Tizenhat évig távol az élvonaltól
A Leeds United 2004 májusában búcsúzott el a Premier League-től. Bár a klub katasztrofális anyagi helyzetben volt, senki sem gondolta volna, hogy az egyik legnevesebb angol futballklubnak tizenhat évet kell várni a visszatérésre, úgy, hogy közben a harmadosztályt is megjárja. Tizenhat éve még egészen más idők jártak a fociban: veretlenül nyert bajnokságot az Arsenal; Sir Alex Ferguson azon a nyáron épp sokadszorra is újjáépítette a Manchester Unitedet, amiben nagy szerepet szánt a tizenéves szupertehetségnek, Wayne Rooneynak; a Liverpool azon a nyáron nevezte ki menedzsernek Rafa Benitezt, a Chelsea pedig egy bizonyos José Mourinhót. Ez a négy klub alkotta a Premier League elitjét, amelyhez a Leeds annyira kétségbeesetten igyekezett csatlakozni, hogy szó szerint belerokkant: nem egy csapat ment tönkre akkoriban a nagy álom rögeszmés hajszolásában, de ekkorát senki sem bukott.
Három évvel korábban a csapat még elődöntőt játszott a Bajnokok Ligájában: a David O’Leary vezette fehér mezesek európai sztárklubokat vertek meg, és fiatal, szellemesen játszó csapatként sokak második kedvenc klubja lett azokban az években. Abban a Leedsben két ausztrál, Mark Viduka és Harry Kewell volt talán a legnagyobb klasszis, akiket sokra hivatott fiatalok (Alan Smith, Rio Ferdinand, Jonathan Woodgate, Lee Bowyer) és rutinos nagy öregek (Nigel Martyn, David Batty) egészítettek ki. Ez a játékosállomány idővel beérhetett volna, a türelmetlen klubvezetés azonban további fontmilliókat dobott ki nem is feltétlenül szükséges igazolásokra, a kockáztatás pedig nem jött be: a Leeds a következő két szezonban egyaránt elbukta a BL-indulást, és 2002 nyarától már pánikszerűen adta el a játékosait. Elsőre még megúszták a kiesést, de az utána következő szezonban már rá se lehetett ismerni a toldozott-foldozott, kölcsönjátékosokkal és olcsó importfocistákkal telezsúfolt Leedsre, amely elkerülhetetlenül kiesett.
Hogy vált naggyá a Leeds?
Bár a Leeds United eleinte évtizedekig alsóbb osztályokban szerepelt, és egészen a hatvanas évekig nem játszott fontos szerepet az angol futballban, azóta viszont már nem szokás megkérdőjelezni a klub helyét a legnagyobb angol csapatok között. Ebben az is szerepet játszik, hogy
A klub pedig pont a legjobbkor, az angol futball hőskorában vált naggyá (és persze széles körben gyűlöltté is), azaz a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. Ez az az időszak, amikor már futnak a nemzetközi kupák és már milliók követhetik a futballt Angliában a tévéközvetítéseknek hála, a labdarúgás pedig, ha lassan is, de a munkásosztály kedvteléséből kezd mindenki kedvenc sportjává válni. Legendás figurák dolgoznak ekkor az angol fociban: Bill Shankly nagycsapatot csinál a Liverpoolból, Sir Matt Busby a Manchester Unitedból, de legsikeresebb időszakát éli a Tottenham is Bill Nicholsonnak köszönhetően, Brian Clough pedig pár év leforgása alatt Anglia legjobbját faragja a másodosztályú középcsapat Derby Countyból. És ennek a korszaknak mégis a Leeds talán a legemblematikusabb sikercsapata: Don Revie szintén egy jelentéktelen csapatot vesz át 1961-ben, és alakítja messze földön is elismert sztárklubbá, olyan focit játszva, amit addig maximum kontinentális nagycsapatoktól láthattak az angol nézők. Nem véletlenül készült sikerkönyv és film is a korszakról illetve annak lezárásáról (The Damned United), még akkor is, ha Revie távozása után a Leedsnek már csak felvillanásokra futotta, az új sikercsapat pedig a tényleg mindent megnyerő Liverpool lett.
A következő másfél évtized sikertelenségét aztán gyorsan elfeledtette, amikor Howard Wilkinson újra összerakott egy remek csapatot: ez nyerte az utolsó bajnokságot, mielőtt az Premier League-gé alakult volna 1992-ben. Itt játszott pár hónapot Eric Cantona is, de a csapat igazi erőssége a mágikus középpálya volt: a Strachan, McAllister, Batty, Speed négyesnél nem sok jobb volt akkortájt. És ugyan a Leeds nem nyert mást utána, állandó szereplő maradt a Premier League-ben, egészen a már említett, 2004-es kiesésig. Amely nem feltétlenül kellene, hogy katasztrófát jelentsen, a felelőtlenül költekező klubvezetés jóvoltából mégis így lett. 2004 nyarán gyakorlatilag teljesen új csapatot kellett építeni, mely 2006-ban csak egy meccsre volt a Premier League-től, amikor bejutott a rájátszás döntőjébe, ott azonban a Watford megálljt parancsolt a Leedsnek, amely utána a feljutás közelébe se került hosszú évekig. Sőt: a következő szezonban a klub csődöt jelentett, továbbzuhant a harmadosztályba, ahol az első idényben még pontlevonással is büntették.
Kiút a purgatóriumból
És hiába jártak tízezrek a Leeds hazai meccseire a harmadvonalban is, ezt már a Sunderland ‘Til I Die című sorozat óta tudjuk, hogy nem garancia semmire. A Leeds kétszer is a rájátszásban bukott el, végül harmadik próbálkozásra tudott kikecmeregni a League One-ból 2010-ben, és jöhetett a Championship. Abból a csapatból természetesen már senki nem maradt mára, a legnagyobb sztár az a Robert Snodgrass volt, aki jelenleg a West Ham játékosa. Hozzá hasonlóan számos klasszisát vesztette el a csapat akkoriban, miközben a mostani Premier League is tele van Leeds-nevelésekkel: James Milner (Liverpool), Danny Rose (Newcastle), Aaron Lennon (legutóbb Burnley), Fabian Delph (Everton), Charlie Taylor (Burnley) mind sok-sok meccset játszottak az első osztályban. Az alsóbb osztályokban azonban nem ritka, hogy a legjobbakat elviszik a nagyok, ezzel a Leeds sem takarózhat. A tíz, Championshipben eltöltött év oka leginkább a mindenkori klubvezetés hozzá nem értésében és rossz döntéseiben keresendő. A mélypontot a büntetett előéletű olasz szélhámos, Massimo Cellino jelentette, az ő közel három évig tartó tulajdonosi működése alatt hat edzőt is kirúgott, de a klub a feljutás közelébe se került. 2017-ben aztán a szintén olasz Andrea Radrizzani szerzett többségi tulajdonrészt a klubban, amely két egymást követő szezonban is jól kezdett, féltávnál ott volt az élbolyban, a végére azonban egyaránt kipukkadt a csapat.
És ekkor jött az isteni szikra: 2018 nyarán Marcelo Bielsát nevezték ki vezetőedzőnek. Az, hogy a 63 éves argentin edzőre esett a választás, finoman szólva is kockázatos döntés volt, amely nagyon rosszul is elsülhetett volna, ismerve az argentin edző előéletét és bogaras mivoltát. Ennél is komolyabb figyelmeztetés lehetett, hogy Bielsa a jelek szerint már túl volt pályája csúcspontján, előző állomáshelyén, Lille-ben csúnyán meg is bukott, és gyakran emlegették azt a történetet is, amikor előtte a Lazio kispadján mindössze két napot bírt ki, mielőtt lemondott volna.
Az argentin edzőről kinevezésekor már megírtuk, hogy hiába nincs sok eredménye nemzetközi szinten, generációja legnagyobb hatású szakemberéről van szó: őt tartja edzői példaképének Pep Guardiolától kezdve Mauricio Pochettinón át Diego Simeonéig egy sereg sikeres mai edző, akik mellesleg homlokegyenest eltérő stílusra esküsznek, mégis Bielsa volt rájuk a legnagyobb hatással. Az edző, akinek évtizedek óta töretlen a hite a támadófociban, az agresszív letámadásban, a sok futásban és az ösztönös passzjátékban, a legjobb választás, ha egy tehetséges, de nem kiemelkedő tudású játékoskeret fejlesztése a cél.
Eleinte az angol médiában is többségben voltak a kételkedő hangok, melyek azt valószínűsítették, a yorkshire-i kaland csak egy lesz Bielsa sikertelen állomásai közül, a Leedsszel azonban egymásra találtak: „Lehet, hogy a valószínűség azt diktálja, Bielsa pár hónapon belül összeveszik a vezetőséggel, vagy megint túlhajtja a játékosait, vagy egyszerűen csak megint nem jön össze neki, de mégis van rá egy kis esély, hogy a 2004 óta az alsóbb osztályokban sínylődő, de fénykorában a fél világot végigverő Leeds United lesz az a klub, amely végre valami kézzel fogható sikerhez segíti a világ legnagyobb hatású aktív edzőjét” – írtuk a már említett cikkben, és tényleg így lett.
A történelem mégsem ismétli önmagát
A Leedset Bielsa pont azokra a játékosokra építve alakította a Championship legjobb csapatává, akik korábban a középmezőnyben szenvedtek: közülük mondjuk a veterán Pablo Hernandezről lehetett tudni, hogy zseniális futballista, de arra tényleg senki nem számított, hogy a saját nevelésű, de addig csak mérsékelten tehetségesnek tűnő Kalvin Phillipset Bielsa az egész liga legjobb védekező középpályásává formálja, vagy a korábban a kezdőcsapat közelébe sem kerülő Mateusz Klich kihagyhatatlan lesz a csapatból. A Leeds 2018 őszén mindenkit meg is lepett a látványos és eredményes focijával, és karácsonykor már a szurkolók is elhitték, ez végre megint az ő idényük lesz.
Nem így történt: előbb jött a hírhedt kémbotrány, amely hetekig uralta a sportsajtót, és alkalmat adott a középszerű szakkommentátoroknak, hogy hüledezzenek, milyen dolog már megfigyelőt küldeni az ellenfelek edzéseire, majd a januári átigazolási időszakban az utolsó pillanatban hiúsult meg a Swansea akkor még ismeretlen szélsője, Daniel James leigazolása (ő azóta a Manchester United játékosa), és ezzel párhuzamosan a csapat teljesítménye is kezdett romlani, a végén váratlan vereségekkel csúszott le az automatikus feljutásról. De hátra volt még az Aston Villa elleni meccs, ahol Bielsa arra utasította a játékosait, engedjék gólt rúgni az ellenfelet a középkezdésből, mert nem fair módon szereztek vezetést, végül pedig jött a rájátszásban a kiütés, méghozzá pont a kémbotrány kirobbantójától, a Derby Countytól.
Ez a tényleg drámai összeomlás érthetően mindenkit megviselt Leedsben, a szurkolók azonban nem is a meghiúsult feljutás miatt voltak a legcsalódottabbak, hanem attól tartottak, elveszítik Bielsát, akit addigra már istenként tiszteltek a városban. Az argentin edző azonban maradt, és megígérte, befejezi, amit az előző évben elkezdett. Pedig ezúttal sem tűnt könnyűnek a feladat: a csapat elvesztette két kulcsemberét, a középhátvéd Pontus Janssont és a házi gólkirály Kemar Roofe-ot, helyettük pedig két, rutintalan kölcsönjátékos érkezett. Ám utóbbiak közül a Brighton fiatal hátvédje, Ben White villámgyorsan bebizonyította, hogy a liga legjobb védői között a helye, sőt, érkezett egy nagy vétel is, a Wolves szélsője, Helder Costa személyében. A csapatot most elkerülték az előző szezonban rendkívül nagy problémát jelentő sérüléshullámok is, óvatos kezdés után novemberre a Leeds újra feljutó helyen volt, és a West Bromwich Albionnal párban kicsit el is húzott a mezőnytől. Pedig decemberben egy elég komoly hullámvölgy is nehezítette Bielsa dolgát, sőt, még az is belefért, hogy a hagyományaihoz híven a januári átigazolási időszakot újra eltolja a klub. Pedig a nagy tehetségnek tartott Jean-Kévin Augustin leigazolása papíron jó húzásnak tűnt, a francia csatárról azonban gyorsan kiderült, hogy pocsék fizikai állapotban van, és végül összesen három meccs után köszöntek el tőle a nyáron. Így egy szem valódi csatárra, a sokat bírált Patrick Bamfordra várt a feladat, hogy a Premier League-be lője a Leedset, vagy legalábbis az iszonyatos futásmennyiségével megnehezítse a védők dolgát.
Bizonyos játékosokhoz érthetetlennek tűnő ragaszkodással viszonyul, bármilyen rosszul játszanak is, és ehhez jött még a spanyol kapus, Kiko Casilla sokáig húzódó ügye, mely végén nyolc meccses eltiltást kapott, amiért állítólag rasszista jelzőkkel illette a Charlton csatárát, Jonathan Lekót. Január végére tehát úgy is tűnhetett, a történelem ismétli önmagát, a botladozó Leeds újra elbukik, és ráadásul az ellenfelek is kiismerték Bielsa stílusát. De most nem így történt: a fogaskerekek újra egymásba akadtak, és a csapat februárban új győzelmi sorozatot kezdett, miközben látványosabb focit mutatott be, mint valaha. Ekkor, a létező legrosszabb pillanatban jelent meg a koronavírus, és három hónapra befagyasztotta a focit Angliában is. Az újrakezdés első meccsén úgy tűnt, a Leeds nem tudja felvenni ugyanazt a ritmust, amelyben a kényszerszünet előtt játszott, és ki is kapott a Cardifftól. Utána azonban egyből javított a csapat, tönkreverte a riválisnak számító Fulhamet, és onnantól már nem volt több kérdőjel, még ha az utolsó két győzelem egyaránt szenvedős egy-nulla volt a Swansea és a sereghajtó Barnsley ellen. Egyszerűen nem lehetett kétség, hogy a Championship legjobb csapata idén a Leeds United volt.
Marcelo Bielsa eddigi nagy sikereit Dél-Amerikában aratta, az európai ténykedése részsikerekben, emlékezetes meccsekben nem szűkölködött ugyan, de sem az Athletic Bilbao, sem az Olympique Marseille élén nem tudott nyerni semmit. Most a Leeds feljuttatása viszont tényleg nagy fegyvertény: egy híresen nehéz, 24 csapatos, maratoni bajnokságban tudott sikeres lenni, és a balszerencsésen végződő tavalyi szezon is azt mutatja, a minden részletre odafigyelő Bielsa tényleg elvégezte a feladatát, de akkor még a lényeg nem sikerült. Most viszont a Leeds újra ott van a Premier League-ben, ahonnan annak idején pont a mohósága miatt kellett búcsúznia, és ahová pont azért sikerült visszajutnia, mert bebizonyosodott, a modern fociban sem minden a pénz. Ráadásul pont abban az évben, amikor a klub három egykori legendáját is elvesztette gyors egymásutánban: Norman Huntert, Trevor Cherryt és Jack Charltont.
Reménykedjünk benne, hogy Bielsa – aki két-három évnél tovább nem szokott egy klubnál maradni – és a Leeds szimbiózisa továbbra is kitart, mert az a csapat észszerű és fokozatos erősítésekkel sokaknak meglepetést okozhat jövőre is.
Kiemelt kép: Mike Egerton/PA Images via Getty Images
