19 évvel ezelőtt, 2000 nyarán, egy sikeres érettségivel és NB II-es ifjúsági bajnoki címmel a hátam mögött látogattam el a Dunakorzón felállított kivetítőhöz, hogy két jó barátommal megnézzük a holland-olasz Eb-elődöntőt.
Egyikük holland mezben jött, nem volt kérdés, kinek drukkol, én az olaszokért szorítottam, a harmadik srác pedig tét nélkül ülhetett le a kivetítő elé, mert az európaiak helyett inkább Diego Maradonáért, Carlos Valderrámáért vagy Ariel Ortegáért rajongott.
Aztán a harmadik párban jött az akkor 23 éves Francesco Totti, aki még jobban megforgatta a kést a holland szívekben, mivel pofátlanul, panenkázva lőtte el a labdát, esélyt sem adva a nyakigláb Edwin van der Sarnak.
A hollandoknak szurkoló barátom arcát a kezei közé temette, én eksztázisban tomboltam, és erre a mozdulatra még a dél-amerikaiakat istenítő csapattárs is elismerően csettintett.
Bár a posztomból fakadóan ritkán jutottam az ellenfél kapuja elé, az edzéseken általában magabiztosan rugdostam be a tizenegyeseket. És mégis, amikor élesben megkaptam a lehetőséget, sokszor beremegtem, 2-0-s vezetésnél és 0-3-s zakónál is rontottam, pedig már egyik szituációban sem volt a tét.
Az alábbi szösszenet üzenete, hogy a maga szintjén mindenkinek meg kell birkóznia a kiélezett helyzetekkel, de profi sportolóként azért jóval nagyobb stressz és nyomás van az emberen, mintha a BKV Előre és a III. kerületi TVE serdülőcsapata ellen jut büntetőhöz, és bizony a legnagyobbak sem mindig képesek megbirkózni a vállukra nehezedő terhekkel.
Az angol futball rajongói és a Manchester City drukkerei bizonyára ugyanolyan élénken emlékeznek a 2011-2012-es bajnokság utolsó fordulójára, mint én Totti büntetőjére, ez volt az a meccs, amikor a Citynek győznie kellett, hogy bajnok legyen, de a rendes játékidő végén még a vendég QPR vezetett.
Erre mi történt? A hosszabbításban Edin Dzeko előbb egyenlített, majd Sergio Agüero a 90+4. percben megszerezte azt a gólt, ami semmissé tette a másik manchesteri csapat, a United Sunderland elleni győzelmét és bajnokká koronázta a Cityt – 44 éve után.
Ahogy a videó is mutatja, Agüero elég jól viselte a rázós szituációt, a kutatás résztvevői azért ezt a meccset hozták fel példának, mert úgy érezték, a futballban a technikai és a fizikai adottságok mellett némileg el van hanyagolva a mentális tényező fontossága.
Pedig több szempontból is fontos, ha egy klubnál tisztában vannak vele, hogy a játékosok hogyan teljesítenek nyomás alatt. Jól jöhet az információ például, ha a csapatot elhagyta egyik sztárjátékosa és keresni kell a helyére valakit, aki képes lehet a sereg élére állni.
De az sem árt, ha az edző képet kép arról, hogy milyen területen kell fejlesztenie a játékosait, Németh Krisztián korábbi kansasi csapattársánál, Dom Dwyernél például az derült ki, hogy ha szoros a meccs, akkor a szokottnál sokkal több felesleges szabálytalanságot követ el.
És ne felejtsük el ezt a vonatkozást sem, hogy milyen sokat érhet az edzőnek, ha tudja, hogy egy feszültséggel teli visszavágón, mondjuk egy Bajnokok Ligája-nyolcaddöntő visszavágóján melyik belső védőjét érdemes harcba dobnia, aki jobban állja a sarat, mint a többiek.
A kutatás során kétfajta mentális nyomást különböztettek meg, az egyik a meccset megelőző, hiszen nem mindegy, hogy egy csapat közvetlen riválissal vagy a középmezőny egyik nem túl motivált tagjával találkozik; hogy az edzőt egy héttel a találkozó előtt nevezték ki vagy évek óta a klubnál dolgozik vagy hogy az adott csapat éppen klubrekordot jelentő nyerőszériáját produkál-e vagy óriási gödörbe került.
Az Everton 2017-2018-as idényében például akkor volt a legnagyobb a nyomás a játékosokon, amikor kirúgták Ronald Koeman edzőt és a csapat kiesőhelyre csúszott vissza, illetve pár fordulóval később volt hasonlóan felfokozott a hangulat, amikor az új menedzserrel a Liverpool elleni városi derbire készültek.
A másik a meccs közben érzékelt nyomás, amely nyilván sokkal intenzívebb, amikor a 90. percben 1-1 az állás, mint amikor két-három góllal elhúzott valamelyik csapat. A játékosok esetében három tényezőt vizsgáltak,
- hogy az adott indítás/csel/lövés mennyire növelte a saját csapat, illetve mennyire csökkentette az ellenfél gólszerzési esélyeit (contribution),
- hogy a játékos által hozott döntés mennyire volt jó az adott pillanatban (decision),
- és hogy miképp sikerült a kivitelezés (execution).
Ha például valaki egy a saját térfeléről ad egy olyan labdát, amellyel a társa egy az egyben húzhat kapura, akkor mind a három mutatóban jó értéket produkál, ha viszont öt méterre a kaputól lövés helyett leteszi a labdát a rosszabb pozícióban lévő társának, aki kihagyja a helyzetet, akkor jóval alacsonyabb érdemjegy jut neki.
Pedig ez tipikusan az a szelete egy futballmeccsnek, amelyre nem gondolnánk a végkimenetelt befolyásoló tényezőként, bár nyilván minden csapatnak jól jön, ha rendelkezik olyan, gerelyhajítókat idéző játékossal, mint amilyen Rory Delap, vagy idehaza Szalma József és Csábi József volt.
Azt gondolnánk, a bedobásnál egy játékos előbb választaná a tutit, vagyis hogy inkább hátrafelé hajítja a labdát, hogy biztosan a csapatánál maradjon, de a kutatás alapján nem ez a helyzet, ha nincs nagy tét, akkor is szívesebben választják azt a megoldást, hogy inkább építkezni próbálnak előrefelé a bedobás által.
A bedobások fontosságát mutatja, hogy a bajnoki címre törő Liverpool edzője, Jürgen Klopp tavaly nyáron kinevezett egy szakembert a stábjából, akinek az a feladata, hogy csiszolgassa a játékosok technikáját, mert az utolsó percekben kifejezetten jól jöhet, ha valaki képes a 16-oson belülre behajítani a labdát.
A kivitelezéssel ilyenkor sincs probléma, viszont ezekben a helyzetekben már nem képes elég jó döntéseket hozni, márpedig enélkül nem lehet valaki igazán kiemelkedő a nagy meccseken.
Az ötszörös aranylabdás Cristiano Ronaldo esetében például a stabilitás a legnagyobb erény, az ő teljesítményében nincsen olyan ingadozás, mint Neymarnál.
Neymarral egy kategóriába tartozik a belga válogatott és a Chelsea sztárja, Eden Hazard, de a Real Madrid elleni kupaelődöntőt két góljával eldöntő Luis Suárez is nehezen birkózik meg a nyomással a statisztika alapján, a korábban említett Agüero ellenben kifejezetten lubickol, ha a torkán van a kés.
A Juventusnál a télen meglepően könnyen lemondtak a marokkói belső védőről, Mehdi Benatiáról (igaz, 8 millió eurót kaptak érte az egyesült arab emírségekbeli al-Duhailtól), pedig a vizsgált meccsek alapján rá és Leonardo Bonuccira lehet leginkább számítani a védelem tengelyében, amikor élesedik a küzdelem.
Pedig biztosak vagyunk benne, hogy tíz Juventus-drukkerből kilenc Giorgio Chiellinit választotta volna Bonucci párjának, de a számok alapján Benatia magasan veri mindkettőjüket.
Manapság, amikor a sportpszichológia egyre fontosabb szerephez jut, minden klubnál azon dolgoznak, hogy a játékosok a legfontosabb, eurómilliókról és trófeákról döntő pillanatokban se zökkenjenek ki. Az angol sportpszichológus, Dan Abrahams több száz játékossal foglalkozott már, köztük Premier League-ben szereplő focistákkal, és ő a németeket hozta fel példának, akik kivételesen jól bírják a nyomást, 1982 óta a tizenegyespárbajokban tizennyolc kísérletből csak egyet rontottak el.
Első lépésként a játékosnak rendeznie kell a gondolatait, az érzéseit és a tetteit. Fontos, hogy ne érezze azt, hogy nyomás alatt játszani egy különleges képesség lenne, amelyre csak a kiváltságosok képesek. Abrahams szerint maga az elgondolás egyszerű, de tisztában van azzal, hogy nem könnyű kivitelezni, itt jönnek képbe a szokások.
A következő lépés, hogy az embernek fel kell ismernie, milyen tünetei vannak annak, ha az idegileg nem bírja az éles helyzeteket. Magas pulzus, gyomorgörcs, az agyban cikázó negatív gondolatok? Abrahams szerint a feladat ilyenkor mindössze annyi, hogy a focista segítségül hívja a képzeletét, és az adott érzések, gondolatok helyett pont az épp az ellentétes állapotba képzelje bele magát, ha ezerrel ver a szíve, akkor gondoljon arra, amikor teljes nyugalomban van.
És ha már tudjuk fejben, hogyan is néz ki egy félelem nélküli futballista, akkor meg kell találni azokat a technikákat, amik az agynak és a testnek is segítenek, hogy az illetőből új ember váljon.
Fontos, hogy azokra a dolgokra figyeljünk, amiket kontrollálni tudunk, ezért nem érdekes például az ellenféllel foglalkozni. Fontosabb, hogy az ember vegyen pár nagy levegőt, hogy visszaálljon a normális pulzusa, és ugyanilyen lényeges a tiszta fej, valamint a megfelelő testbeszéd, amely ideális esetben magabiztosságot sugároz.
A korábbi aranylabdás, a Liverpoolban, a Real Madridban, a Manchester Unitedben is játszó Michael Owen mondta egyszer,
Van az egyik énje, amely folyamatosan próbálja feldolgozni a sikereket és a kudarcokat, és van a normál énje, amely ugyanazokkal barátkozott, mint a karrierje előtt.
Szerinte az ő teljesítménye azon múlt, hogy megingathatatlanul hitt magában, és nem zökkentette ki sem a pályán lévő ellenfél, sem a lelátóról időnként ocsmány szitkokat harsogó szurkolótábor sem.
Akkor sikerült hoznom magamat, amikor kellett. Lehet, hogy arrogánsnak tartanak ezért a véleményemért, de talán egy kicsit ilyennek kell lenni, hogy a legmagasabb szinten is megállja a helyét az ember. Ha valaki a pályán kívül mondtam volna rá, hogy arrogáns vagyok, azt nagyon rosszul viseltem volna. De szerencsére külön tudtam választani a futballista személyiségem a valódi karakteremtől, és ez volt a kulcsa annak, hogy a pályán és azon kívül is megbirkózzak az elém kerülő akadályokkal
– magyarázta Owen.
Már csak az a kérdés, hogy ha legközelebb esetleg ismét tizenegyest bíznak rám, akkor tényleg elég lesz-e, ha veszek pár nagy levegőt és elképzelem magamban, ahogy összejön a Totti-féle panenkázás? Vagy inkább beszéljek magamban és tűnjek nagyképűen magabiztosnak?
