Ugyan Domenico Berardi a Sassuolo játékosa, a góljának Milánóban is nagyon örültek. A csatár az Atalanta elleni múlt vasárnapi bajnoki 52. percében értékesített higgadtan egy büntetőt, amivel csapata kiegyenlített, és mivel vendégoldalról Luis Muriel a későbbiekben elrontotta a maga tizenegyesét, maradt az 1-1.
Hogy ennyit kellett várni az újabb aranyéremre, azért is meglepő, mert nem is olyan rég, a calciopoli botrány után, a kétezres évek második felében az Inter volt az egyeduralkodó Olaszországban, majd 2010-ben José Mourinho vezetésével a hazai sikerek mellé még a Bajnokok Ligáját is megnyerte a csapat, vagyis az európai klubfutball csúcsán volt. A portugál a triplázást követően elment a Real Madridhoz, és vele együtt a sikerek is távoztak.
Az őt váltó Rafa Benítezt szezon közben menesztették, az edzősködésbe csak egy kicsit belekóstoló Leonardo vezette abban a szezonban Olasz Kupa-győzelemre az Intert – azt a Palermót verték 3-1-re, amely azóta már a negyedosztályt is megjárta, most épp a harmadosztályból próbálja feljebb verekedni magát. A 2011-es kupagyőzelem óta az Internél eltelt időszakot hosszan lehetne ecsetelni, de alighanem szikár számokkal lehet a legpontosabb képet adni:
Conte kinevezésekor már elsősorban kínai kézben volt az Internazionale, az elnöki posztot pedig a többségi tulajdonos Szuning-csoport milliárdos vezetőjének a fia, Steven Zhang töltötte be, aki 1991 decemberében született – azaz még nincs 30 éves sem. Az olasz edző megbízása kifejezetten forró húzás volt, ugyanis játszott a Juventusban, majd irányította is az Inter ősellenségét, amellyel a többi közt három bajnoki címet nyert. Volt aztán olasz kapitány, illetve bajnoki címet nyert a Chelsea-vel is, azaz szakmailag teljesen indokolt volt egyébként, hogy rá esett a választás, ilyen edzői előmenetel után ráadásul rögtön esélyesként lehetett tekinteni az Interre.
A dobogóról évek óta csak álmodó Inter a Manchester Unitedtől kimenekített Romelu Lukaku vezetésével nem is okozott csalódást, mert bár nem nyerte meg a Serie A-t, de csak egy ponttal maradt el a Juventus mögött – igaz, mindkét bajnokit elveszítette a riválissal szemben. Közben az Európa Liga-döntőbe is eljutott, ott viszont a lehető legfájdalmasabban bukott el a sorozat specialistája, a Sevilla ellen: az olaszok kétszer is vezettek, de Lukaku öngóljával végül mégis kikaptak.
A sikeres kirakat mögött azonban ott voltak a belső harcok, Antonio Conte ismét megvívta a maga küzdelmeit. Mérkőzések alatt is látni, milyen, amikor ezer fokon ég, el lehet képzelni, milyen lehet vele tárgyalni, ha nem kapja meg azt, amit szeretne. Márpedig nem ismer tréfát, ha a keret megerősítéséről van szó, ilyenkor elvárja, hogy a klub mindenben támogassa őt. Ha ezt nem érzi, akkor viszont képes olyan nyilatkozatokat adni, mint amikor még a Juvénál volt, és nem akkora összeg állt a rendelkezésére, mint amit ő elvárt:
Nem ehetsz egy százeurós étteremben, ha csak tíz euró van a tárcádban.
De a Chelsea-nél is összeveszett a vezetőséggel az igazolásokon, majd aztán két szezont követően kirúgták, mert nemhogy a címvédés nem sikerült, de lemaradt a BL-indulásról is a londoni klub.
Az Internél a jól sikerült első szezon után is kérdéses volt a jövője, de aztán történt több olyan személyi változás (Mauro Icardi és Radja Nainggolan távozása), valamint igazolás (Achraf Hakimi a Real Madridtól érkezett 45 millió euróért, Nicoló Barella közel 28 millióért kölcsönjátéka után végleg az Interé lett), amelyek meggyőzték a folytatásról. Amúgy meg a vezérigazgató, Beppe Marotta tette, amihez a legjobban ért, és amit anno a Juventusnál is csúcsra járatott: jelképes összegért, vagy ingyen, de magas fizetésért megszerzett máshol létszámon felülivé váló játékosokat, akikben még érezte a potenciált, hogy segítsenek a csapaton.
A 2020/21-es szezon elején Antonio Conte érdekes helyzetben találta magát, ugyanis
- egyfelől kapott pár fiatalt, akiket be kellett építenie a csapatba, és ez azért nem annyira az erőssége,
- másfelől pedig maga is kísérletezésbe kezdett, a jól megszokott 3-5-2-es játékrendszeréhez próbált meg találni valami alternatívát.
A második nem sikerült, a bajnokságban hét fordulót követően tért vissza a jól megszokotthoz, miután a Serie A-ban is akadozott a gépezet, közben pedig a Bajnokok Ligájában csúfos kudarcot vallott az Inter: a Real Madrid, a Borussia Mönchengladbach és a Sahtar Donyeck mögött utolsó lett, csak egy mérkőzést tudott megnyerni a hat forduló alatt. Más kérdés, hogy így már decembertől kezdve elsősorban a Scudettóra lehetett koncentrálni, ami egy tökéletes lehetőség volt a kipukkadó Milan és az Andrea Pirlóval magát csak kereső Juventus mellett, miközben egy másik reflex is előjött Conténál: nem nagyon rotálta egy idő után a csapatát. Több frontos kihívás mellett ez elképzelhetlen lett volna.
Ami a fiatalokat illeti, Barella Conte irányítása mellett nemcsak az Inter, hanem az olasz labdarúgás egyik legjobb játékosává vált, pedig még csak 23 éves. A 22 éves Hakimi pedig bejátssza a teljes jobb oldalt, sebessége és beadásai pedig tökéletesen illenek a vezetőedző rendszerébe.
Még lehetne sorolni, hogy a Manchesterben sokat kritizált Romelu Lukaku a csapat élére állt, nemcsak a góljaival, hanem hozzáállásával, munkabírásával is igazi vezér lett, és hogy milyen jó párost alkotnak Lautaro Martínezzel. Valamint, hogy a kölcsönből visszatért Ivan Perisic úgy tudott fontos tagja lenni az Internek, hogy Conte igazából nem is nagyon ragaszkodott hozzá.
Conte jövője már megint hónapok óta állandó téma az olasz sajtóban, a koronavírus-járvány okozta helyzet pedig eléggé megrogyasztotta a többségi tulajdonos Szuning-csoportot, amely több más sportcsapatának a működését függesztette fel, és most elsősorban a pandémia miatti kármentésen dolgozik. Nem biztos tehát, hogy sikerül olyan feltételeket ajánlani a vezetőedzőnek, amelyek ismét maradásra tudják bírni. Ha sikerülne is rendezni a klub helyzetét, akkor még bonyolítja a dolgot az is, hogy Conte európai mérlege finoman szólva sem túl fényes, emellett állandó téma a jövője, azaz joggal merül fel: valóban vele kéne nekivágnia az Internazionalénak a következő lépcsőfok megmászásának?
Tizenegy évet várt arra az Inter, hogy ismét bajnoki címet nyerjen, a felhőtlen bulit azonban egyre inkább beárnyékolja a bizonytalan jövő.
