Nemzetközi foci

Egymásra talált a különc edzőzseni és az angol futball alvó óriása

Bár két éve úgy tűnhetett, Marcelo Bielsa már túl van edzői pályája zenitjén, az argentin edző csaknem évtizedes európai karrierje legnagyobb sikerét aratta azzal, hogy a Leeds Unitedet tizenhat év után visszavitte a Premier League-be. De mi tartott ennyi ideig és mi a sorsszerű ebben a sikerben?

Tizenhat évig távol az élvonaltól

A Leeds United 2004 májusában búcsúzott el a Premier League-től. Bár a klub katasztrofális anyagi helyzetben volt, senki sem gondolta volna, hogy az egyik legnevesebb angol futballklubnak tizenhat évet kell várni a visszatérésre, úgy, hogy közben a harmadosztályt is megjárja. Tizenhat éve még egészen más idők jártak a fociban: veretlenül nyert bajnokságot az Arsenal; Sir Alex Ferguson azon a nyáron épp sokadszorra is újjáépítette a Manchester Unitedet, amiben nagy szerepet szánt a tizenéves szupertehetségnek, Wayne Rooneynak; a Liverpool azon a nyáron nevezte ki menedzsernek Rafa Benitezt, a Chelsea pedig egy bizonyos José Mourinhót. Ez a négy klub alkotta a Premier League elitjét, amelyhez a Leeds annyira kétségbeesetten igyekezett csatlakozni, hogy szó szerint belerokkant: nem egy csapat ment tönkre akkoriban a nagy álom rögeszmés hajszolásában, de ekkorát senki sem bukott.

Három évvel korábban a csapat még elődöntőt játszott a Bajnokok Ligájában: a David O’Leary vezette fehér mezesek európai sztárklubokat vertek meg, és fiatal, szellemesen játszó csapatként sokak második kedvenc klubja lett azokban az években. Abban a Leedsben két ausztrál, Mark Viduka és Harry Kewell volt talán a legnagyobb klasszis, akiket sokra hivatott fiatalok (Alan Smith, Rio Ferdinand, Jonathan Woodgate, Lee Bowyer) és rutinos nagy öregek (Nigel Martyn, David Batty) egészítettek ki. Ez a játékosállomány idővel beérhetett volna, a türelmetlen klubvezetés azonban további fontmilliókat dobott ki nem is feltétlenül szükséges igazolásokra, a kockáztatás pedig nem jött be: a Leeds a következő két szezonban egyaránt elbukta a BL-indulást, és 2002 nyarától már pánikszerűen adta el a játékosait. Elsőre még megúszták a kiesést, de az utána következő szezonban már rá se lehetett ismerni a toldozott-foldozott, kölcsönjátékosokkal és olcsó importfocistákkal telezsúfolt Leedsre, amely elkerülhetetlenül kiesett.

Hogy vált naggyá a Leeds?

Bár a Leeds United eleinte évtizedekig alsóbb osztályokban szerepelt, és egészen a hatvanas évekig nem játszott fontos szerepet az angol futballban, azóta viszont már nem szokás megkérdőjelezni a klub helyét a legnagyobb angol csapatok között. Ebben az is szerepet játszik, hogy

más nagyvárosokkal ellentétben, mint Liverpool, Manchester, Birmingham vagy Sheffield, Leedsnek csak egy fociklubja van, és egy egész város áll a csapat mögött.

A klub pedig pont a legjobbkor, az angol futball hőskorában vált naggyá (és persze széles körben gyűlöltté is), azaz a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. Ez az az időszak, amikor már futnak a nemzetközi kupák és már milliók követhetik a futballt Angliában a tévéközvetítéseknek hála, a labdarúgás pedig, ha lassan is, de a munkásosztály kedvteléséből kezd mindenki kedvenc sportjává válni. Legendás figurák dolgoznak ekkor az angol fociban: Bill Shankly nagycsapatot csinál a Liverpoolból, Sir Matt Busby a Manchester Unitedból, de legsikeresebb időszakát éli a Tottenham is Bill Nicholsonnak köszönhetően, Brian Clough pedig pár év leforgása alatt Anglia legjobbját faragja a másodosztályú középcsapat Derby Countyból. És ennek a korszaknak mégis a Leeds talán a legemblematikusabb sikercsapata: Don Revie szintén egy jelentéktelen csapatot vesz át 1961-ben, és alakítja messze földön is elismert sztárklubbá, olyan focit játszva, amit addig maximum kontinentális nagycsapatoktól láthattak az angol nézők. Nem véletlenül készült sikerkönyv és film is a korszakról illetve annak lezárásáról (The Damned United), még akkor is, ha Revie távozása után a Leedsnek már csak felvillanásokra futotta, az új sikercsapat pedig a tényleg mindent megnyerő Liverpool lett.

Don Revie. Fotó: Evening Standard/Hulton Archive/Getty Images

A következő másfél évtized sikertelenségét aztán gyorsan elfeledtette, amikor Howard Wilkinson újra összerakott egy remek csapatot: ez nyerte az utolsó bajnokságot, mielőtt az Premier League-gé alakult volna 1992-ben. Itt játszott pár hónapot Eric Cantona is, de a csapat igazi erőssége a mágikus középpálya volt: a Strachan, McAllister, Batty, Speed négyesnél nem sok jobb volt akkortájt. És ugyan a Leeds nem nyert mást utána, állandó szereplő maradt a Premier League-ben, egészen a már említett, 2004-es kiesésig. Amely nem feltétlenül kellene, hogy katasztrófát jelentsen, a felelőtlenül költekező klubvezetés jóvoltából mégis így lett. 2004 nyarán gyakorlatilag teljesen új csapatot kellett építeni, mely 2006-ban csak egy meccsre volt a Premier League-től, amikor bejutott a rájátszás döntőjébe, ott azonban a Watford megálljt parancsolt a Leedsnek, amely utána a feljutás közelébe se került hosszú évekig. Sőt: a következő szezonban a klub csődöt jelentett, továbbzuhant a harmadosztályba, ahol az első idényben még pontlevonással is büntették.

Kiút a purgatóriumból

És hiába jártak tízezrek a Leeds hazai meccseire a harmadvonalban is, ezt már a Sunderland ‘Til I Die című sorozat óta tudjuk, hogy nem garancia semmire. A Leeds kétszer is a rájátszásban bukott el, végül harmadik próbálkozásra tudott kikecmeregni a League One-ból 2010-ben, és jöhetett a Championship. Abból a csapatból természetesen már senki nem maradt mára, a legnagyobb sztár az a Robert Snodgrass volt, aki jelenleg a West Ham játékosa. Hozzá hasonlóan számos klasszisát vesztette el a csapat akkoriban, miközben a mostani Premier League is tele van Leeds-nevelésekkel: James Milner (Liverpool), Danny Rose (Newcastle), Aaron Lennon (legutóbb Burnley), Fabian Delph (Everton), Charlie Taylor (Burnley) mind sok-sok meccset játszottak az első osztályban. Az alsóbb osztályokban azonban nem ritka, hogy a legjobbakat elviszik a nagyok, ezzel a Leeds sem takarózhat. A tíz, Championshipben eltöltött év oka leginkább a mindenkori klubvezetés hozzá nem értésében és rossz döntéseiben keresendő. A mélypontot a büntetett előéletű olasz szélhámos, Massimo Cellino jelentette, az ő közel három évig tartó tulajdonosi működése alatt hat edzőt is kirúgott, de a klub a feljutás közelébe se került. 2017-ben aztán a szintén olasz Andrea Radrizzani szerzett többségi tulajdonrészt a klubban, amely két egymást követő szezonban is jól kezdett, féltávnál ott volt az élbolyban, a végére azonban egyaránt kipukkadt a csapat.

És ekkor jött az isteni szikra: 2018 nyarán Marcelo Bielsát nevezték ki vezetőedzőnek. Az, hogy a 63 éves argentin edzőre esett a választás, finoman szólva is kockázatos döntés volt, amely nagyon rosszul is elsülhetett volna, ismerve az argentin edző előéletét és bogaras mivoltát. Ennél is komolyabb figyelmeztetés lehetett, hogy Bielsa a jelek szerint már túl volt pályája csúcspontján, előző állomáshelyén, Lille-ben csúnyán meg is bukott, és gyakran emlegették azt a történetet is, amikor előtte a Lazio kispadján mindössze két napot bírt ki, mielőtt lemondott volna.

Pedig a lehetőségeket figyelembe véve tényleg nem volt sok más választása a klubvezetésnek: pénze nem volt annyi, hogy versenyezni tudjon a Championship krémjével, a főleg a Premier League-ből való kiesésük után még két évig óriási összegeket kapó klubokkal, ezért valami szokatlant kellett húzni, vagyis egy edzőt, aki a rendelkezésére álló alapanyagból ki tudja hozni a maximumot. Sőt, Bielsa esetében még annál is többet.

Az argentin edzőről kinevezésekor már megírtuk, hogy hiába nincs sok eredménye nemzetközi szinten, generációja legnagyobb hatású szakemberéről van szó: őt tartja edzői példaképének Pep Guardiolától kezdve Mauricio Pochettinón át Diego Simeonéig egy sereg sikeres mai edző, akik mellesleg homlokegyenest eltérő stílusra esküsznek, mégis Bielsa volt rájuk a legnagyobb hatással. Az edző, akinek évtizedek óta töretlen a hite a támadófociban, az agresszív letámadásban, a sok futásban és az ösztönös passzjátékban, a legjobb választás, ha egy tehetséges, de nem kiemelkedő tudású játékoskeret fejlesztése a cél.

Martin Rickett/PA Images via Getty Images

Eleinte az angol médiában is többségben voltak a kételkedő hangok, melyek azt valószínűsítették, a yorkshire-i kaland csak egy lesz Bielsa sikertelen állomásai közül, a Leedsszel azonban egymásra találtak: „Lehet, hogy a valószínűség azt diktálja, Bielsa pár hónapon belül összeveszik a vezetőséggel, vagy megint túlhajtja a játékosait, vagy egyszerűen csak megint nem jön össze neki, de mégis van rá egy kis esély, hogy a 2004 óta az alsóbb osztályokban sínylődő, de fénykorában a fél világot végigverő Leeds United lesz az a klub, amely végre valami kézzel fogható sikerhez segíti a világ legnagyobb hatású aktív edzőjét” – írtuk a már említett cikkben, és tényleg így lett.

Régóta nem nyert semmit, mégis csodát várnak a futball utolsó romantikusától
A bizarr történetek egész sorát szállító Marcelo Bielsa a legnagyobb hatású aktív edző, most éppen a Leedsnél. Lehet, hogy végre nyer valamit?

A történelem mégsem ismétli önmagát

A Leedset Bielsa pont azokra a játékosokra építve alakította a Championship legjobb csapatává, akik korábban a középmezőnyben szenvedtek: közülük mondjuk a veterán Pablo Hernandezről lehetett tudni, hogy zseniális futballista, de arra tényleg senki nem számított, hogy a saját nevelésű, de addig csak mérsékelten tehetségesnek tűnő Kalvin Phillipset Bielsa az egész liga legjobb védekező középpályásává formálja, vagy a korábban a kezdőcsapat közelébe sem kerülő Mateusz Klich kihagyhatatlan lesz a csapatból. A Leeds 2018 őszén mindenkit meg is lepett a látványos és eredményes focijával, és karácsonykor már a szurkolók is elhitték, ez végre megint az ő idényük lesz.

Nem így történt: előbb jött a hírhedt kémbotrány, amely hetekig uralta a sportsajtót, és alkalmat adott a középszerű szakkommentátoroknak, hogy hüledezzenek, milyen dolog már megfigyelőt küldeni az ellenfelek edzéseire, majd a januári átigazolási időszakban az utolsó pillanatban hiúsult meg a Swansea akkor még ismeretlen szélsője, Daniel James leigazolása (ő azóta a Manchester United játékosa), és ezzel párhuzamosan a csapat teljesítménye is kezdett romlani, a végén váratlan vereségekkel csúszott le az automatikus feljutásról. De hátra volt még az Aston Villa elleni meccs, ahol Bielsa arra utasította a játékosait, engedjék gólt rúgni az ellenfelet a középkezdésből, mert nem fair módon szereztek vezetést, végül pedig jött a rájátszásban a kiütés, méghozzá pont a kémbotrány kirobbantójától, a Derby Countytól.

Ez a tényleg drámai összeomlás érthetően mindenkit megviselt Leedsben, a szurkolók azonban nem is a meghiúsult feljutás miatt voltak a legcsalódottabbak, hanem attól tartottak, elveszítik Bielsát, akit addigra már istenként tiszteltek a városban. Az argentin edző azonban maradt, és megígérte, befejezi, amit az előző évben elkezdett. Pedig ezúttal sem tűnt könnyűnek a feladat: a csapat elvesztette két kulcsemberét, a középhátvéd Pontus Janssont és a házi gólkirály Kemar Roofe-ot, helyettük pedig két, rutintalan kölcsönjátékos érkezett. Ám utóbbiak közül a Brighton fiatal hátvédje, Ben White villámgyorsan bebizonyította, hogy a liga legjobb védői között a helye, sőt, érkezett egy nagy vétel is, a Wolves szélsője, Helder Costa személyében. A csapatot most elkerülték az előző szezonban rendkívül nagy problémát jelentő sérüléshullámok is, óvatos kezdés után novemberre a Leeds újra feljutó helyen volt, és a West Bromwich Albionnal párban kicsit el is húzott a mezőnytől. Pedig decemberben egy elég komoly hullámvölgy is nehezítette Bielsa dolgát, sőt, még az is belefért, hogy a hagyományaihoz híven a januári átigazolási időszakot újra eltolja a klub. Pedig a nagy tehetségnek tartott Jean-Kévin Augustin leigazolása papíron jó húzásnak tűnt, a francia csatárról azonban gyorsan kiderült, hogy pocsék fizikai állapotban van, és végül összesen három meccs után köszöntek el tőle a nyáron. Így egy szem valódi csatárra, a sokat bírált Patrick Bamfordra várt a feladat, hogy a Premier League-be lője a Leedset, vagy legalábbis az iszonyatos futásmennyiségével megnehezítse a védők dolgát.

Ekkortájt már az is előfordult, hogy a szurkolók egyre többször kételkedtek Bielsában: az argentin edző ugyanis tényleg rendkívül makacs, a kezdőcsapaton leginkább csak sérülés vagy eltiltás miatt változtat, és a cserékkel is sokszor adós marad.

Bizonyos játékosokhoz érthetetlennek tűnő ragaszkodással viszonyul, bármilyen rosszul játszanak is, és ehhez jött még a spanyol kapus, Kiko Casilla sokáig húzódó ügye, mely végén nyolc meccses eltiltást kapott, amiért állítólag rasszista jelzőkkel illette a Charlton csatárát, Jonathan Lekót. Január végére tehát úgy is tűnhetett, a történelem ismétli önmagát, a botladozó Leeds újra elbukik, és ráadásul az ellenfelek is kiismerték Bielsa stílusát. De most nem így történt: a fogaskerekek újra egymásba akadtak, és a csapat februárban új győzelmi sorozatot kezdett, miközben látványosabb focit mutatott be, mint valaha. Ekkor, a létező legrosszabb pillanatban jelent meg a koronavírus, és három hónapra befagyasztotta a focit Angliában is. Az újrakezdés első meccsén úgy tűnt, a Leeds nem tudja felvenni ugyanazt a ritmust, amelyben a kényszerszünet előtt játszott, és ki is kapott a Cardifftól. Utána azonban egyből javított a csapat, tönkreverte a riválisnak számító Fulhamet, és onnantól már nem volt több kérdőjel, még ha az utolsó két győzelem egyaránt szenvedős egy-nulla volt a Swansea és a sereghajtó Barnsley ellen. Egyszerűen nem lehetett kétség, hogy a Championship legjobb csapata idén a Leeds United volt.

Fotó: George Wood/Getty Images

Marcelo Bielsa eddigi nagy sikereit Dél-Amerikában aratta, az európai ténykedése részsikerekben, emlékezetes meccsekben nem szűkölködött ugyan, de sem az Athletic Bilbao, sem az Olympique Marseille élén nem tudott nyerni semmit. Most a Leeds feljuttatása viszont tényleg nagy fegyvertény: egy híresen nehéz, 24 csapatos, maratoni bajnokságban tudott sikeres lenni, és a balszerencsésen végződő tavalyi szezon is azt mutatja, a minden részletre odafigyelő Bielsa tényleg elvégezte a feladatát, de akkor még a lényeg nem sikerült. Most viszont a Leeds újra ott van a Premier League-ben, ahonnan annak idején pont a mohósága miatt kellett búcsúznia, és ahová pont azért sikerült visszajutnia, mert bebizonyosodott, a modern fociban sem minden a pénz. Ráadásul pont abban az évben, amikor a klub három egykori legendáját is elvesztette gyors egymásutánban: Norman Huntert, Trevor Cherryt és Jack Charltont.

Reménykedjünk benne, hogy Bielsa – aki két-három évnél tovább nem szokott egy klubnál maradni – és a Leeds szimbiózisa továbbra is kitart, mert az a csapat észszerű és fokozatos erősítésekkel sokaknak meglepetést okozhat jövőre is.

Kiemelt kép: Mike Egerton/PA Images via Getty Images

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Rangado.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.