Egy hosszabb írásban már korábban ecseteltem, hogy egy teljes hetet töltöttem Nápolyban július végén, augusztus elején, aminek gasztronómiai, történelmi és közlekedéssel kapcsolatos vonatkozásai egy életre nyomot hagytak bennem. Ezen hét nap alatt egy másik oldalát is megismertem a városnak, ami lényegében az egész helyet meghatározza, s mindenre kiterjedően átitatja.
Az argentin még 1984 nyarán igazolt klubrekordot jelentő 6,9 millió fontért Barcelonából Nápolyba, és mivel a katalán kaland nem sikerült annyira fényesen, hogy Maradonáért sírtak volna a szurkolók távozásakor, a nápolyiak csak reménykedhettek az argentin senkihez nem mérhető képességeiben.
Kezdem a legfontosabb tényekkel:
Mármint régi meccsek felvételén, YouTube-videókon igen, de ahogy mondjuk, Lionel Messi vagy Cristiano Ronaldo pályafutása legszebb éveit végigkísérhettem, addig El Diez, A Tízes már csak felvételeken van meg.
Ami nem baj, csak életem eddigi 24 évének hátterében mindig ott motoszkált az értetlenkedés: itt van ma ez a vicces figura, aki többnyire a drogproblémáival és abból fakadó furcsa viselkedéseivel kerül címlapra, focizott húsz évet, nem is feltétlenül európai topcsapatokban – ennek ellenére olyan kultusz lengi körül a személyét, amire minden játékos vágyakozik.
A kérdés persze nem életem legnagyobb megfejtendő mítosza, de futballrajongóként mindig is érdekelt:
- Ki tulajdonképpen Maradona?
- Mit tudott ő, amit más nem?
- Miért mondják sokan, hogy „Messi jó, de Maradona jobb volt”?
Az isteni Diegóval való első találkozásom talán a lentebbi felvétel volt. A nápolyi csapat 1989 áprilisában Münchenbe látogatott az UEFA-kupa elődöntőjének második meccsére, viszonylag izgalmasabb meccsen 2-2 született, összesítésben pedig az olaszok fináléztak, ahol akkor még két meccsen, de nagy nehezen legyűrték a Stuttgartot 5-4-re.
Viszont még a müncheni visszavágón javában tolták a bemelegítést az Opus együttes Life is Life-jára, Maradona pedig megmutatta, mitől zseni a zseni:
Nem vagyok edző, se szakember, de nálam tananyag lenne ez a felvétel futballistának készülő gyerekeknél, mert két dolog igazán szembetűnő:
- amit az argentin támadó tudott, nem feltétlenül kismillió óra gyakorlásának köszönhető, hanem valami másnak, amit vele született tehetségnek mondunk, roppant közhelyesen. Ennek ellenére motivál a játszi könnyedség, amivel kezeli a bogyót.
- Az európai futball két és fél percre megközelítette az amerikai focit szórakoztatás szempontjából: Maradona elképesztő show-t csinált a szurkolóknak, pedig még el sem kezdődött a meccs.
Az videókon keresztül is több mint egyértelmű, hogy Maradona tudása, játékszeretete magával ragadó és kimondottan rajongható. Ezek után harminc év távlatából sem meglepő, miért tekintik példaképnek a jelenkor legnagyobb játékosai. Nem kétség, az ő játékát élőben látni megváltás lehetett a nápolyiaknak:
Visszatérve az utazásra: Nápoly a zseniális káosz mintapéldája. A túlzsúfolt utcák, a tengernyi árus, a lehetetlen közlekedés is alátámasztja a Maradona-kultuszt, mert ahogy a rajongás, úgy a helyiek szerint a város sem változott semmit az elmúlt harminc esztendőben.
Már akkor gyanússá válhatott volna a dolog, mikor beszállva a legelső taxiba, egy aláírt képeslap virított a műszerfalon az isteni Diego képével. Lényegében bármerre fordult az ember a belvárosban, olyan szuveníreket áruló stand nem volt, ahol legalább egy darab tárgy ne Maradona nevével lett volna ellátva. Az argentint annyira imádták a csapat színeiben, hogy a tízes mezét 2000-ben visszavonultatta a klub, így
A megérkezés másnapján röppent fel a pletyka, hogy a Nápoly visszahozná a mezszámot, ha valahogy sikerülne elcsábítani James Rodríguezt Madridból. Mivel a helyiek angol tudása kevésbé erős, így nehezen is vallathattam őket a kérdésben, de kikeresvén az olasz hírportálok erről szóló bejegyzéseit, kétszer-háromszor erőteljes „No, No, No!” felkiáltások ütötték fel a fejüket, mikor a telefonom képernyőjét megmutattam.
A legfurább futballal kapcsolatos nápolyi élményem Procidában ért, ami egy kis sziget, néhány kilométerre a várostól. A tengerparton található a Lido Bar Annamaria büfé, ami egyébként arról is nevezetes, hogy itt forgatták az Il Postino (magyarul Neruda postása) című Oscar-díjas filmet. A hely egy Carlo nevű, Nápoly-rajongó arc kezében van, akinél nagyobb klubfanatikussal még nem találkoztam.
A hűség itt minden. Ha az nincs, focizhatsz jól, nem fogunk szeretni
– mondta Carlo, miután a büfére kiragasztott szelfijeit, fotóit nézegettem. Van közös kép Dries Mertensszel, Kalidou Koulibalyval, Lorenzo Insignével, de még Marek Hamšík is kint díszeleg egyelőre. Ami rögtön feltűnt, hogy Maurizio Sarri feje egy hatalmas, fekete iksszel volt áthúzva, tekintve, hogy Nápolyból Londonba, majd Londonból Torinóba tette át a székhelyét.
Cseppet sem naivan kérdeztem Carlót, mi akar ez lenni, mire heves gesztikulációval legyintett egyet, majd számomra ismeretlen kifejezéseket kezdett Sarri kapcsán emlegetni. Gyanítottam, már nem kedveli annyira az olasz mestert.
Szóba került persze Diego Maradona, akiről csak meccsfotók vannak, viszont legendája örök:
Maradonánál nincs jobb. A cseleire tisztán emlékszem, látom, ahogy a térdén dekázva megy előre a labdával. Mások ezt nem tudják így, ilyen természetesen. Egyedül Messi, de ő nincs itt, majd talán egyszer. Én idejönnék a helyébe, megkapná tőlem a tízest is. Viszont akkor sem lehetne belőle Aranyfiú, ahhoz több kell
– fogalmazott a fanatikus, és hogy mi ez a „több”, amiről beszélt, némileg közelebb vitt engem is a kérdéseimhez.
Nem ment Sevillába, sem az Old Boyshoz, sem a Bocához. Itt él tovább Dél-Olaszországban. Nincs balhé, nincs kábítószer – dekázás, gólok, testcselek és loboncos haj van.
A repülőn hazafelé tartva ugyan nem ezen gondolkodtam, mert a futballnál több élményt szereztem Nápolyban. Most viszont, hogy e sorokat gépelem, egyértelművé vált számomra: egy tehetséges ember is elég ahhoz, hogy a szurkolók mindennél jobban imádják a focit. Elegendő ahhoz is, hogy fanatikussá váljanak, hogy posztereket ragasszanak a falra, képeslapot a műszerfal elejére, névvel ellátott mezben ugorjanak ki a helyi közértbe.
Ha ez eredményekkel – esetünkben Serie A- vagy Szuperkupa-trófeával – párosul, az csak kiegészítés, cseresznye a tortánk tetején. Ennél fontosabb az, hogy legalább egyetlen embert tudjunk kötni kedvenc csapatunkhoz, ráadásul ebben a formában.
Jól belegondolva, a nápolyiak baromi szerencsések, és ez nem mindenkinek adatik meg. Játékosok jönnek-mennek, de Diego Maradona marad. Ritmusra dekázik, miközben szól a Life is Life. Mi, akik sosem láttuk őt, pedig csak bámulunk.
Megvágott videókból megérteni, milyen volt ő aktív korszakában, majdhogynem lehetetlen. A tűz közelébe kell menni, bele egészen a nápolyi katlanba.
És mikor a hat-hétéves nápolyi gyerekek nem Insigne-mezt viselnek, hanem Maradona-feliratút,
Kiemelt kép: Stefano Montesi – Corbis/Corbis via Getty Images
