A PSG története soha nem volt egyenes és magától értetődő. Persze nem abban az értelemben nem volt egyenes, hogy tisztességtelenül jutottak volna előre, hanem abban, hogy sok kitérő és kacskaringó árán értek fel a csúcsra. Már a csapat megalakulása is kusza volt: a Paris FC és a Stade Saint-Germain 1970. augusztus 12-én egyesült, hogy egy nagy párizsi csapatként, Paris Saint-Germain néven folytassák tovább együtt. Az egyesülés utáni első szezonban a PSG rögtön megnyerte a másodosztályt, ezzel pedig kiharcolta a feljutást a francia élvonalba.
De hiába a siker, a csapatnál belső feszültségek törtek ki, mivel a profi és az amatőr játékosok nem jöttek ki jól az öltözőben. A viszony végül annyira elmérgesedett, hogy 1972-ben a klub ketté is szakadt, így jött létre újra a Paris FC, ami a PSG hivatalos jogutódjaként az első osztályban maradhatott. Fura módon a másik csapat megtarthatta a Paris Saint-Germain nevet, viszont kénytelen volt egészen a harmadik osztályig visszasorolni. Ennek nem volt köze ahhoz, hogy a csapat megtartotta a közös nevet, csupán adminisztratív okokból voltak kénytelenek alacsonyabb osztályból indulni.
A csapat végül az 1974-es szezon végén tudott revansot venni a városi riválison: a Paris FC kiesett a másodosztályba, míg PSG feljutott az élvonalba. Ezzel együtt járt az is, hogy a Paris Saint-Germain megkapta a Parc des Princes használati jogát, a stadion pedig azóta is a PSG otthona.
A klub a hetvenes évek közepétől az első osztály egyik legmeghatározóbb csapata lett. Ez a következetes munkán és az évről évre javuló teljesítményen túl köszönhető volt annak is, hogy erős rivalizálás alakult ki a párizsiak és az Olympique de Marseille között. A két csapat párharcát Le Classique-nak hívják Franciaországban, és nagyjából annyira fontos a helyieknek, mint a spanyoloknak az El Clásico vagy a németeknek a Der Klassiker. A párharcoknak köszönhetően a két csapat népszerűsége egyértelműen együtt növekedett az elmúlt évtizedekben, bár azt meg kell jegyezni, hogy a Marseille általában jobb erőkből állt, mint a PSG.
A Le Classique a focin túl rendszerint a főváros-vidék ellentétről is szólt, a szurkolók sokszor csaptak össze a meccsek előtt, után, sőt olykor közben is. A viszály a mai napig él, legutóbb a Marseille szurkolói csaptak hatalmas bulit, amikor a PSG kikapott a Bayern Münchentől a Bajnokok Ligája döntőjében.
Egészen 2011-ig a PSG a hazai kupákban érte el a legnagyobb eredményeit, a Coupe de France-t nyolc alkalommal nyerték meg, míg a francia ligakupát háromszor. Bajnokságot először 1986-ban nyertek, ez legközelebb nyolc évvel később, 1994-ben sikerült nekik. A legnagyobb nemzetközi sikerüket 1996-ban érték el, ekkor a Rapid Wient verték az UEFA Kupa döntőjében. A PSG történetén látszik, hogy bár ért el szép sikereket, soha nem számított galaktikus klubnak, akkorának, mint a Real Madrid, a Barcelona, a Juventus vagy a Bayern München.
A Barcelonát például ezzel szemben 1899-ben alapították, ez a gyakorlatban annyit számít, hogy mire Párizsban stabilizálódott a csapat helyzete az első osztályban, addigra a Barcelona már megélt legalább három aranykorszakot, válságostól, átalakulástól, feltámadástól mindenestől. A PSG ezzel szemben még nulla aranykorszakkal rendelkezik, vagyis ez volt a helyzet egészen 2011-ig, amikor belépett a csapat életébe egy új tulajdonos.
Rendszerváltás
A csapatnál teljesen új időszak kezdődött, mikor a katari államhoz tartozó QSI (Qatar Sports Investments) megvette a klubot. A PSG tulajdonosa az emírség jelenlegi vezetője, Tamím bin Hamád lett, az elnöki székbe pedig Nasser Al-Khelaifi üzletember került, aki a QSI és a katari teniszszövetség elnöki pozícióját is betölti. A 2011-es hatalomátvétel a futballszerető közeg számára persze nem volt újdonság: a világ látott már arra példát milyen, amikor egy közepes méretű klub FIFA Manager-módba kapcsol a végtelennek látszó közel-keleti pénz hatására, és gyakorlatilag bármilyen játékosra képes rárepülni, aki él és mozog (Manchester City).
A szurkolók többségének persze nincs egy rossz szava sem, mivel kicsit hasonlít ez a helyzet ahhoz, amikor valaki megnyeri a lottót. A PSG-nél is valami hasonló történt, az új tulajdonos minden átigazolási időszakot karácsonnyá változtatott: az elmúlt 9 évben tucatjával érkeztek a jobbnál jobb játékosok a PSG-hez. A QSI eddig nagyjából 1 milliárd euró értékben erősítette meg a párizsi csapatot, de tegyük hozzá gyorsan: ezt nem ész nélkül tették.
A PSG első felturbózott évében, bár durván megerősítette a keretét, nem az volt a koncepció, hogy gyorsan megpróbálják teletömni a keretet sztárokkal. A 2011/12-es szezonban a legnagyobb név egyértelműen az akkor remek formában játszó, azóta eltűnő Javier Pastore volt, aki a Palermóból érkezett. Az olyan további igazolások, mint Thiago Motta, Blaise Matuidi, Kévin Gameiro és Jérémy Menez mind olasz vagy francia klubokból érkeztek. Egyértelmű, hogy az új tulaj szándékosan olyan helyi, környékbeli emberekre szeretett volna brandet építeni, akikkel a helyiek, a szurkolók is tudnak azonosulni. Mert annak hosszú távon semmi értelme nem lett volna, ha igazoltak volna 3–4 sztárt, akik nem illettek volna a közegbe.
Az átigazolási politika a következő években sem változott sokat, a PSG rendszerint jó középcsapatok nagy játékosait csábította piaci áron vagy nagyon kicsivel a felett. Az első tényleg nagy sztár, akit leigazoltak, Zlatan Ibrahimovic volt, a svéd csatár a 2012/13-as szezonban csatlakozott a klubhoz. A párizsiaknál így is nagy volt a mozgás, évente 4–5 nagyobb igazolásuk volt, általában 100 és 150 millió euró közötti összegeket költöttek el a játékospiacon.
Bár ezek alapján azt gondolhatnánk, hogy a csapat játékosállománya az utóbbi években nem állandósult, ez nem teljesen igaz. Kialakult egy mag, akik köré fel lehetett építeni azt a csapatot, amely idén eljutott a Bajnokok Ligája döntőjéig. Ilyen alapembernek számít a csapatkapitány Marquinhos, akit 2013-ban az AS Romától szerződtettek, vagy az a Marco Verratti, aki a Pescarából jött, tehát a PSG az első igazán nagy klubja. Hozzájuk hasonló volt a nemrég Manchesterbe igazoló Edinson Cavani is, aki a PSG első igazi aranykorszakának csatárikonjává vált, 200 góljával klubrekorder.
A másik oldal
A PSG-nek létezik egy másik oldala is, amit jóval többen ismernek, mint a fentebb taglalt, kifejezetten szimpatikus, következetes építkezést. A sok szempontból történelmi jelentőségű, 222 millió eurós Neymar-üzlet azóta is példa nélküli az átigazolási piacon, és a koronavírus okozta gazdasági visszaesés következtében jó ideig egyeduralkodó is marad. De ha nem lenne világjárvány, akkor sem valószínű, hogy valaha bárkit ennyiért fognak leigazolni, mivel ezzel az összeggel (és mint ahogy kiderült, több más esetben kifizetett összegekkel) a Paris Saint-Germain átlépte a pénzügyi fair play határait.
Az igazság ugyanis az, hogy a hivatalosan nyilvánosságra hozott átigazolási összegek gyakorlatilag csak jelzőszámok, hogy nagyjából mennyit költhetett a PSG játékosokra. A szerződések pontos szövegét nem ismerjük, nem tudhatjuk, hogy a végtelennek tűnő katari pénzek milyen csatornákon, hova vándorolnak. Kylian Mbappé például ugyanabban az évben került a PSG-hez, mint Neymar, de Mbappé papíron csak kölcsönben játszott akkor még Párizsban, mivel ha őt is akkor igazolták volna le, azzal brutálisan megsértették volna a szabályokat.
A Manchester City és a Paris Saint-Germain úgy néz ki, hogy egyelőre megeszi reggelire az UEFA-t. A jövővel kapcsolatban senki nem túl derűlátó, annak fényében pláne nem, hogy júliusban a nemzetközi Sportdöntőbíróság (CAS) eltörölte az UEFA által a Manchester City-re kiszabott kétéves eltiltást, a 30 millió eurós pénzbüntetést pedig a harmadára csökkentette. A City komoly büntetést kaphatott volna, amiért 2014-ben szándékosan akadályoztak egy UEFA-vizsgálatot, de a bíróság az utolsó pillanatban gyakorlatilag megmásította a döntését, így az angol klub olcsón megúszta a dolgot.
A pénzügyi fair play hitelessége romokban hever
– írták a brit lapok az eset után.
A City sorsa egyébként azért fontos a PSG szempontjából, mivel a két klub helyzete apróságoktól eltekintve azonos, így a velük szemben alkalmazott eljárásrend is hasonlóan alakul. Szélsőséges vélemények szerint jelenleg ott tartunk, hogy a párizsiak első igazán nagy aranykorszaka a foci végét is jelentheti, mivel ha ez így halad tovább, a hatóságok pedig tétlenül nézik az ellenőrizhetetlen pénzmozgásokat, előbb vagy utóbb tényleg oda fogunk jutni, hogy a következő évtizedekben csak az nyer majd nagy, nemzetközi kupát, aki mögött ott áll egy végtelen pénzzel gazdálkodó család vagy milliárdos.
Kiemelt kép: Jean Catuffe / Getty Images
