Az 1884. július 28-án, Planeggben született Kurt Landauer 1901-ben, 17 évesen csatlakozott a Bayernhez egy évvel annak megalapítása után. Bajorország akkoriban liberálisabb volt, mint az ország többi része, a zsidó fiatalember felfedezte a futballt, és beleszeretett.
Sok sikere nem volt a pályán, csupán a második csapat kapusa volt, miközben édesapja, aki virágzó női ruházattal foglalkozó vállalkozást működtetett Münchenben, arról álmodott, hogy bankárt nevel belőle. El is küldte Svájcba tanulni, de Kurt hű maradt a futballhoz, olyannyira, hogy rájött: amíg Angliában komoly sportként számolnak a labdarúgással, addig Németországban nem, ehhez szervezés és szakemberek hada szükséges.
1913-ban került a klub élére, egy tragikus eset következtében: az akkori elnököt (aki harmadik etapját töltötte a poszton), Dr. Angelo Knorrt ugyanis homoszexualitása miatt letartóztatták. Pedig nagy tiszteletnek örvendett a klubnál, és vegyészként is rendkívül sikeres volt, de miután a Német Birodalom Büntető Törvénykönyvének 175. bekezdése kimondta, a homoszexualitás természetellenes cselekmény, pszichiátriai kezelésnek kellett alávetnie magát, később depresszióban szenvedett, és 1932-ben, fizikailag és pszichésen megtörve meghalt – 50 éves korában.
Amikor a német labdarúgó-tisztviselők többsége továbbra is ragaszkodott az amatörizmushoz, Landauer úgy ítélte meg, hogy a fejlődés alapja az utánpótlás-nevelés, illetve az, hogy ne szégyelljenek a jobb futballnemzetektől tanulni.
Külföldi szakembereket alkalmazott, és klubja a legjobb európaiak ellen vállalt mérkőzéseket. Így került a csapathoz edzőnek a magyar Kürschner Izidor (1921-22), a skót James McPherson (1925-26), Konrád Kálmán (1928-30), illetve az osztrák Richard Kohn (1930-33), aki korábban az MTK-ban is futballozott. Vele lett bajnok a Bayern 1932-ben.
A Vaskereszt mentette meg a gázkamrától
A náci hatalomátvétel és a zsidótörvények keresztülhúzták a számításokat, a Bayernt a zsidók klubjának aposztrofálták, Kohnnak és Landauernek is mennie kellett, hiszen 1933 után eltiltották őket minden hivatalos funkciótól.
Landauer később még rosszabbul járt, 1938. november 9-10-ét, a országos zsidóellenes erőszakhullámot (Kristályéjszaka) követően letartóztatták és a dachaui koncentrációs táborba vitték. Az életét az mentette meg, hogy az első világháborúban szolgált, és veterán státusa lehetővé tette a szabadon bocsátását. Azonnal kihasználta az alkalmat, hogy Svájcba meneküljön – a családját azonban később nem tudta megmenteni a haláltól.
De még egy fontos szál kötötte az anyaországhoz. 1927 óta kapcsolatban állt Maria Baumann-nal, családjának házvezetőnőjével. A szerelem sokáig titokban maradt, hiszen az 1935-ös nürnbergi faji törvények értelmében fenyegetettséget jelentett volna a nem zsidó nővel való kapcsolata. Ugyanakkor Baumann az emigrációja alatt is várt rá, végül 1955-ben házasodtak össze, akkor Landauer már 71, Baumann 56 éves volt.
A leveleik alapján készült és jelent meg áprilisban a könyv (Kurt Landauer – Der Präsident des FC Bayern: Lebensbericht und Briefwechsel mit Maria Baumann).
A két szerkesztő, a müncheni Zsidó Múzeum igazgatóhelyettese, Jutta Fleckenstein és a zsidósággal foglalkozó irodalomtudós Rachel Salamander 2014-ben jutott a levelekhez Maria Baumann leszármazottjaitól, a 77 oldalnyi beszámolóról Fleckenstein csak annyit mondott: „Ez minden kurátor álma!”
A dokumentumokból egy nagyszerű szerelmi történetet bontakozott ki, amely túlélte a náci korszak borzalmait. De sok mindenben új megvilágításba helyezte a Bayern München történetét is, hiszen sokáig úgy tartották, a klub menedéket kínált a zsidó tagoknak. Ugyanakkor egy későbbi közgyűlés jegyzőkönyve szerint Landauer utódai teljesítették a nemzetiszocialisták összes követelményét.
Josef Kellnerről (aki 1938-1943 között volt a Bayern elnöke) például kiderült, hogy befolyásos nemzetiszocialista volt, és előkerült róla egy 1938-as zsinagógaégetésen készült fotó is.
Testvéreit megölték, mégis hazatért
Amíg 1933-ban körülbelül 12 ezer zsidó élt Münchenben, 1945 júniusában már csupán mindössze 430 maradt a városban. Landauer egyike volt annak az 57 müncheni emigránsnak, akik a háború után visszatértek szülővárosukba. Bár négy testvére is koncentrációs táborban halt meg, úgy érezte, segítenie kell.
1947-ben ismét, immáron negyedszer lett a klub elnöke, elsősorban azért, mert úgy vélték, képes lesz megbeszélést folytatni a várost irányító amerikaiakkal. Neki köszönhető, hogy a klub megkapta a Saebener Strassén található ingatlant, amely a klub edzőpályáinak, az egyesület regenerációs központjának és a központi irodájának is a székhelye.
1951-ben távozott, és tíz évvel később, 1961. december 21-én halt meg, emléke szinte teljesen a feledésbe merült.
1997-ben Dietrich Schulze-Marmeling írt róla egy cikket, amelyben a „modern FC Bayern atyjának” nevezte és felelevenítette azt az apróságot, hogy a Bayern München hivatalos történetében nem említették meg a származását, és azt, mennyit szenvedett miatta.
A témát azonnal felkapták más lapok, nagyobb nyilvánosságot kapott, végül a klub 2004-ben felkérte az újságírót, hogy írjon róla egy cikket. Beindult a gépezet, 2013-ban Landauert posztumusz kinevezték a klub tiszteletbeli elnökévé, egy évvel később filmet szentelnek neki, két éve pedig Uli Hoeness leleplezte az emlékművét a Säbener Strassén.
Kurt Landauer hazatért.
