Ami a Szovjetunióban a KGB vagy Magyarországon az ÁVH, az Kelet-Németországban az Állambiztonsági Minisztérium (Ministerium für Staatssicherheit), közismert nevén a Stasi volt. A rettegett titkosszolgálat a teljes NDK területét behálózva ügynökhálózatként működött, a rendszerből pedig a sport sem maradhatott ki. A leghíresebb megfigyeltjük az a Katarina Witt volt, aki sohasem kérdőjelezte meg a rendszert, amelyben élt, a vezetés azonban nem kockáztatott. A kétszeres olimpiai, négyszeres világ- és hatszoros Európa-bajnok műkorcsolyázóról nyolcéves korától kezdve aktát vezetett a Stasi.
Akadtak azonban olyanok is (nem kevesen), akik inkább a disszidálást és a szabadságot választották. Az egyik leghíresebb szökés Dirk Schlegel és Falko Götz nevéhez fűződik, akik igazi barátként úgy döntöttek, együtt lépnek meg és ennek érdekében mindent hajlandóak voltak kockára tenni.
Gyanús elemek a Stasi csapatánál
Schlegel 1961. június 14-én született Kelet-Berlinben, a helyi BFC Dynamóban kezdett el futballozni, 1978-ban juniorbajnok lett, három évvel később pedig bemutatkozhatott az élvonalban is. Götz 1962. március 26-án született Rodewisch-ben. A fővárosba költözve az FC Vorwärts Berlin játékosa lett, onnan igazolta le a BFC Dynamo, amelynek színeiben 1979-től 40 bajnokit játszott és 12 gólt szerzett. Kettejük közül ő volt a tehetségesebb, szerepelt az NDK U17-es, U21-es és olimpiai válogatottjában is.
Fiatal koruk ellenére is tisztában voltak azzal, hogy klubjuk a rettegett keletnémet titkosrendőrség, a Stasi fő bázisa, hiszen annak vezetője, Erich Mielke, a Dynamo tiszteletbeli elnöke volt. A két játékos nem lehetett az állam kegyeltje, mindkettejüknek akadtak rokonaik az NSZK-ban, Schlegelnek még Angliában is élt nagynénje. A rendszerben ez elég ok volt a gyanúra – a barátságuknak azonban jót tett, hogy ilyen téren is közös oldalon álltak.
Falko #Götz ist mit 21 Jahren aus der DDR geflohen. Die ganze Geschichte gibt’s um 21:45 Uhr im Programm von #ssnhd. pic.twitter.com/O11f4pQGdC
— Sky Sport News HD (@SkySportNewsHD) December 30, 2014
Götz 1979-ben, 17 évesen, Schlegel két évvel később, 20 éves korában debütált a Dynamóban. Annak ellenére sikerült bekerülniük az ország legerősebb klubjába (a BFC Dynamo 1979 és 1988 között sorozatban tízszer lett bajnok), hogy az ifiknél gyakran szándékosan figyelmen kívül hagyták őket, hiába teljesítettek jól, a szüleiknek azt mondták, hogy politikailag nem lenne helyes, ha megjutalmaznák őket.
De tehetségüket nem lehetett figyelmen kívül hagyni.
Világot látva ébredtek fel
A Stasi annyira behálózta az NDK-t, hogy egyes becslések szerint minden 63. személy besúgó volt. A kifinomult, merész és mindenható rendszerből a sport sem maradhatott ki és ebben a labdarúgás is szerepet játszott.
Amikor Götz először eljutott a hanyatló Nyugatra (pontosabban Északra) és az U21-es válogatottal Svédországban lépett pályára, komolyan fontolóra vette a váltást.
Amikor elkezdtem rendszeresen játszani a Dynamo első csapatában, és nemzetközi meccseken is részt vettem, jobban megértettem, mit jelent a futballkarrier. Fel is tettem magamnak a kérdést, mit szeretnék elérni. Egész életemben Kelet-Németországban futballozzak egy olyan klubban, amely nem bánik velem a legjobban? És egyszer csak egyik napról a másikra bejelentsem, ennyi volt, befejezem?
Schlegel hasonló gondolatokat fogalmazott meg, miután 1982 májusában egy franciaországi ifjúsági tornán szerepelt.
1983 nyarán a barátok eldöntötték, el kell hagyniuk az NDK-t. Tervük is akadt, de óvatosnak kellett lenniük, nem beszélhettek bárhol, bármikor, bárkivel. Ezért órákat sétáltak egy Berlin közeli erdőben, úgy érezték, az az egyetlen biztonságos hely.
„Vajon meg tudjuk csinálni? Nem volt könnyű. Gondolunk kellett a Stasira is, ezért ez életünk legnagyobb titka volt, senki mást nem avattunk be” – mesélte Schlegel.
Reménytelen luxemburgi lehetőség
A szökés nagy lehetőségét éppen a Dynamo egyeduralma jelentette, hiszen ennek köszönhetően a csapat évről évre szerepelt a Bajnokcsapatok Európa Kupájában. Az oda-visszavágós rendszer révén pedig volt lehetőség elhagyni az országot.
Az ötlet papíron egyszerű volt: bármilyen ellenfél jön, le kell lépni az idegenbeli mérkőzésen. Az 1983-84-es idény sorsolása kedvezően alakult, hiszen az első fordulóban a luxemburgi bajnok Jeunesse Esch volt az ellenfél. Könnyű sorsolás, nyugati ország, mi kellett még?
Például egy barát, aki már NSZK-ban, a luxemburgi határ közelében élt, és kiderítette, disszidálás esetén van egy nehéz, de nem lehetetlen eljárás, amely során a két futballista is letelepedési engedélyt kaphat a vasfüggönyön túl.
Az első mérkőzést Berlinben játszották, a hazaiak nagyszerűen futballoztak, Götz gólt is szerzett, a 4-1-es siker biztos továbbjutást ígért. A visszavágóra 1983. szeptember 28-án került sor, a tervek szerint a barát átment volna Luxemburgba, ott autójába rejti a két játékost, és áthajt velük az NSZK-ba. Az ötlet azonban bürokratikus akadály miatt hamar hamvába holt, ugyanis az ismerősük nem kapta meg időben az új, nyugatnémet személyi igazolványát, így át sem jutott Luxemburgba.
Ennek ellenére Götz és Schlegel úgy gondolta, érdemes lenne próbálkozni. A meccs helyszíne Esch-sur-Alzette volt, a kisváros 10 km-re fekszik Belgiumtól és félórányi autóútra Németországtól. Azonban lehetőség egyáltalán nem adódott.
Bárhová mentünk – szállodába, ebédre, edzésre, a stadionba –, mindig együtt mozogtunk a csapattal és a Stasi embereivel. Ráadásul Erich Mielke magánrepülőgépével utaztunk, egyszerűen túl veszélyes lett volna bármit csinálni
– emlékezett vissza Schlegel.
20 márka volt élete legjobb befektetése
A meccset 2-0-ra a németek nyerték, így várni kellett a második forduló sorsolására, amelyen a szerencse a jugoszláv Partizant sodorta az útjukba. Götzék ennek még jobban örültek, hiszen amíg Luxemburgban minden a biztonságról szólt, addig egy kommunista országba utazást biztosan alacsony kockázatúnak tekintettek a hatóságot.
A forgatókönyv ugyanaz volt, az első mérkőzésre Berlinben került sor, Götz az első percbe betalált, a Dynamo 2-0-ra győzött. Jöhetett a belgrádi visszavágó 1983. november 2-án. A meccs napján a csapat busszal városnézésre indult, és a játékosok egy óra szabadprogramot kaptak.
Schlegel és Götz a busz ellentétes oldalán ült. „Nem beszéltünk; csak egymásra néztünk. Tudtuk, eljött a pillanat és nagyon veszélyes lesz a folytatás. Mindent a zsebünkben volt. Papírok, egy kis pénz. Elegendő volt egy pillantás, hogy tisztában legyünk azzal: most vagy soha” – mondta Schlegel.
A játékosok többsége vásárolni indult, először egy hanglemezboltba tértek be. Ahogy bementek, Götz észrevett egy kissé rejtett kijáratot. „Megpróbáltunk nagyon közel maradni egymáshoz, miközben a csapattársak használt lemezeket vásároltak. Az ajtó lehetőséget kínált, láttuk, hogy lehet kijönni a boltból anélkül, hogy bárki is észrevenné. Amikor senki sem figyelt ránk, az ajtó felé húzódtunk, majd egy másodperc alatt eltűntünk. Az utcára érve csak a futásra gondoltunk, hogy a lehető legtávolabb kerüljünk a csapatunktól. Körülbelül öt percig futottunk egy irányba, aztán megláttunk egy taxit, beszálltunk, de a sofőr pánikban tört ki, nem akart elvinni minket a nyugatnémet nagykövetségre.
Újabb taxit fogtunk, a sofőrnek adtam 20 márkát, és ő vállalta a fuvart. Ez volt életem legjobb befektetése. Talán ha három percet mentünk, közben folyton azt lestük, vajon követnek-e minket. Nem láttunk senkit
– mesélte Götz.
20 másodperc, egy örökkévalóság
Fél órával azután, hogy a csapattársaikkal üldögéltek, már a nyugatnémet nagykövetségen arról beszélgettek az ottani alkalmazottakkal, hogy mit tegyenek. Az elsődleges cél az volt, hogy mihamarabb távozzanak az épületből (mert nagykövetség lenne az első hely, ahol a hatóságok keresnék őket) és Belgrádból. A játékosokat autóba ültették és négy óra alatt Zágrábba vitték.
Ott véglegesítették a tervet, a helyi nyugatnémet konzulátuson Götz és Schlegel hamis papírokat kapott, és azt a tanácsot, hogy üljek az éjszakai vonatra Ljubljanában. Hogy miért ott és miért ezt a járművet választották számukra, sohasem derült ki.
Este hatkor a két labdarúgó már hat órája volt szökésben. A konzulátuson mindenki nyugodtan viselkedett, és magabiztos volt a terv sikerében. Ezáltal sikerült is enyhíteni a szökevények aggodalmait.
Közben Kelet-Berlinben Götz apja (az egyetlen, aki tudott a tervről) leült a tévé elé, hogy megnézze a Partizan-Dynamo mérkőzést. Miután se a fia, se Schlegel nem volt a pályán és a kispadon, tudta, hogy valami történt. Csak azt nem, hogy sikerrel jártak vagy elkapták őket.
A két labdarúgót autóval Ljubljanába vitték, közvetlenül azelőtt érkeztek meg az állomásra, hogy a vonat elindult volna. Új személyazonossággal útnak indultak, azonban a jugoszláv-osztrák határtól harminc kilométerre a vonat megállt. Kutyás rendőrök szálltak fel, minden iratot átvizsgáltak.
Mindketten hihetetlenül ideges voltunk, de a rendőr megnézte a dokumentumokat, és mindent rendben talált. Talán 20 másodperc volt az egész.
„Amikor az osztrák határról is elindultunk, tudtuk, hogy biztonságban vagyunk. Azt hiszem, reggel 6-kor érkeztünk meg Münchenbe. Ma sem tudom elhinni, de még pár órát aludni is tudtunk” – mondja Götz.
A Stasi Nyugaton is figyelt
Az állomáson már szerepelt a nevük a friss újságokban: „Keletnémet játékosok menekültek Nyugatra” – írták.
De a történet ezzel nem ért véget, az akciónak lettek következményei. A tervek szerint a párosnak Giessenbe kellett utaznia, ahol a menekülteket tovább segítették. Késő délután, 7 óra körül érkeztek meg, és mindketten hazatelefonáltak. Schlegel édesanyja már tudta, mi történt, mert hallotta az esetet a nyugatnémet tévében. Götz is telefonált, de a szikár mondatokat hallva rájött, szülei nincsenek egyedül a vonal túlsó végén.
„Amikor egy játékos elhagyja a Dynamo Berlint, akkor onnantól kezdve rosszfiú. Falkóval úgy döntöttünk, hogy ha interjút adunk, nem szabad beszélnünk a politikáról, nem kritizáljuk a Keletet, csak a fociról nyilatkozunk. Minden más veszélyes lenne nekünk és a családunknak is. Tudtuk, hogy a Stasinak is nagyon sok embere van Nyugaton, és hogy a kémek folyamatosan figyelnek bennünket” – mondta Schlegel.
Berger akkor KSV Hessen Kassel edzőjeként dolgozott, később önéletrajzi könyvében azt állította, hogy egy Stasi-ügynök megmérgezte, de túlélte. De sokat mesélt a játékosoknak egy korábban disszidált hatszoros NDK-válogatott játékosról, Lutz Eigendorfról, aki 1983. március 7-én furcsa körülmények között hunyt el (l. keretes írásunkat).
Bármikor megtennék újra
Schlegel egy szezont töltött a Leverkusenben, majd 1985-86-ban a Stuttgart játékosa lett, 1986 és 1990 között pedig a Blau-Weiss 90 Berlinben futballozott. Abban a városban, ahol felnőtt, csak éppen egy másik, korábban ismeretlen részén.
Götz nagyobb karriert futott be, 1988-ig Leverkusenben szerepelt (utolsó idényében UEFA-kupát nyert), majd 1988 és 1992 között az 1. FC Köln színeiben kétszeres ezüstérmes lett. 1992 és 1994 között a Galatasarayjal kétszeres bajnok és egyszeres Török Kupa-győztes volt, végül hazatért levezetni a Saarbrücken (1994-95) és a Hertha (1996-97) csapataiba. A Herthánál később is dolgozott (2002-ben, majd 2004 és 2007 között), többek között Dárdai Pált is edzette.
Ahogy az 1980-as évek vége felé egyre inkább felengedett a fagyos, hidegháborús hangulat, mindkét játékos rendszeresen tudta tartani a kapcsolatot családjával.
Számtalanszor megkérdezik tőlem, megtenném-e újra. Abszolút, ez nem kérdés. Bármikor. Az életemért csináltam, a jövőmért, hogy a saját utamat járhassam
– mondta Schlegel.
