
Nem arrogáns, magabiztos
Volt egy meccsünk a Fluminensével, de úgy döntöttem, hogy nem játszom. Őszintén nem is emlékszem miért. 24 órával a meccs előtt összejöttek a srácok, hogy felkészüljenek, én meg a strandon töltöttem a napot. Aztán valamiért úgy gondoltam, mégis játszani akarok. Egyenesen a Maracanába mentem. A csapat órák óta ott volt, a játékosok már be is melegítettek. Besétáltam az öltözőbe, lesöpörtem a lábamról a homokot és végül játszottam. Volt egy Marcelo nevű gyerek, aki akkor debütált volna, és az egész családját meghívta, hogy lássák. Én kezdtem helyette. Szegény srác. Egyébként két gólt szereztem, és nyertünk.
Sohasem voltam arrogáns. Magabiztos voltam. Szeretem azt mondani, hogy amikor megszülettem, Isten rám nézett, és azt mondta: »Ő az az ember«. Az emberek talán beképzeltnek, arrogánsnak, önelégültnek gondolnak. De hát ez volt a valóság. Azt mondták: »Romário szeret bulizni, kihagyja az edzést, nőcsábász.« Aztán a következő meccsen mesterhármast lőttem, és mindenki azt mondta, ez a Romário baromi jó! Ez beképzeltség? Dehogy! Ez az, hogy biztos vagy magadban és abban, amire képes vagy. Csak az igazat mondtam.
35 éves koromban már nem törődtem azzal, hogy jól játsszak. Csak el akartam érni az 1000 gólt. Az emberek azt mondták, hogy nem edzettem, de ez nem volt igaz. Csak másképp csináltam. Egyes játékosok 70 sprintet vagy hét kilométert futottak, én 70 lövést küldtem kapura.
Az ezredik gól pokoli megpróbáltatás volt. 41 éves voltam, már fejben kellett megtennem azt a munkát, amit a lábam nem volt hajlandó elvégezni. Azon gondolkodtam, hova fussak, hogyan rázzam le a védőm? Az agyam minden meccs után kifulladt.
Meghívtam barátaimat a világ minden tájáról, hogy lássák az ezredik gólomat. Jöttek Hollandiából, Ausztráliából, Miamiból, de nem szereztem gólt. Aztán láttak még egy és még egy meccset, de három összecsapáson sem akart bekerülni a hálóba az a rohadt labda. Egy olyan játékosnak, mint én, ez egy örökkévalóság volt.
Készültünk a nagy ünneplésre, de a végén már mind azt mondták: »Figyelj, tesó, lődd már be a picsába!«
Mit csinálsz ezer gól után? Ez a buli sem tarthatott örökké, nekem új kihívásra volt szükségem, mert a futballban nem sok maradt számomra.
Ekkor jött a politika
Végül is a mindennapi életünkben mindannyian vitatkozunk és tárgyalunk, nem? Amikor bekerültem a brazil szenátusba, ugyanazokkal a problémákkal szembesültem, mint játékosként. Az edzőkkel, igazgatókkal és elnökökkel történt veszekedéseim mind a saját hitelességem miatt voltak. A futball soha nem tolerálta a hozzám hasonlókat. Ha nem lettem volna ilyen, még két vébére és olimpiára mehettem volna. De ez volt az ár, amit meg kellett fizetnem azért, hogy önmagam lehessek.
Azért vágtam bele a politikába, hogy olyan emberekért harcoljak, mint a lányom, Ivy. Tizenhat évvel ezelőtt ő lett a hatodik gyermekem, de Down-szindrómával született.
Óriási áldás volt. Isten úgy döntött, hogy küld nekem egy angyalt.
A születése előtt nem igazán találkoztam olyan emberekkel, akiknek bármilyen fogyatékosságuk vagy ritka betegségük lett volna. Nincs értelme a képmutatásnak – vak voltam a problémáik iránt. Aztán Ivy ráébresztett arra, hogy segítségre van szükségük. Ám Brazíliában senki sem segített nekik. Most arról vagyok ismert, hogy megvédem ezeket az embereket, különösen a kevésbé jómódúakat. Nekik ugyanolyan joguk van ahhoz, hogy a társadalom részei legyenek, mint nekünk.
Ivy megszületésével egyre több barátom mesél olyanokról a családjukban, akik szintén ritka betegségekben szenvedtek. Addig nem osztották meg senkivel, de most igen. Nagyon boldog vagyok, hogy segíthettem az embereknek megnyílni ezzel kapcsolatban. Ezért is vagyok annyira büszke a lányomra.
Hogy megbántam-e valaha valamit? Annyi minden voltam a beképzelt csúnyától a faszfejig, de minden egyes tettet az adott pillanatban kell megítélni. A semmiből jöttem, és annyira keményen kellett küzdenem, hogy feljussak a csúcsra, hogy végül minden érzelmemet beleadtam. De bármi jót vagy rosszat tettem, az a szívemből jött.
Megtenném újra? Igen. De az idő múlik, 56 évesen már nyugodtabb vagyok. Valószínűleg ugyanazokat a dolgokat csinálnám, de máshogy.
Senki sem tökéletes, Istennek legyen hála.
