Ha egy újságíró ellátogat abba városba, ahol napokon belül Bajnokok Ligája-döntőt rendeznek, akkor elvárás vele szemben, hogy prezentáljon valamit a hangulatról. Csakhogy Madridban ez sokáig nehéz feladat volt, ugyanis pár plakátot leszámítva nem igazán tolták az ember arcába, hogy itt hamarosan a Liverpool és a Tottenham egymás közt eldönti, melyik jelenleg Európa legjobb csapata.
A szerda például egy átlagos napnak nézett ki, mindenkit leginkább az aktuális bikaviadal tartott lázban, és aki gyanútlanul csak meg akarta nézni, hogy egyáltalán mibe fáj egy ilyen, tömegeket joggal taszító program, annak nagyjából hét-nyolc jegyüzért kellett meggyőznie arról, hogy tényleg nem akar bemenni az arénába, csak nézelődik.
Valahogy nem is volt meg emiatt az a fajta BL-érzés, amit várni lehetett, és a helyzeten a döntő helyszíne, a Wanda Metropolitano meglátogatása sem javított, mert csütörtök délután csak lézengtek az emberek a stadion körül. A Wanda egy szenzációs, 68 ezres stadion, de ránézve nehéz elvonatkoztatni az Atlético Madrid korábbi otthonától, a Vicente Calderontól, ami Madrid egyik legélhetőbb körzetében található, tele közösségi terekkel, ahol bárki szívesen eltölt egy napot a családjával, miközben a megfelelő ütemben fogy a sör és a főbűnök egyike, a churros. Hát még, ha meccs is van. Az új stadion ezzel szemben kint van a város szélén, mondhatni Madrid-külsőn egy kifejezetten ingerszegény környezetben. Jól tükrözte az apátiát az a londoni férfi, aki csak úgy téblábolt a metró bejáratánál, majd kérdésünkre elmondta:
ő igazából csak pénzt csinál, van két jegye, amit eladna, amúgy meg a meccsel kapcsolatos sálat árulja tíz euróért. És ha ezek elfogytak, akkor indul is haza, várja a családja, amúgy is a Chelsea-nek szurkol, az Európa Liga-döntőt természetesen megnézte.
Madridot minimálisan ismerve sem meglepő ez a fajta hangulat, ugyanis az a helyzet, hogy a világ legjobban várt klubmeccse évente egyszer a városban van, a Real-Barca rangadót gyakorlatilag a Föld összes országában követik. Ráadásul idén az elmúlt évektől eltérően nincs spanyol csapat a döntőben, és ez azért sokáig érződött az atmoszférán.
Az érdektelenség addig tartott, míg pénteken, főleg a Liverpool szurkolói kezdték szép lassan megszállni Madrid belvárosát, a Plaza del Mayort és környékét.
Pedig nem egyszerű ez egy olyan metropolisz esetében, mint a bő hárommilliós Madrid, de most sikerült. A centrumban gyakorlatilag nem lehetett úgy körbenézni, hogy az ember tekintete ne egy éneklő, amúgy tök részeg liverpoolin akadjon meg. A Pool-drukkerek fantasztikus hangulatot csináltak, énekeltek az utcán és a bárokban (ugyanaz a két-három dal pörgött, a You’ll Never Walk Alone-t mindössze egyszer hallottuk, bár azt inkább meccsen szokás közösen zengeni), gyakorlatilag hasra lehetett esni bennük.
A metróban egy háromgenerációs szurkolói dinasztia bukkant fel, a nagyapa szemei álltak a leginkább keresztbe, de az apának is támaszkodnia kellett, a huszonéves unoka tűnt a leginkább józannak közülük, pedig ő sem volt az. Hajnalban a legkardinálisabb kérdés számukra az volt, milyen a krikett helyzete Magyarországon.
Spurs-szurkolók is voltak, de ők azért kevesebben, bár a sörivásban és rigmusokban nem akartak lemaradni ők sem. Kevés szórakoztatóbb dolog van annál, mint amikor két angol szurkolótábor, még ha olykor tíz-húsz fős magja is, Madrid közepén kóruspróbát tart nagyobb balhé nélkül, mert azért hallottunk olyat is, hogy egy kocsmából ki kellett terelni pár Tottenham-drukkert a rendőröknek.
Az angol drukkerek megérkeztek és felrázták Madridot a BL-döntő előtt. Most már csak a csapatokon múlik, hogy tovább szórakoztassanak minket.
