A második félidőben mindent megpróbáltunk, elképesztő mennyiségű helyzetet alakítottunk ki egy nagyon jó ellenféllel szemben. Meglőttük azokat a gólokat is, amikre szükségünk volt. A végén viszont nem állt mellénk a szerencse
– magyarázta a Tottenham ellen 4-3-ra megnyert, idegenben szerzett gólokkal összesítésben mégis elbukott BL-negyeddöntős párharc lefújása után nem sokkal Pep Guardiola, a Manchester City katalán edzője.
A külső, laikus szemlélők számára is lüktető, élvezetes, pulzáló, végig feszült és izgalmas visszavágó több szempontból is történelmi összecsapásra sikeredett:
- sosem fordult még elő korábban, hogy tizenegy percnyi játékidő alatt négy(!) gól is essen egy BL-meccsen;
- arra pláne nem volt még példa a sorozatban, hogy a huszonkettedik percben öt gól álljon az eredményjelző táblán;
- az is először történt meg, hogy az első félidő alatt kétszer is változzon a vezető csapat kiléte egy Bajnokok Ligája-találkozón.
A meccs végén ráadásul kétszer is főszerep jutott a játékvezetők videós asszisztenciájának (VAR): előbb a Spurs – mint később kiderült, továbbjutást érő – gólját kellett utólag ellenőrizni, majd a 93. percben a már mennybe ment Sterlingtől és a Citytől vette el utólag az örömöt a technika. Vagyis a meccsben minden, de tényleg minden benne volt abból, ami miatt a futballt imádni és gyűlölni (azaz hozzá valahogyan érzelmileg viszonyulni) lehet.
Na, de miért alakult így?
Pep Guardiola a párharc első felvonásán – sokak kritikáját kivívva – szinte az egész meccsen a kispadon hagyta Kevin De Bruynét és Leroy Sanét, miközben az idei szezon egyik legjobb City-játékosa, Bernardo Silva sérülés miatt hiányzott. Az óvatos játék végül kicsit peches vereségbe (0-1) torkollott, ami viszont már előrevetítette azt, hogy a visszavágón a katalán edzőnek kockáztatnia kell.
Ennek megfelelően a Cityben Agüero, De Bruyne, Sterling, Bernardo és David Silva is kezdett, miközben a középpályán védekező feladatokkal egyedül a nagy meccseken megégni hajlamos Ilkay Gündogant bízta meg Guardiola.
A Spursnél Harry Kane és Harry Winks sérülése teremtett új helyzetet: előbbit a brazil Lucas Moura pótolta (azaz a Tottenham klasszikus csatár nélkül vágott neki a meccsnek), utóbbi helyett pedig az a Victor Wanyama került a kezdőcsapatba, aki november óta összesen egyszer játszott végig 90 percet.
A City a széleken, a Spurs középen dominált
Pochettino terve az volt, hogy egy 4-4-2-es felállással, középpályás gyémánt formációt alkalmazva szállja meg a pálya közepét, és az így megszerzett labdákkal indítja gyors, egy az egyben nagyon erős támadóit (Szon, Moura).
Ugyanez a meccskép a City szempontjából is beszédes, remekül kirajzolódik ugyanis Guardiola 4-1-4-1-es formációja:
Mivel a Spurs sikerrel szállta meg a pálya közepét, Guardiola gyorsan kapcsolt, és a vonalak mellé terelte a City támadásépítéseinek fókuszát. A manchesteri védők legtöbbször már első szándékból a felfutó szélső védőket keresték a felpasszokkal, miközben a két támadó szélső, Sterling és Bernardo is szinte a vonalak mellé ragasztva helyezkedett – így próbálta Guardiola széthúzni a Spurs védekező blokkját, helyet csinálva a vonalak között.
Ezt a tervet támogatta a nagyszerű formában játszó Kevin De Bruyne mozgása is: a belga középpályás többnyire szintén a pálya széle felé húzódott, hogy ezzel kimozgassa a Spurs szerkezetéből az ő oldalán játszó Dele Allit (akinek nem feltétlenül erőssége a védekezés, ráadásul törött karral vállalta a játékot a meccsen). Ezt bizonyítja De Bruyne passztérképe is, amely megmutatja, a pálya mely részén kapott labdákat a meccsen:
A City olyan erősen használta a széleket a meccsen, hogy az a csapat leggyakoribb passzkapcsolataiban is erősen megjelent (keretezve jelöltük a szerepük szerint a vonal mellett játszó játékosokat):
Guardiola terve olyannyira bejött, hogy a City néhány perc alatt döntő fölényre tett szert a pálya szélén. Mendy és Sterling, illetve Walker és Bernardo (De Bruynével kiegészülve) tétre-helyre-befutóra ment be a Spurs védelme mögé a vonalak mellett, annál is inkább, mivel Pochettino két szélső bekkje, Rose és Trippier sem éppen a védekező erényeiről híres – pláne érdemi támogatás nélkül.
A fenti képen jól látszik: azzal, hogy a City gyorsan a szélek felé terelte a játékot, a Spurs védekező formációja szétesett, eltolódott, a csapatrészek között pedig megnőtt a távolság. A középpálya és a védelem közötti résbe Silva, De Bruyne és Agüero is könnyedén mozgott vissza, miközben a pálya egyik oldalának túltöltésével akkora üres területek nyíltak meg a másikon, hogy az ellenoldali szélsőnek piknikezni is lett volna ideje, mielőtt átveszi a labdát és gólt lő:
Ezzel együtt nagyon látványos volt, hogy a City a szélek teljes ledózerolásával kinyitja magát a Spurs kontrái előtt a pálya közepén. A fenti képen is látszik: egy esetleges labdavesztés után a Spurs négy a négy ellen vihetné az ellentámadást (amit meg is tett, két gólt lőve hasonló szituációkból).
Guardiola ráadásul azt a luxust is megengedte magának, hogy a labdaszerzésre, szerelésre, alapvetően a védekezésre kevésbé alkalmas, inkább a szabad labdák felszedésében jeleskedő Gündogant játszatta a védelem előtt, az ütközni is képes Fernandinho helyett. A német ezt konkrétan nulla darab szabálytalansággal hálálta meg a meccsen (miközben egyetlen sikeres szerelése volt):
2-2 után a City még feljebb tekerte a tempót: kifejezetten magasan letámadták a Tottenham védőit, amit Pochettino azzal próbált ellensúlyozni, hogy átállt 4-2-3-1-re védekezésben, és kihúzta a balszélre Szont, ezzel elejét véve De Bruyne kimozgásainak.
„Az kockáztat igazán, aki nem kockáztat”
Guardiola kedvelt mondása volt a barcelonai időkben, hogy igazán az a csapat kockáztat, amelyik nem kockáztat, és ezzel kiismerhetővé válik. A meccs legnagyobb értékét az adta, hogy ezzel most egyik edzőt sem lehetett megvádolni:
igazi élmény volt a konstans rohangálás közben jegyzetelni az edzői döntéseket is.
Az első igazi stratégiai döntést Pochettinónak kellett meghoznia, amikor a 38. percben megsérült első számú védekező középpályása, Moussa Sissoko. Az argentin edző előtt több lehetőség is állt: válthatott volna három védőre (Davinson Sanchez beküldésével), felküldhette volna labdaszerzőnek az ezen a poszton párszor már bevetett Rose-t (ehhez Ben Daviest kellett volna becserélni), ám ő mégis egyetlen bevethető csatárát (Fernando Llorrente) küldte a pályára.
Ezzel a Spurs felállása 4-4-2-re változott labda nélkül. A szélekre könnyebb volt kiérniük innentől, ám kényszerűségből Dele Alli ment vissza középre Wanyama mellé, ez pedig továbbra is szabad utat biztosított De Bruynének a vonalak között:
Guardiola a szünetben azt találta a ki Spurs 4-4-2-es felállása ellen, hogy átvált a labdakihozataloknál három védőre, hogy Moura, illetve Llorrente két oldalán Walker/Laporte hozhassa fel a labdát a középpályán.
A City innentől dominálta a meccset, és nagyon sokáig úgy tűnt, hogy Pochettinónak már nem lesz válasza az újabb csavarra. A negyedik hazai gól ráadásul ismét abból született, hogy Dele Alli rosszul olvasta a játékot, nyitva hagyta maga mögött a területet, amibe mintaszerűen mozgott be a teljes meccsen lubickoló De Bruyne (de három City-játékos is a vonalak között helyezkedett):
A taktikai meccset orrhosszal Pep nyerte, de a VAR ellen már nem volt válasza
Ami ezt követően történt a meccsen, az már inkább a játékvezetői tanfolyamok szempontjából érdekes, de ezzel együtt hasznos lehet, ha a nagyközönség is érti, melyik ítélet miért születik meg a pályán (vagy a videószobában). Nézzük a két meccsdöntő esetet:
-
Llorrente gólja
Én támogatom a VAR-t, de talán van olyan szög, ahonnan Llorrente gólja kezezésnek látszik
– kesergett a lefújás után Guardiola. Pedig nincs igaza: teljesen mindegy, hogy a baszk támadó könyökéhez hozzáért-e a labda (tíz lassítás után is félve mondom ki, hogy szerintem hozzáért, bár a hálóba már Laporte kézfejéről jutott a labda), hiszen a futball jelenleg hatályos szabályai szerint
A kulcsszó ugyanis a szándékosság, márpedig Llorrente aligha vádolható azzal, hogy a helyzetben szándékosan használta volna a karjait.
Super sub Llorente gives us back the advantage! We’re still in this game! #COYS #THFC #MCITOT pic.twitter.com/2VdBEE1Tke
— COYS.com (@COYS_com) 2019. április 17.
Egyrészt nagyon közelről érkezik a labda (Kompany csúsztat bele előtte), másrészt nem mozog a kéz a labda felé, harmadrészt mindkét kar teljesen le van szorítva. Tankönyvi eset, szabályos gól, ilyen esetekben szinte öröm a VAR használata. Ami végképp csavar egyet az eseten az az, hogy csak idén július 1-ig szabályos, adható meg Llorrente gólja, mert az akkortól érvénybelépő új szabály szerint kézzel szerzett gól már lehet majd érvényes semmilyen körülmények között – ha mozgott a labda irányába, ha nem.
-
Sterling meg nem adott gólja
Ennél egy fokkal bonyolultabb a City – végül visszavont – gólja, ami a továbbjutást jelentette volna Guardioláéknak a hajrában. A döntő felvétel ez itt:
Eriksen csapattársának szánt visszapassza ugyan borzalmas, de jó eséllyel csak azért köt ki éppen Agüero előtt, mert beleér Bernardo Silva. Innentől két körülmény fontos: egyrészt Agüero egyértelműen lesen van, másrészt a les aktiválódik is, mert Bernardo tesz egy mozdulatot a labda felé, azaz kísérletet tesz a megjátszására. Nyilvánvalóan nem Agüerónak akar passzolni, de a labdába érése nem vétlen, hanem szándékos, ezzel pedig a lesen lévő játékos már nem ellenféltől kapja az indítást. Papíron jó döntés, bár az azért némileg vitatható, hogy Cakir még csak vissza sem nézte az esetet, megelégedett a fülére kapott instrukciókkal.
Ezt a párharcot egy hete vesztette el Guardiola
Guardiola és a City összességében mindent megtett a meccsen: az edző remekül meccselt, a játékosok támadásban remekeltek, Sterling, Agüero és De Bruyne világklasszis-üzemmódban pörgött, de Laporte egyéni hibáit egyszerűen nem bírta el a rendszer. Bár adja magát a következtetés, hogy Guardiolára húzzuk a vizes lepedőt az újabb kiesés után – a katalán edző három év alatt egyszer sem volt képes bejutni az elődöntőbe a City-vel, miközben minden egyes korábbi csapatával minden egyes szezonban teljesítette ezt a célkitűzést –, mégis gonosz dolog lenne kizárólag a végeredményből elemezni a mögöttünk hagyott meccset. Ha el is ment valahol ez a párharc a kispadon, az inkább a londoni odavágó, amelyen Guardiola magához képest szokatlanul sótlan és pragmatikus csapatot küldött ki a pályára.
A Spurs ezzel szemben csak dicséretet érdemel: Pochettino legjobb játékosa nélkül, meccs közbeni variációk egész sorával teremtette meg magának az esélyt arra, hogy ki tudja ütni a nyeregből a City-t, és bár igaz, hogy végül a szerencse is mellé állt, a Tottenham továbbjutása semmiképp nem érdemtelen.
(Nyitókép: Ben STANSALL / AFP)
