A Franciaország északnyugati részén található kikötőváros, Le Havre vasútállomásán két középkorú angol nő kissé bizonytalanul kereste a korábban egyeztetett találkozási pontot.
Ahogy kijöttek az állomásról, egy tévéstábba botlottak, valamint egy velük egykorú nőkből álló csoportba, amelynek tagjai fehér egyenpólót viseltek.
Valahonnan ismerősnek tűntek, úgy rémlett, játszottunk ellenünk. Úgyhogy odamentünk hozzájuk, és megkérdeztük, jól emlékszünk-e, hogy ők szerepeltek abban az argentin válogatottban, amely ellen 1971-ben pályára léptünk. Azt hiszem, elsőre nem nagyon hittek nekünk, és valljuk be, egyszerre volt csodálatos és szürreális a jelenet. Bár nem beszélték a nyelvünket, olyan intenzitással ölelgettek minket, hogy abból egyértelmű volt, ők is nagyon örülnek nekünk
– mesélte Gill Sayell a nagy találkozásról.
Amelynek azért volt nagy jelentősége, mert a női futball hőskorának úttörőiről van szó, akik az 1970-es években a sportág első két, még nem hivatalos világbajnokságán szerepeltek. Sayell 14 éves volt, amikor 1971-ben tagja volt a második tornán szereplő angol csapatnak, most pedig akkori társával, Leah Calebbel azért utaztak Le Havre-ba, hogy megtekintsék az Anglia-Argentína csoportmeccset az immár a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség által rendezett nyolcadik női vébén.
Az argentinokat pedig a szövetség utaztatta ugyanerre a meccsre, így jött létre a régi ellenfelek véletlen találkozója, amit akkor sem lehetett volna jobban összehozni, ha előre lebeszélik.
„Ebben benne volt a sors keze. Most is libabőrös leszek, ha eszembe jut a találkozó” – mondta Sayell.
Az 1960-as években aztán több európai ország szövetsége is áldását adta a női labdarúgásra, és a regionális szinten rendezett versenyek után ideje volt szintet lépni. A Független Európai Női Labdarúgó Szövetség (FIEFF) szervezte az első vébét, amelyen a házigazda Olaszország mellett Ausztria, Dánia, Anglia, Németország, Mexikó, Svájc és Csehország vett volna részt, ám a csehek végül visszaléptek, így hét csapat maradt.
Az esemény főtámogatója az olasz italmárka a Martini & Rossi volt, a döntőt pedig Dánia és Olaszország játszotta Torinóban 40 ezer néző előtt. A dánokat nem zavarta, hogy az olaszok hazai pályán vívhatták a döntőt, 2-0-ra győztek és hazavitték a trófeát.
Egy évvel később Mexikó volt a házigazda, és a rendezők igyekeztek meglovagolni, hogy 1970-ben a közép-amerikai ország rendezte a férfi világbajnokságot, amelyet a Pelével, Tostaóval, Carlos Albertóval, Rivellinóval, Jairzinhóval felálló brazil válogatott, sokak szerint minden idők legjobb csapata nyert meg.
A mexikói szövetség ugyanakkor megpróbálta megnehezíteni a szervezők dolgát, minden klubot megfenyegettek, mondván, a büntetést kockáztatják, akik engedik, hogy a pályájukon meccset bonyolítsanak le. Erre a szervezők úgy reagáltak, hogy a mexikói válogatott otthonát, a magánkézben lévő Azték-stadiont jelöltek meg egyik helyszínként, és a guadalajarai Jalisco-stadiont a másiknak. Az egy évvel korábbi mezőnyből Mexikó mellett Dánia, Anglia és Olaszország repetázott, Argentína és Franciaország pedig új résztvevőként indult.
– ez volt a (mai szemmel már szexistának tűnő) mottó, amire a szervezőbizottság vezetője, Jaime De Hargo felfűzte a vébét hirdető kampányt. Aminek a merchandising is szerves része volt, rengeteg kitűző, játékbaba, hátizsák, magazin vagy póló került piacra a torna előtt, és ezek nagy részén ott díszelgett a vébé kabalafigurája, Xochitl, a mexikói focimezbe öltözött lány.
A Martini mellett több helyi szponzor is az esemény mögé állt, a Carta Blanca nevű sör- és a Legg’s nevű teamárka mellett a karcsúsítást a zászlajára tűző üdítőital, a Dietafiel is bekerült a támogatók közé. A komoly marketingkampány és a jól megválasztott időpont – mindössze 14 hónappal voltunk a férfi vb után – mellett a nagyon baráti jegyárak is hozzájárultak ahhoz, hogy közönségsiker legyen a torna: a legolcsóbb belépő 30 pesóba (mai árfolyamon 450 forint), a legdrágább 80 pesóba (1200 forint) került.
A mexikóiak némileg túltolták a külsőségeket, a focikapukra rózsaszín díszítések kerültek, és a csapatokat kísérő személyek, így a tolmácsok is rózsaszín ruhákban mutatkoztak. Lehet, hogy mai szemmel ezek giccsesnek vagy feleslegesnek tűnnek, a közönség mindenesetre özönlött a stadionokba, a Mexikó-Anglia meccset 80 ezren, a Mexikó-Dánia döntőt 110 ezren látták az Azték-stadionban.
„Olyan volt mintha egy teljesen új világba csöppentünk volna. Nem is igazán tudtuk, mi vár ránk. A torna előtt csak egy szicíliai selejtezőtornán vettünk részt, ahol parkszerű pályákon játszottunk, ami nem volt szokatlan, mert otthon is ilyenen fociztunk. Aztán hirtelen belecsöppentünk a vb-őrületbe, egy csillogó-villogó, profin megszervezett esemény részesei lehettünk” – nyilatkozta az angol Chris Lockwood, aki a vébén idején 15 éves volt, ma pedig már a 60-as éveit tapossa.
A brit sporttörténész, a női futball történetéről több könyvet is író Jean Williams amondó, a torna azért lett egyértelműen sikeres, mert a szervezők úgy hirdették, mint egy komoly presztízzsel bíró futballviadalt, amelyen történetesen nők játszanak.
Érdekes ellentmondás, hogy a brit játékosok hivatalosan le voltak tiltva a tornáról, miközben a cikk elején megemlített Leah Calebet olyan nagy tehetségnek tartották, hogy sokan egyenesen a Manchester United aranylabdás zsenijéhez, George Besthez hasonlították.
Azzal, hogy végül részt vettünk a tornán, alaposan megleptük a szövetséget. Szerencsére gyorsan belátták, hogy a tiltás nevetséges, és még ebben az évben zöld utat kapott a női futball
– nyilatkozta Caleb. Az angol csapat nagy része a Chiltern Valley nevű lutoni klubban játszott, amelynek vezetője, Harry Batt már a tiltás feloldásának évében, 1971-ben azt vizionálta, hogy eljön az idő, amikor majd lesznek olyan női játékosok, akik a futballból fognak megélni.
Az angolok utazását, elszállásolását és felszerelését, ahogy a többi csapatét is, az 1970-es férfi vébén nagy reklámtáblákkal hirdető Martini állta. Komoly gesztus volt a cég részéről, hogy az angolok a kiesésük után további egy hétig élvezhették a mexikóiak vendégszeretetét.
Az argentinok elleni meccsünk brutális volt, két játékosunk lábára is gipszre hasonlító műanyag rögzítő került a sérüléseik miatt. De semmire nem cseréltük volna el az élményeket, amiket átéltünk. Ráadásul elmondhattuk magunkról, hogy ugyanazon a pályán játszhattunk, mint Pelé
– nosztalgiázott Caleb.
Kalandjuk után húsz évnek kellett eltelnie, hogy az Egyesült Államokban megrendezzék az első hivatalos világbajnokságot. Ma már rengeteg szponzorral és 24 csapattal dübörög a torna, de az Azték-stadion 110 ezres közönségét és a kezdetleges próbálkozások romantikáját nehéz lesz felülmúlni.
Kiemelt kép: AFP
