Szokták mondani, hogy csapatot egy életre választ az ember, éppen ezért a szurkolóknak szükségük van hősökre, olyan figurákra, akikkel tudnak azonosulni, akiken azt érzik, hogy ugyanolyan fontos számukra a klub, mint azoknak, akik plusz harminc és mínusz három fokban is felkerekednek, és ott ülnek a lelátón, hogy buzdítsák a kedvenceiket.
A visszavonulását a napokban bejelentő Daniele De Rossi tökéletesen megfelel ezeknek a kritériumoknak, mert igazi gladiátor volt a pályán, elég megnézni ezt a videót róla, az elszántságot tükröző tekintetet, a méterekről előadott becsúszásokat, és azt a hihetetlen szenvedélyt, ami még egy lassított felvételen is árad a gesztusaiból.
Daniele De Rossi, Romanista. 💛🐺❤️ pic.twitter.com/AXSvYgwMWB
— AS Roma English (@ASRomaEN) May 14, 2019
Bár pályafutása utolsó fél évét az argentin Boca Juniorsban töltötte, De Rossi neve ugyanúgy összeforrt a Romáéval, mint Francesco Tottié. Odaítélheti a FIFA a 2022-es vébét a semmilyen futballmúlttal nem rendelkező Katarnak, rendezhetik az olasz és spanyol Szuperkupa-döntőt Szaúd-Arábiában, megvásárolhatja a PSG néhány éve még elképzelhetetlen összegért, 222 millió euróért Neymart, a futballdrukkerek többségéből szerencsére még nem veszett ki a romantika, és nagyon meg tudják becsülni azokat az ikonokat, akiknek nem csak akkor fontos a klub, amikor oda kell vésni a nevüket egy újabb, jól jövedelmező fizetési papírra.
Amíg nagy harcostársának, Tottinak 2001-ben Gabriel Batistuta, Cafú, Vincenzo Montella és a többiek oldalán összejött a bajnoki cím, De Rossi két Olasz Kupa- és egy Szuperkupa-aranyat őrizhet a vitrinjében.
Na meg a világbajnoki aranyat, amiről viszont Giggs, Zanetti és Maldini is lemaradt. De Rossi viszont tagja volt a 2006-ban a németországi vébét megnyerő olasz csapatnak, amelyből visszavonulása után már csak az örökifjú Gigi Buffon maradt meg hírmondónak.
Igaz, a vébé hét mérkőzéséből mindössze hármon játszott, amit csak magának köszönhet, nem tudta fékezni ugyanis a harcias énjét, és könyökkel szétcsapta az amerikai Brian McBride orrát, amiért azonnali piros lapot, majd később négymeccses eltiltást és pénzbüntetést kapott.
„Kaptam néhány piros lapot a pályafutásom során, és őszintén el kell ismernem, hogy általában megérdemeltem őket, csak pár alkalommal éreztem azt, hogy túl szigorú ítélet született. Persze az némileg más eset, amikor utolsó embereként próbálsz szerelni vagy már van egy sárgád, és elkésel a becsúszással, mert olyankor azért van egy százaléknyi mentséged a kiállításra” – nyilatkozta De Rossi évekkel a vébén történtek után.
2006-ban még örülhetett is, hogy csak négy meccsre meszelték el, eredetileg ugyanis az volt a verdikt, hogy már nem léphet pályára a tornán, de aztán a bocsánatkérő levele láttán megenyhült a FIFA, így azért kellett drukkolnia, hogy a többiek jussanak el a döntőig, mert addigra már letöltötte az eltiltását.
A franciák elleni berlini fináléban a 61. percben váltotta Tottit, majd a büntetőpárbajban megmutatta, hogy 22 évével hiába a keret legfiatalabb tagja, nem csinálja össze magát a téttől, csapata harmadik lövőjeként úgy emelte a labdát a jobb felsőbe, hogy arra az olasz kommentátor méltán használta a perfetto jelzőt.
De Rossi Andrea Pirlóval és Gennaro Gattusóval együtt lett világbajnok, két olyan játékossal, akiknek a stílusát ötvözte a játéka. Ha nem is volt olyan elegáns, mint Pirlo, de megvolt benne minden, ami egy jó középső középpályás ismérve: összegyűjtötte és elosztotta a labdákat, ha kellett, távolról is bátran vállalkozott, és Gattuso-módra buldogként üldözte az ellenfeleket. Ha pedig esetleg nem érte utol őket, jöhetett a védjegye, a becsúszó szerelés.
A testét borító számtalan tetoválás között ott találjuk második felesége, Sarah Felberbaum arcképét, valamint Róma egyik szimbólumát, a Szent Péter-teret, a leghíresebb ábra mégis az, ami a jobb vádliját díszíti, és amelyen egy becsúszó figura éppen telibe találja a másik játékos lábát.
Ahogy a Football Italia írója, Andrea Tallarita találóan megjegyzi: De Rossi egyszerre volt a véső és a kalapács, ha a stílusa nem is volt mindig kifinomult, sokoldalúsága és elképesztő munkabírása miatt a Romában és a válogatottban is állandó helyet vívott ki magának.
A vébé évében De Rossit a Serie A legjobb fiatal játékosának választották, a 2005-2006-os idény volt zsinórban a második szezonja a Romában, amikor eljutott legalább 30 meccsig, és a két bajnokságban összesen nyolc gólig jutott. Amíg Luciano Spalletti forradalmi, csatár nélküli 4-5-1-0-s felállásában De Rossi még jóval támadóbb felfogásban játszott, idővel klasszikus védekező középpályás vált belőle, aki posztjának igazi eminense lett.
A benne lakozó őserő ekkor tört elő belőle igazán, néha az volt az ember érzése, hogy annyi energia van benne, hogy még egy meccset simán letolna ugyanilyen intenzitással.
A bajnokság az utolsó fordulóban dőlt el, a Roma Veronába utazott a Chievóhoz, míg az Inter a Siena vendége volt. Nagyjából egy óráig dörzsölte a tenyerét a Veronába utazó rengeteg Roma-drukker, csapatuk ugyanis 2-0-ra vezetett (a második gólt épp De Rossi szerezte egy szenzációs lövéssel), és a virtuális tabellán az első helyen állt, mivel az Inter nem bírta megtörni a Sienát.
Aztán jött Diego Milito, és az Inter a pár nappal később a BL-döntőben is főszereplőnek bizonyuló argentin csatár góljával 1-0-ra megnyerte a meccset, ami bajnoki címet ért számára.
1:33-nál látható De Rossi csodás gólja, ami végül csak ezüstöt ért:
De Rossi minden bizonnyal utálja a majdnem szót, hiszen a Románál töltött 17 idénye alatt nyolcszor lett a második csapatával a bajnokságban, és elvesztett döntőből is fel tudott mutatni összesen nyolcat, ötöt a kupában és hármat a Szuperkupában.
Ahogy az életben, úgy a futballpályán is a nehéz helyzetekben mutatkozik meg az ember karaktere, és De Rossira mindig lehetett számítani: a címvédőként kieső és ezzel óriási csalódást okozó olasz válogatottnak a 2010-es vébén ő volt az egyik legjobbja, a 2012-es Európa-bajnokságon pedig az első két meccsen belső védőként is megállta helyét, és az Eb-ezüst (már megint egy második hely) mellé azt is eltehette emlékbe, hogy beválasztották a torna válogatottjába.
Személyes balszerencséje, hogy pályafutása olyan egyéniségek árnyékában telt, mint Totti vagy Pirlo, hiszen lehetett volna a Roma történetének egyik legnagyobb csapatkapitánya, de Tottit ebben a kategóriában nem lehet überelni, ahogyan a pályán utánozhatatlan lazaságával és egy matekprofesszor intelligenciájával brillírozó Pirlo is elhomályosította a mellette güriző csapattársat. Pedig De Rossi 116 válogatottsága során 21 gólt is szerzett, ennél többet középpályásként csak az 1897-ben született Adolfo Baloncieri ért el (25).
Daniele #DeRossi 🇮🇹 hangs up his boots on a sparkling career as a player 💫⚽️
Best of luck to our #WorldChampion for whatever the future holds! 💪🌎🏆
More here 👉 https://t.co/f4VtpOplaD pic.twitter.com/5XZizX56D3
— Italy (@azzurri) January 8, 2020
A pályán látott De Rossit mindenki marcona fickónak könyveli el, pedig hatalmas szíve van, amit legjobban egy 2016-os történettel lehet érzékeltetni. A 2006-os világbajnok csapat felszerelés-menedzsere, Pietro Lombardi négy évvel ezelőtt hunyt el, De Rossi pedig a temetés napján az edzése után sietősen Firenzébe utazott, hogy lerója kegyeletét barátja emléke előtt.
Bár De Rossi hű katonaként szolgálta imádott Romáját, azért időnként felmerült benne, hogy milyen lenne máshol futballozni.
„Gyakran eszembe jutott, hogy Angliából vagy Spanyolországból szinte csak a stadionokat láttam, pedig jó lett volna megtudni, milyen ott élni. Azokban az években, amikor felmerült, hogy esetleg eligazolok, úgy mentem fel a pályára, hogy ott pörgött az agyamban, mi lesz, ha ez lesz az utolsó meccsem a Romában.
És amikor könnyes szemmel végignéztem az Olimpico közönségen, azt éreztem, hogy nem tudok élni Róma nélkül. A másik indok, amiért maradtam, és talán egyesek egoistának tartanak emiatt, hogy szükségem volt arra, hogy ebben a csapatban játsszak, egyszerűen testileg-lelkileg örömet okozott, amikor ezt a mezt magamra húztam
– hangoztatta egyszer De Rossi.
És akkor vessük össze ezt a nyilatkozatot, szinte szerelmi vallomást azzal, ahogyan véget ért De Rossi római karrierje. Tavaly tavasszal a klub úgy döntött, nem hosszabbítja meg a szerződését, mert inkább a vezetőségben szánna neki szerepet.
De Rossi azonban még futballozni akart, így a Parma elleni bajnoki után jöhetett a könnyes búcsú a klubtól, amelyhez egész életében lojális volt. A lelátón még a Romáért bármikor kést rántó ultráknak is erősen csillogott a szemük, nem csoda, két évvel az örök kapitány, Totti búcsúja után az utódja, az egykori Capitan Futuro is elköszönt.
„Azt mondták, már ilyen fiatalon jó vezető lenne belőlem. Én meg erre azt mondom, ha a Roma igazgatója lennék, akkor meghosszabbítanám a szerződését egy olyan játékosnak, mint én. Hogy változtatnék-e bármin is? Jobban örültem volna, ha bizonyos pillanatok máshogy alakulnak, de összességében nem döntenék máshogy, ugyanilyen hűséges maradnék a klubhoz. De, ha varázserőm lenne, azt biztos elintéztem volna, hogy több trófeát nyerjünk” – nyilatkozta DDR pár mondatban összefoglalva egész pályafutását.
A Romában összesen 616 tétmérkőzésen lépett pályára, ennél csak Totti játszott többet a fővárosiak mezében. Visszavonulás helyett még húzott egy váratlant, és az argentin Boca Juniorshoz igazolt, de sérülései miatt mindössze négy meccsen lépett pályára.
Nem sérülés van a döntésem hátterében, és nem is kell semmi drámai indokra gondolni. Csak azt érzem, hogy a családom mellett kell lennem, nagyon hiányzik a kislányom, és neki is szüksége van rám. Mindenki próbált meggyőzni, de a döntésem megmásíthatatlan. A szívem egy darabja itt marad, senki nem tudja, micsoda nagy dolog a Boca stadionjában, a Bombonerában játszani, és a többiekkel együtt ülni az öltözőben. Különleges élményben volt részem
– búcsúzott De Rossi a Bocától, egyben a profi futballtól. Hiányozni fog!
Kiemelt kép: Matteo Ciambelli / NurPhoto
