Elmondaná, ki is ön pontosan?
Ezt a kérdést David Ginolának tette fel egy újságíró 1995-ben, mikor annak kapcsán tartottak sajtótájékoztatót a Newcastle-nél, hogy szerződtették a francia támadót a Paris Saint-Germaintől. A brit sajtó nemtörődömsége, felkészületlensége azért is volt különös, mert Ginola úgy érkezett a szigetországba, hogy a Ligue 1-ben tíz szezon alatt kétszer nyert bajnoki címet, ugyanennyiszer volt kupagyőztes, sőt, még az év francia játékosává is megválasztották Angliába szerződése előtt.
A kérdésre Ginola két választ adott:
- előbb egy pikírtet, miután visszakérdezett, mire is gondol az újságíró,
- majd egy gyakorlatit azzal kapcsolatban, miért tartották a PSG és a francia foci egyik legnagyobb ígéretének a kilencvenes évek legelején.
Majdnem Barcelona
Viszonylag későn, tizennyolc éves korában mutatkozott be a francia élvonalban a Sporting Toulon mezében. Az RC Paris-ban tett kitérője után a Bresthez került 1990-ben, ahol egyre inkább felfigyeltek különleges technikai adottságára. Főként irányító vagy csatár pozícióban játszatták, ám „a káprázatos” becenév jóval később, a Paris Saint-Germainnél ragadt rá. Ginola gyerekként a Marseille csapatáért szorított, de az élet úgy hozta, hogy a PSG-nél kötött ki: a Brestnél 1992-ben csődöt jelentettek, a támadó így szabadügynökként került a párizsiakhoz. Már az első szezonjában kivételesen futballozott, ami az eredményeken is meglátszott: vitte a hátán a PSG-t az UEFA Kupa elődöntőjéig, nyert velük Francia Kupát, és a szezon végén a legjobb francia játékossá választotta őt a France Football magazin.
A PSG-szurkolókat az sem érdekelte különösebben, hogy sohasem titkolta a Marseille-szimpátiáját, ha arról kérdezték. Ám hiába volt a francia liga sztárja, a válogatottban sohasem tudott úgy teljesíteni, ahogy elvárták tőle. 1993-tól kezdődően egyre többször kapott behívót a nemzeti tizenegybe (így is csak 17 fellépése lett karrierje végén), de amennyire jól teljesített Párizsban, annyira elveszett volt „A háromszínűek” mezében. A végső törés 1993 novemberében, egy vb-selejtezőn történt: Bulgáriával csaptak össze a franciák, egy döntetlen is elegendő lett volna a ’94-es tornára kijutáshoz. 1-1-es állásnál azonban Ginola eladta a labdát, a bolgárok kontráztak, így lett 1-2, a játékosból pedig egy egész nemzet ellensége lett.
Az akkori francia szövetségi kapitány, Gerard Houiller sem fogta vissza magát a meccs után:
Bűncselekményt követett el a válogatott ellen.
Houiller szinte csak Ginolát okolta a válogatott mindmáig legcsúfosabb bukásának tartott mérkőzés miatt. A köztük lévő feszültség évek múltán sem tűnt el: az edző egy később megjelent önéletrajzi könyvében például „utolsó szemétládának” nevezte a játékost, aki emiatt pert indított ellene.
A kritikák csak halmozódtak a bolgár mérkőzés után, egyre kellemetlenebbé vált Ginola számára a francia futballt övező légkör. 1994-ben már fontolgatta, hogy távozik, hogy új életet, kvázi új karriert kezdjen egy másik országban. Sokáig úgy tűnt, Spanyolország lesz a következő állomás, mert a spanyol szurkolók és az ottani média már korábban ráragasztotta „a káprázatos” jelzőt a Real Madrid és Barcelona ellen mutatott impozáns teljesítményei után.
Két poszter volt a falamon kölyökkoromban: egy Cruyffról és egy Maradonáról. Cruyff volt a legnagyobb inspirációm. 1995-ben találkoztam vele egy golfmeccsen Barcelonában. Akkor azt mondta, tervezne velem a Barca felkészülési meccsein.
Mindez meghiúsult, ugyanis a Barcelonának akkoriban rengeteg külföldi játékosa volt, így a liga szabályai alapján ahhoz, hogy újabbat hozzon Johan Cruyff, legalább két játékostól meg kellett volna válnia. Tervben volt, hogy Hriszto Sztoicskovot és Gheorghe Hagit eladják, azonban nem találtak nekik új klubot, Ginola így maradt a PSG-ben, noha Cruyff a világ egyik legjobbjának titulálta őt.
A francia sztár ekkor került a Newcastle és Kevin Keegan látókörébe. Azért is volt vonzó Ginolának a Szarkák érdeklődése, mert Keegan komoly benyomást tett rá gyerekkorában, mikor látta őt a tévében játszani egy Liverpool-Saint-Étienne BEK-meccsen. Ugyan az Arsenal is szerette volna, ha aláír hozzájuk Ginola, de miután a szavát adta Keegannek, már nem hátrált ki az üzletből.
Egy új kezdet
Huszonnyolc évesen érkezett a Newcastle-be, tehát már egyáltalán nem számított fiatal játékosnak. Keegan ráadásul balszélen játszatta Ginolát, akinek ugyan nem volt ez ismeretlen terep, de azért mégis új feladatkört jelentett.
A legjobbat hozta ki minden játékosból. Tudta, hogy képes vagyok a balszélen focizni, nem akarta, hogy a védekezésre koncentráljak, csak hogy támadjak, támadjak és támadjak
– idézte fel a Szarkáknál töltött éveit Ginola egy 2021-es interjúban. A játékos arra is törekedett angliai éveiben, hogy a szurkolókat szórakoztassa, hiába volt jóval gyorsabb, intenzívebb, fegyelmezettebb a futball, mint Franciaországban. Motiválta a többi között az is, hogy a francia sajtó még ekkor is vele foglalkozott: rendre jelentek meg a szalagcímek arról, hogy Ginola stílusa messze nem fog beleilleni az angol futballba – így amikor csak lehetőség volt rá, ő az ellenkezőjét szerette volna bizonyítani. „Minden reggel azzal a gondolattal mentem edzésre, hogy valami szívmelengetőt kell adjak a szurkolóknak” – mesélte, és ez olyannyira jól sikerült, hogy a bajnokság végén a második helyen zárt a csapata, mindössze a Manchester United előzte őket a tabellán.
A média akkoriban pont a MU-ban futballozó Éric Cantonához hasonlította őt, hiszen mindketten franciaként játszottak az angol futballban, bár Ginola úgy véli, ez inkább volt kitalált rivalizálás, mint valós. Az angol sajtó ellenben nemcsak feszültséget szított a személye körül, hanem díjazta is, amit a pályán művelt: 1996-ban például a BBC neki ajándékozta a hónap legszebb góljáért járó díjat, amit a Ferencváros ellen szerzett az UEFA Kupában. Egy szöglet után megkapta a labdát, csinált egy esernyőcselt, majd elemi erővel bombázta a labdát a hálóba – ezek a fajta megoldások jellemezték őt karrierje nagyobb részében.
A Newcastle-ben tapasztalt jó hangulatnak azonban meglehetősen hamar, két szezon után vége szakadt Ginola szempontjából: új menedzser érkezett a csapathoz 1997-ben, ugyanis Keegant egy másik liverpooli legenda, Kenny Dalglish váltotta a kispadon. Ginola úgy emlékszik vissza, míg Keegan kedves és segítőkész volt a játékosokkal, Dalglish munkatempója nem volt könnyen emészthető, személyisége pedig rideg volt, már ami a játékosokkal történő kommunikációt illeti.
A Tottenham Hotspur dobott neki mentőmellényt, akik 1997-ben szerződtették őt, miután Dalglish egyáltalán nem tartott rá igényt. Ugyan óriási sikereket nem ért el velük klubszinten, de kiegyensúlyozottan futballozott a Spursben. Három év után innen is távozott, mert az akkor érkező új Spurs-menedzser, George Graham nem szimpatizált Ginola sziporkázó játékstílusával. Innen az Aston Villához szerződött, az ott eltöltött tizennyolc hónap sem élete legjobb időszaka volt: többször megkérdőjelezték, hogy elég fitt-e a kezdőcsapatba, saját csapattársai is cukkolták a súlyával. Ha ez nem lett volna elég, a Villa menedzsere, John Gregory egyenesen „lekövérezte” őt.
Emlékezetes volt, hogy egy Manchester City elleni gólja után emiatt félmeztelenre vetkőzött, majd hasizmát, bicepszét mutogatta a szurkolóknak, így utalva arra, hogy továbbra is remek formában van.
Elveszítettem valamit belül: a tüzet a lelkemből.
Utolsó karrierállomásaként az Evertonhoz szerződött, de itt mindössze hétszer lépett pályára, ezután vonult vissza harmincöt évesen. Karrierjére nem gondol vissza csalódottan, de a nemzeti csapatban szerinte jóval több lehetőséget érdemelt volna. Karrierje visszatekintve Ginola úgy gondolkodik, ha valaki elég jó ahhoz, hogy a Cruyff-féle Barcelona egykor le akarta igazolni, úgy biztosan befért volna az 1996-os francia Eb-keretbe, miképp az 1998-as világbajnokságra tartó csapatba is.
Nem voltam soha nagy világtornán, ami bizonyos értelemben nagy szégyen. Óriási dolog lett volna, ha tagja vagyok a ’98-as vb-győztes csapatnak. Megérdemeltem volna, hogy ott legyek.
A futball közben és után
Ginola már az 1990-es években olyan típusú sztárfocistának számított, akit a külseje miatt szívesen megkerestek a világmárkák. Mondhatni, Playboy-életet élt, 1991-ben a francia sztármodellt, Coraline-t vette feleségül (később egy nála huszonkét évvel fiatalabb modellel, Maeva Denat-val jött össze). Kis túlzással a beckhami életformát valósította meg francia kiadásban, a Manchester United egykori szélsőjéhez hasonlóan Ginola is a divat- és bulvármagazinok közkedvelt szereplője lett.
Együtt dolgozott például a francia L’Oreállal, amelynek egy olyan samponreklámot is elvállalt, melynél a reklámozott termék nőknek és férfiaknak egyaránt használható volt. A futballistát ekkoriban modellmunkákkal keresték meg, a Morgan ruhamárka reklámkampányaiban tűnt fel,
Miután a szigetországba került, előbb a Braun márka nagykövete lett, de kávé és francia autómárka arcának is felkérték. 1997-ben pedig az akkor aktuális FIFA-játék borítójára került fel.
A színészetben is nagy lehetőséget látott, úgy gondolta, külső adottságai elegendőek lesznek ehhez, de már csak aktív pályafutása után vágott bele az új karrierbe: francia rövidfilmekben szerepelt, melyek közül akadt, ami a Cannes-i Filmfesztiválra is eljutott. Háborús mozifilmben is vállalt egy szerepet 2006-ban, ez volt Az utolsó bevetés, ahol Billy Zane-nel (Titanic) és Michael Madsennel (Kill Bill) játszott együtt. Számos más filmben, tévés produkcióban foglalkoztatták (ahogy például Cantonát is), de igazán nagy filmes karriert nem futott be.
Érdekesség, hogy vérbeli celebműsorokban is rendre feltűnik: a brit Strictly Come Dancing nevű táncos műsor francia változatában versenyzett, valamit az angol Celeb vagyok, ments ki innen! realityben tűnt fel 2021-ben. Itt a negyedik helyet kaparintotta meg, miközben naponta szerepelt a brit bulvárlapokban. Emellett szakértőként is gyakorta megfordul brit sportcsatornákon.
Az biztos, hogy a korábban említett brit újságíró hamar választ kapott arra, ki is pontosan David Ginola, ám az legalább ugyanennyire bizonyos, hogy a francia futballista karrierje után hiányérzetünk támadhat – legfőképp a francia szurkolókban. Mert minden megvolt benne, hogy a világ egyik topjátékosává váljon, ám ahogy a kilencvenes években is rendre megfogalmazódott egy kritika vele kapcsolatban: talán fontosabbak voltak számára azok a dolgok, amelyek a pályán kívül történtek. És ha most Paul Pogba alakja többeknek is beugrott, nem kapizsgálnak rossz helyen.
