„Az IFK Göteborgban futballoztam, amikor egy nap Mats Persson klubigazgató felhívott. Azt mondta, hogy nagyon furcsa hívást kapott egy furcsa török ügynöktől. Abban az időben Svédország egész nyugati részén alapvetően csak egy ilyen ember volt, Kent Carlzon. Néhány nappal később felhívott, majd kiderült, hogy a Malatyaspor nevű klub konkrét érdeklődést mutat irántam.
Még sohasem hallottam a klubról, de utána olvastam, képeket kerestem. 25 évesen úgy éreztem, itt a lehetőség és sietnem kell, mielőtt a törökök visszakoznak. A Göteborg nem akart elengedni, én önző módon távozni akartam. Végül összejött az üzlet.
El is indultam Isztambulba, de kiderült, Kent Carlzon nem tudott velem jönni, ehelyett egy török emberre bízott. Nem értettem, ki ő. Kentnek dolgozott? A Malatyasporhoz tartozott? Felszálltunk a repülőgépre, és arra gondoltam, hogy csak lemegyek és megismerem a klubot. De csupán egyetlen jegyet kaptam, én pedig azt éreztem, hagyom a fenébe, és hazautazom. Végül nem Svédországba, hanem Malatyába mentem.
Másfél órás repülőút volt még Isztambultól, és bár sohasem hallottam a helyről, elég nagy városnak tűnt. És nem európainak, sokkal inkább a Közel-Kelethez tartozónak.
Az edzőközpont a városon kívül volt, de még hotelnek sem nevezném, inkább hostelnek. ahol kétágyas szobák voltak. Engem egy magyar sráccal, Tóth Balázzsal raktak össze.
Minden hihetetlenül gyorsan ment, egy kicsit el is gondolkodtam: ha valaki hat hónappal korábban azt mondta volna, hogy hamarosan egy távoli-keleti török városban egy magyarral osztozom egy szobán, kinevettem volna.
A török profizmus olyan volt, mint egy teljes munkaidős alkalmazotti lét, bennünket a labdarúgás szolgálatában álló proletárokként kezeltek. Minden hétköznapunknak megvolt a menetrendje reggel nyolctól délután ötig. Benne kötelező pihenőidővel, amikor nem hagyhattuk el a szobát. Mintha valaki megfosztott volna a szabadságomtól.
A mérkőzések után nem tudtuk, hogy hazamehetünk-e vagy az edzőközpontban kell maradnunk. Néha csak meccs után a buszra szállva kiáltottak fel: Tábor! És akkor tudtuk, most sem megyünk haza. A fogva tartás időtartama változhatott, de néha két hét is lehetett. Engem nem zavart, egyedül voltam. De a családos játékosoknak elég brutális büntetés lehetett.”
„Tényleg megértem, hogy olyan gyakoriak a mentális betegséget a hivatásos labdarúgók körében. Engem pánikbetegség kerített a hatalmába, a szorongás leküzdése érdekében terápiára is jártam.”
A középpályás még egy bizarr élményről mesélt:
A hazai mérkőzések meglehetősen furcsa rituálékat csináltak. Autóbusszal kivittek bennünket a stadionba, ahol a helyi hentes kint ült egy élő birkával. Amíg kiszálltunk a buszból, elvágta a juh nyakát, aztán az összes játékos odament egyesével és a vérbe mártotta a mutatóujját. Állítólag ez hatalmat és szerencsét adott.
Követtem a többiek példáját, és ugyanezt tettem. A rituálék befejezése után a hentes átadta a húst azoknak a szegényeknek, akiknek szükségük volt ételre.”
Kiemelt fotó: NIKLAS LARSSON / SCANPIX SWEDEN / AFP
