Nemzetközi foci

A kommunista csatár, aki mindenkit megbotránkoztatott, épp ezért vált hőssé

Amikor a sport és a politika kapcsolatára gondolunk, sokaknak elsőre a magyarországi stadionépítések ugorhatnak be, még többeknek pedig azok a politikai vezetők, akik a saját hatalmuk igazolására használják fel a kivételes sportteljesítményeket. Rákositól Bolsonaróig a végtelenségig tudnánk sorolni azokat a politikusokat, akik a siker idején igyekeznek elrabolni a pillanatot, és a sportoló passzív részvétele mellett ők maguk is fürdőznek egy kicsit a dicsőségben. Arra már viszonylag kevesebb példát látunk, mikor a sportoló nem passzív szemlélő, ellenben ő maga használja fel a sportot arra, hogy népszerűsítse politikai nézeteit.

Paolo Di Canio neve valószínűleg mindenkinek ismerős, aki csak kicsit is követi a futballt. A balhés olasz támadó a kilencvenes években és a kétezres évek elején futballozott Olaszországban és Angliában, pályafutása során megfordult a Juventusban és a Lazióban is.

Elsősorban mégsem játéktudása miatt emlékszünk rá, hanem mert egész életében tőről metszett fasiszta volt, amit mindig is büszkén vállalt, és soha nem zárkózott el attól, hogy ennek hangot adjon.

Ennek legemlékezetesebb megnyilvánulása az volt, hogy karrierje végén Olaszországba visszatérve többször náci karlendítéssel üdvözölte csapata, a Lazio szurkolóit. Ezzel Di Canio örökre helyet szerzett magának a „politikus futballisták” között, és a mai napig a legtöbben az ő nevével azonosítják a műfajt.

Fotó:Polo Cocco/AFP

Az már sokkal kevésbé közismert, hogy Di Canióhoz hasonlóan a szélsőbalnak is megvolt a maga bálványa az olasz futballban, nevezetesen Cristiano Lucarelli, aki a livornói munkásosztályból indulva vált több ezer ember példaképévé.

Shanghai, a futballdrukkerek és a kommunisták keltetője

Cristiano Lucarelli 1975-ben született Livornóban, a Földközi-tenger partján elterülő olasz kikötővárosban, amely hagyományosan a munkásosztály városa, és mindig is szoros kapcsolatot ápolt az olaszországi kommunistákkal. Olyannyira, hogy 1921-ben ebben a városban alapították meg az Olasz Kommunista Pártot. A városnak van egy különösen elmaradott része, amit a helyiek csak Shanghainak hívnak. Itt élt a Lucarelli család is, és ahogy az lenni szokott, míg a szülők egész nap dolgoztak, Cristiano Lucarelli, és öccse, a 2018-as visszavonulásáig az első osztályú Parmát erősítő Alessandro naphosszat az utcán futballoztak. Shanghai a harmincas években a fasiszta uralom idején épült ki a városban, és a kezdetek óta rettentő szerény állapotok uralkodnak a környéken, ahogy a futballista mondta egy vele készült interjúban:

Ha elmentél vécére, biztos lehettél benne, hogy az egész ház hallja.

A kerület önmagában persze ennél mindig is jóval több volt. Azon túl, hogy a keményvonalas Livorno-szurkolók gyűjtőhelye lett, kialakult itt egy olyan ideológiai közösség, ami a mai napig teljesen egyedülállónak számít Olaszországban. Az ország nagy részével ellentétben itt mindent a baloldali eszmék és a kommunista ideológia határoz meg, és a mai napig példaképként tekintenek Leninre vagy Che Guevarára. Lucarelli ebben a környezetben szocializálódott, de számára a futball megadta a lehetőséget a kitörésre. Karrierjét azonban nem a helyi csapatban, az AS Livorno Calcióban kezdte meg, még hosszú időnek el kellett telnie ahhoz, hogy a klub és a játékos egymásra találjon. A középcsatárként futballozó Lucarelli 1992-ben lett profi labdarúgó, de soha nem ért még csak a közelébe sem az olyan kortársainak, mint Alessandro Del Piero, Christian Vieri vagy Francesco Totti. Egy rövid valenciai kitérőtől eltekintve karrierje nagy részét olasz kis csapatoknál töltötte, 1992 és 2003 között összesen nyolc csapatban fordult meg. Ezen időszak alatt azonban mindvégig elkötelezett Livorno-szurkoló maradt, követte a csapat eredményeit, és mikor ideje engedte, a csapat meccseire is kilátogatott. Így aztán igazi beteljesülés volt, mikor karrierje végéhez közeledve imádott csapatához igazolhatott.

Fotó: by Roberto Serra/Getty Images

A beteljesült szerelem

Vannak futballisták, akik egymilliárd líráért Ferrarit vesznek maguknak, esetleg egy yachtot. Én vettem érte egy Livorno-mezt.

Ezt nyilatkozta a csatár, mikor 2003 nyarán elhagyta a Torino csapatát szülővárosának csapata kedvéért. Még abba is belement, hogy új csapatában a torinói fizetése felét keresse csak meg, erre utalt a fenti nyilatkozatban, amiért már rögtön a közös kaland elején a drukkerek kedvence lett. Aztán ez az imádat csak még jobban elmélyült, mikor a 99-est választotta mezszámának, ezzel tisztelegve a helyi ultracsoport, az 1999-ben alapított Brigate Autonome Livornese (BAL) előtt.

A BAL-t egy betiltott ultracsoport, az Armata Stalinista egykori tagjai alapították, tevékenységük pedig azóta is túlmutat a szimpla szurkoláson. A Livorno otthonául szolgáló Stadio Armando Picchi a hazai mérkőzéseken rendszerint tele van vörös csillaggal és más kommunista szimbólumokkal díszített molinókkal, a meccsek előtt és közben pedig a kommunista rigmusok mellett rendszerint felhangzik az olasz munkásmozgalom ikonikus dala, a Bandiera Rossa, az Internacionálé, vagy a nálunk is népszerű partizándal, a Ciao Bella. A csoport rendszerint megünnepli Sztálin születésnapját, a meccsek alatt pedig ugyanúgy megkapják a magukét a munkásokat kizsákmányoló tőkések és a mindenkori olasz kormány is.

Ide tért haza Lucarelli, és ezzel egy időben megkezdte karrierje kétségkívül legjobb időszakát. A 2003/2004-es szezonban a Livorno az olasz másodosztályban, a Serie B-ben Lucarelli remeklésének is köszönhetően a harmadik helyen végzett, ezzel 55 év után jutott újra vissza a Serie A-ba. Lucarelli 29 gólt szerzett a bajnokságban, egyetlen találattal maradt le a gólkirály címről a 30 gólt jegyző Luca Toni mögött.

Ezek után egész Olaszország lélegzetvisszafojtva várta a Seria A új szezonjának nyitómeccsét, mikor is a Livorno az AC Milanhoz látogatott.

Nehéz lett volna elképzelni ennél hollywoodibb forgatókönyvet: a Milan tulajdonosa nem volt ugyanis más, mint a regnáló olasz miniszterelnök, Silvio Berlusconi, aki már egy évtizeddel azelőtt csúcsra járatta a jobboldali populizmust Olaszországban, hogy az a kontinensen erőre kapott volna. Berlusconi egy személyben testesített meg mindent, amit a radikális Livorno ultrák megvetettek: a szemükben Berlusconi egy hazafiasságról prédikáló, de a szegényekkel nem törődő, szexista, elitista médiacézár volt, aki ráadásul folyamatosan különböző korrupciós- és szexbotrányokba keveredett. Az ominózus meccs előtt azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy egy kendővel a fején pózolt az Egyesült Királyság akkori miniszterelnöke, Tony Blair mellett, a kendő pedig bizonyítékot szolgáltatott Berlusconi hajbeültetésére. Ezt meglovagolva a Milánóba érkező livornói ultrák amellett, hogy teleaggatták a stadiont a miniszterelnököt gyalázó molinókkal, egytől egyig fejkendőben jelentek meg, ezzel is gúnyt űzve belőle. És miközben zúgott a stadionban a „Silvio Pedofilio” rigmus, a pályán az újonc csapat bravúros döntetlent harcolt ki a kor egyik legjobb csapata ellen. A vendégek mindkét gólját Lucarelli szerezte, aki ezután még huszonkétszer talált be a bajnokságban, ami rögtön gólkirályi címet ért neki.

A Livorno újoncként a kilencedik helyen végzett a bajnokságban, amit egy évvel később sikerült megismételniük. Ekkor azonban kirobbant az olasz futball történetének egyik legnagyobb botránya, a Calciopoli. Mivel a botrányban meglepő módon nem csak kis csapatok, hanem a bajnokság nagyágyúi is érintettek voltak, a szankciók és kizárások után a Livorno hivatalosan a hatodik helyen fejezte be a Serie A 2005/2006-os szezonját, ezzel pedig jogot szerzett arra, hogy elinduljon az UEFA-kupában. Ez a pont jelentette a csúcsot Lucarelli és a Livorno kapcsolatában, elképzelni sem lehetett volna szebb tündérmesét.

A világ minden táján találni hasonló történeteket, de Olaszországban mindig is különös romantikája volt a helyi hősöknek, a mindenkire veszélyes kis csapatokban futballozó kivételes képességű labdarúgóknak, akik a hátukon vitték a csapatukat. Lucarelli is ilyen volt, de város és a szurkolók nem csak ezért imádták, sokkal inkább azért, mert egy volt közülük.

A baloldali értékek és a kommunista eszmék pedig Lucarelli számára sem csak egy pózt jelentettek. Tekintve, hogy gyerekkorától kezdve ebben élt, hitt ezekben a dolgokban, és ezt mindig büszkén vállalta. A 99-est nem csak mezszámának választotta, hanem magára is tetováltatta, csengőhangja a Bandiera Rossa volt, és előszeretettel jelent meg Che Guevará-s pólókban. Így tett például akkor is, mikor debütált az U21-es olasz válogatottban. A mérkőzésen Lucarelli gólt szerzett, a gólöröm közben levette a mezét, mely alól elővillant a Che Guevara arcával díszített póló, ami enyhén szólva váratlanul érte a meccsre kilátogató drukkereket – ezzel évekre el is vágta magát a válogatottnál, feketelistára került. Góljait máskor égbe emelt ököllel ünnepelte, ami a szélsőbaloldaliak egyik közkedvelt köszöntése. Ezért egyszer 30 ezer euróra büntették, ami azért is érdekes, mert Di Caniónak mindössze 10 ezer eurót kellett fizetnie a náci karlendítés után.

Lucarelli  legszélsőségesebb megnyilvánulása mégsem ez, hanem egy a bírói testületnek címzett nyilatkozat volt. Ebben a csatár egyszerűen kijelentette, „nem várhatunk el támogatást a játékvezetőktől, mert kommunisták vagyunk.” Később ezt a nyilatkozatot kénytelen volt visszavonni.

Közben a drukkerekkel is szoros kapcsolatot tartott fenn, aminek egyik leghíresebb megnyilvánulása az volt, mikor egy idegenbeli meccs után saját költségén utaztatta haza a csapat rendzavarással vádolt drukkereit.

Ilyen előzmények után különösen érthetetlen, hogy rövid idő alatt hogy ment tönkre a viszony, és hogy ért keserű véget Lucarelli tündérmeséje.

Az oligarcha legújabb szerzeménye

Az új idényben Lucarelli hiába szállított újabb brutális szezont és szerzet 42 meccsen összesen 25 gólt, csapata megsínylette a nemzetközi meccsek okozta kettős terhelést és csak a tizenegyedik helyen végzett a bajnokságban. Ennél sokkal nagyobb probléma volt viszont az, hogy Lucarelli viszonya megromlott a drukkerekkel. Egy Reggina elleni gyanúsan eseménytelen döntetlen után az ultrák bundázással vádolták meg a csapatkapitányi karszalagot is egyre többször megkapó támadót. Az olasz futball még épp csak kezdett magához térni a Calciopoli okozta sokkból, így a vád különösen súlyosnak hatott és Lucarelli is elég rossz néven vette. Valami eltört a két fél között, és már soha nem lett olyan, mint régen.

Lucarellit időközben egyre többen szerették volna leigazolni, személyében a legtöbb top csapat az ideális cserecsatárt látta, aki a padról beszállva rutinjával és góljaival bármikor kihúzhatja a csapatot a bajból. Lucarelli sokáig nem állt kötélnek, de a fenti események után végül mégis a távozás mellett döntött. Azonban nem egy olasz top klub felé vette az irányt, hanem Ukrajnába ment, hogy a Sahtar Donyeck játékosa legyen.

Donyeckben akkoriban merész álmokat szövögettek. A klub mecénása, a szabadidejében oligarchaként tevékenykedő Rinat Akhmetov a fejébe vette, hogy olyan csapatot csinál a Sahtarból, ami első posztszovjet klubként képes lesz megnyerni a Bajnokok Ligáját. Hogy nem csak a levegőbe beszélt, jelzi, hogy a Donyeck igen rövid idő alatt nevet szerzett magának az európai porondon, és bár sosem lett világverő alakulat, a román vezetőedző, Mircea Lucescu az egykori keleti blokk történetének legerősebb csapatát rakta össze az évek alatt.

Fotó: Alexander Khuroteply / AFP

2007 nyarán a Sahtar 59 millió eurót költött kerete megerősítésére. A klubhoz főleg Európában ismeretlen fiatal brazil játékosok érkeztek (köztük az a Willian, aki ma már a Chelsea meghatározó játékosa), valamint Lucarelli, akiért 7,91 millió eurót fizetett az ukrán klub, és akinek Lucescu vezér szerepet szánt, hogy mintaként szolgáljon a fiatal játékosoknak.

Livornóban érthetően nagy felzúdulást okozott a támadó távozása – nem feltétlenül azért, mert a legjobb játékos hagyta el a csapatot, hanem mert a szurkolók úgy érezték, Lucarelli elárulta őket. Sokan megbocsáthatatlan bűnnek tartották, hogy az ügyük szószólója, aki egy közülük, éppen egy olyan csapatba igazol mint a Sahtar. Ugyanis Donyeck hiába tradicionális bányászváros, és hiába kötődik ezer szállal a munkásosztályhoz, a város futballcsapata egy olyan ember játékszere volt, aki a vadkapitalizmusnak köszönhetően tett szert fényűző vagyonára, ez pedig teljesen összeegyeztethetetlen a livornóiak világnézetével. Az már csak olaj volt a tűzre, mikor kiderült, hogy a támadó évi 3,5 millió eurót fog keresni Ukrajnában. Lucarelli a transzfer kapcsán azt mondta, az ideológiai tényezők nem játszottak szerepet a döntésében, kizárólag a karrierjére koncentrált, mikor meghozta a döntését.

Az élet aztán igazolta, rosszabbul nem is dönthetett volna.

A csatár csak szenvedett Ukrajnában, mindössze tizenkét meccsen lépett pályára, összesen négy gól szerzett. Lucescu sokkal inkább preferálta azokat a fiatal dél-amerikai futballistákat, akiknek Lucarellit szánta példaképnek. Az élet a román mestert igazolta, mert erre a brazil magra építve érte el a Sahtar történelme legnagyobb sikerét 2009-ben, mikor UEFA-kupát nyert a csapat – már Lucarelli nélkül, aki alig fél év után visszatért Olaszországba és a Parma futballistája lett. Korábbi jó formáját már nem tudta megközelíteni, tizenhat meccsen csak négy gólt szerzett, a Parma pedig utolsó előttiként végzett a bajnokságban. Egyetlen egy csapatot tudtak csak megelőzni, természetesen a Livornót.

Lucarelli kölcsönben még egy szezonra visszatért álmai csapatához, de már semmi sem volt ugyanaz. A 2009/2010-es szezonban a Livorno ismét újoncként szerepelt az első osztályban, Lucarelli 28 bajnokin 10 gólig jutott, majd az idény végén visszatért a Parmába, végül a Napoliból vonult vissza 2012-ben. Azóta az olasz alsóbb osztályokban dolgozik vezetőedzőként, az elmúlt szezonban az is megadatott neki, hogy a Livornót irányítsa, de mindössze 123 napig volt a csapat menedzsere, mielőtt menesztették. Jelenleg a Serie C-ben szereplő Catania vezetőedzője.

Bár az ukrán kaland örökre beforratlan seb marad, Lucarelli a mai napig legenda Livornóban, és ezen már semmi nem fog változtatni. Nem is nagyon lehetne más, hiszen pályafutása során olyat tett, amire minden város minden csapata áhítozik: szinte egyedül tette fel a Livornót a világfutball térképére, közben pedig első számú szószólója lett azoknak az eszméknek, amik a városnak mindig fontosak voltak:

törhetetlenül baloldali volt a világ leghíresebb baloldali klubjainak egyikében. 

Fotó: Dino Panato/Getty Images

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Rangado.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.