A döntők a győzelemről szólnak, nem a szép futballról
– ismerte be a madridi Bajnokok Ligája-döntő lefújása után néhány perccel az újságíróknak Mauricio Pochettino, a Tottenham argentin edzője. Ha van tételmondata az idei finálénak, akkor alighanem ez az.
Tény: egyik csapat sem játszott látványosan, képességeinek és valós tudásának közelében ezen a döntőn. Ezzel együtt azok a kritikák sem jogosak, amelyek minden idők legalacsonyabb színvonalú BL-fináléjáról értekeznek a meccs kapcsán. A színvonal ugyanis nem volt alacsony, csak épp történetesen a jobbik csapatnak ezúttal a védekező erényei domborodtak ki.
Kezdőcsapatok
Jürgen Klopp és Mauricio Pochettino is szinte teljes keretből válogathatott a döntőt megelőzően, az egyetlen komoly hiányzó a liverpooli középpályás, Naby Keita volt a mérkőzésen. Fontos körülménynek bizonyult az is, hogy a két csapat egyaránt három-három hetet pihent a finálé előtt – igaz, utólag már látszik, ez inkább kizökkentette természetes ritmusukból a játékosokat. Nem volt szerencsés az sem, hogy Madridot valódi hőhullám sújtotta a döntő ideje alatt, és a kezdő sípszó pillanatában még 33 fokos hőségben kellett izzadniuk a játékosoknak.
A kezdőket illetően Pochettino variált többet: elsősorban azzal húzott váratlant, hogy kihagyta csapatából a Spurs döntőbe jutásából oroszlánrészt vállaló brazil támadót, Lucas Mourát. Felépült viszont sérüléséből Harry Kane, aki a finálét megelőzően legutóbb áprilisban lépett pályára a Tottenhamben. Az angol válogatott csatár mögött Dele Alli játszott, a balszélről Szon, jobbról a befelé húzódó Christian Eriksen támogatta a támadásokat. A középpálya közepén a bravúrost tavaszt futó Moussa Sissoko mellett Harry Winks kapott lehetőséget Pochettinótól.
Klopp ehhez képest semmilyen meglepetéssel nem szolgált, a Liverpoolban pontosan az a kezdőcsapat futott a pályára, amelyet napokkal korábban megtippeltek az újságírók és a szurkolók. Komoly visszatérő itt is akadt: Roberto Firmino Kane-hez hasonlóan szintén április óta bajlódott sérüléssel.
Húsz másodperc alatt eldőlt minden?
A meccsképet alapjaiban határozta meg, hogy a Liverpool lényegében a mérkőzés első akciójából előnyt szerzett: a szlovén Damir Skomina Sissoko szerencsétlen kezezése után szűk fél perc elteltével máris a tizenegyespontra mutatott.
Érdemes kicsit közelebbről megvizsgálni az eset előzményeit:
Sadio Mané szinte észrevétlenül a Tottenham védelme mögé lopakodott, és máris elszakadt őrzőjétől, a jobbhátvéd Kieran Trippiertől. A szabad labdát megszelídítő Henderson ezt kiszúrva azonnal neki löbbölte a labdát, minden más történés már ennek következménye volt – a Liverpool szűk húsz másodperc alatt használta ki a Spurs egyik rendszerszintű gyenge pontját, a Trippier mögött megnyíló területet.
„Ha húsz másodperc elteltével vezetést szerez ellened a Liverpool, akkor már nem játszhatsz úgy, ahogyan eltervezted” – magyarázta a meccs után Spurs védője, Jan Vertonghen. Igaza volt: Szalah értékesített büntetője után új meccs kezdődött, még azelőtt, hogy megtudhattuk volna, mi volt egyáltalán Pochettino előzetes elképzelése.
Hermetikusan zárta le a pálya közepét a Liverpool
1-0 után a Liverpool zokszó nélkül adta fel a labdabirtoklást, sőt a védjegyének számító letámadást sem erőltette igazán. A Tottenham megkapta a labdát, cserébe viszont Klopp olyan masszív és kompakt középső blokkba rendezte csapatát, amilyenből nagyon keveset látni a világfutballban:
A fenti képen remekül látszik, hogyan szigeteli el hat emberrel a középső zónát a Liverpool úgy, hogy a Spursnek esélye se legyen áttörni. Sem Sissoko, sem Winks nem megjátszható, a Tottenham védői így egészen a félpályáig cipelhetik a labdát – hogy aztán ezen a ponton látványosan fogyjon el minden ötletük a támadások felépítésére.
A Spurs szenvedésének egyik leglátványosabb jele volt, hogy középpályás játékuk kulcsembere, Eriksen az első 20 percben mindössze öt alkalommal jutott labdához. A félidő végére ez a szám ugyan 18-ra emelkedett (ami még mindig édeskevés), de a passztérképet megvizsgálva remekül látszik, hogy ehhez a dán irányítónak ki kellett mozognia a pálya tengelyéből, a vonalak irányába:
Eriksen érdemi játékának hiányában a Spursnek esélye sem volt eljuttatni a labdát Harry Kane-ig: az angol csatár az első negyvenötpercben mindössze ötször passzolt, ebből egyszer ráadásul középkezdés után.
A fentiek fényében nem meglepő, hogy a Tottenham hiába birtokolta a labdát hatvan százaléknál is nagyobb arányban a meccsen, az első félidőben nem jutott el a liverpooli tizenhatoson belülre.
Amikor a döntő relatív színvonaltalanságáról beszél valaki, akkor valójában szem elől téveszti, mennyire hatékonyan és eredményesen játszott labda ellen a Liverpool: lényegében egy szusszanásnyi időt, és egy talpalatnyi területet sem engedtek a Spursnek a pálya közepén.
Bár az első félidőben a Tottenham majdnem kétszer annyit birtokolta a labdát, mint a Liverpool, az ellenfél védőharmadába érve szinte pontosan ugyanúgy teljesítettek a felek:
- Tottenham Hotspur: 33/55 jó passz,
- Liverpool FC: 34/55 jó passz.
Amikor a védelem visszaesett, Alisson tartotta víz felett a ’Poolt
A második félidő elején Pochettino belenyúlt a meccsbe és változtatott: Eriksent középre vezényelte, Szon átjött jobbra, Alli pedig a koreai támadó helyét foglalta el a balszélen. Mindez egyben azt is jelentette, hogy a Spurs szinte 4-2-4-es hadrendben támadott, és leplezetlenül rugdostak fel minden labdát Harry Kane-re, hogy aztán a lecsorgókat összeszedve Alisson kapujához minél közelebb kezdhessenek támadásokat.
A Liverpool eközben teljesen egyértelműen játszott rá a kontrákra, Jürgen Klopp szemernyit sem volt hajlandó kockáztatni egy második gól érdekében. Amikor a színvonalra panaszkodik valaki a meccs kapcsán, akkor alighanem a mérkőznek ebből a szakaszából táplálkozik, hiszen mindkét csapat passzhatékonysága durván visszaesett, és végül sem a Liverpool, sem a Spurs nem jutott hetvenöt százalék fölé – ez szinte példátlan az idei szezonban.
A 65. percben Winkset Moura váltotta a Spursnél, ami egyben azt is jelentette, hogy Eriksen lépett vissza Sissoko mellé, a védelem elé. Klopp már korábban változtatott, és elsősorban a védekezéshez szükséges mentális-fizikai frissességet tartotta szem előtt, amikor Firmino helyére Divock Origit, Wijnaldum helyett pedig James Milnert küldte a pályára.
Ezzel párhuzamosan a Liverpool védekezésben 4-4-1-1-es formációra állt át: Szalah egyedül a kontrákra figyelt, miközben Origi próbált helyette is dolgozni védekezésben, kevés sikerrel.
Ennek köszönhetően a Liverpool védelme és középpályás sora közötti távolság megnőtt, Eriksen pedig a korábbiaknál zavartalanabbul szervezhette a játékot – meg is találta néhányszor Allit, illetve Szont a vonalak között, amiből egyszerre veszélyes tudott lett a Spurs. A meccsnek ebben a szakaszában Alisson Becker jelentette a különbséget, aki négy-öt komoly védést is a közösbe tett, ezzel útját állt a Tottenham rohamainak akkor, amikor a liverpooli védekezés éppen kevésbé volt hatékony a meccsen.
Végül stílszerűen egy pontrúgás döntötte el a kupa sorsát: a Liverpoolnál egy szöglet után összeszedett lecsorgót Origi szedett össze és lőtt a kapuba, végleg elsüllyesztve a Spurs győzelmi reményeit.
A meccs képe alapján összességében megalapozottan állítható, hogy a jobb csapat nyert – még úgy is, hogy a Liverpool lényegében ajándékba kapta azt az első gólt, amelyet kihasználva végig az irányítása alatt tartotta a meccs alakulását. A Spursnél Pochettino ezúttal nem tudott olyan komolyan belenyúlni a meccsbe, mint korábban sokszor, de az argentin edzőt csapata kulcsemberei is cserben hagyták: a Tottenhamnél lényegében nem akadt kiugró egyéni teljesítmény.
A Liverpool ezzel szemben minden szempontból megérdemelten ért fel Európa csúcsára, és bár nem ezen a meccsen mutatta a legszebb arcát, a madridi finálé sokkal inkább szólt egy hosszú út végén elérendő jogos juss elvételéről, mint arról, hogy még bárkinek bizonyítani is kelljen, mennyire komplex, mennyire erős, mennyire hatékony csapat a ’Pool.
Kiemelt fotó: Images/Getty Images
