Uli Hoeness, Willi Lemke, Reiner Calmund és Rudi Assauer – ezt a négy nevet mindenki ismeri Németországban. Ők azok a sportvezetők, akik elérték, hogy a háttérből előlépve nagyobb sztárok tudtak lenni, mint maguk a labdarúgók és az edzők. Assauer nem csak azzal vált ismertté, hogy modern és sikeres klubot épített a Schalkéból, a megjelenése, az állandó szivarozása miatt is kultikus alak lett, nyilatkozatai pedig szállóigévé váltak.
Pedig nem úgy indult a pályafutása, hogy majd pont Gelsenkirchenben lesz ünnepelt legenda, mivel a Ruhr-vidék másik csapatánál, a Dortmundnál lett ismert labdarúgó, ahol 1964 és 1970 között futballozott, belső védő poszton játszott. Bár sosem volt elájulva a saját karrierjétől, azért csak végigjátszotta a Liverpool elleni KEK-döntőt 1966-ban, amit hosszabbításban nyert meg 2-1-re a BVB, megszerezve ezzel a német klubfoci első európai kupasikerét. Assauer még egy Német Kupa-győzelmet és egy bajnoki ezüstöt ért el a csapattal, majd hat évet töltött el a Werder Bremennél.
1976-ban, 32 évesen, több mint 300 Bundesliga-meccsel a háta mögött visszavonult és a brémai klub általános igazgatója lett.
„Vagy én veszem át az uralmat a Schalke felett, vagy a Schalke fogja felettem”
Egészen 1981-ig dolgozott a Werdernél, amikor átigazolt a Schalkéhoz hasonló pozícióba. Az edzősködés nem nagyon érdekelte, mindössze öt meccsen ült a kispadon (kétszer a Werdernél, háromszor a Schalkénál), de ezek csak beugrások voltak egy-egy edzőváltásnál, győzelme is csak egy akadt. Utána pár évig eltávolodott a focitól, ingatlanbizniszbe kezdett, de aztán 1990-ben visszatért, 1993-tól pedig már ismét igazgató volt a Schalkénál.
Assauer egyik nagy húzásaként az addig Németországban ismeretlen Huub Stevenst nevezte ki vezetőedzőnek. Stevens korábban a PSV utánpótlásában dolgozott, illetve három éven át edzette a Rodát, nem csoda, ha semmit nem mondott a neve a drukkereknek. A holland totális futballal szembemenve ő abban hitt, hogy csapata akkor jár a legjobban, ha minél kevesebb gólt kap.
„Nem hiszek többé a futballistenekben”
Ennek a felfogásnak lett az eredménye, hogy a Schalke az ezredforduló környéki időszak egyik legmeghatározóbb német csapatává vált, amelynek egyértelmű csúcsa az 1997-es UEFA-kupagyőzelem: tizenegyesekkel verték az Intert az Milánóban.
Közben a német mezőnyben is jöttek az eredmények, volt két kupagyőzelmük és Assauer ideje alatt két bajnoki ezüst is összejött. Ezek közül a legfájdalmasabb a 2001-es, amikor már tényleg mindenki elhitte, hogy 1958 óta ismét bajnok lesz a Schalke, csakhogy a Bayern München az utolsó utáni pillanatokban kiegyenlített a Hamburg ellen és egy ponttal riválisa előtt végzett.
Assauer és a szurkolók már a pálya közepén ünnepeltek, amikor meghallották a hírt. Többen, köztük a legendás sportvezető is könnyekben törtek ki.
Mától nem hiszek a futballistenekben, mert ha lennének, akkor a Schalke nyerte volna a Bundesligát
– mondta akkori sajtótájékoztatóján Assauer.
Méltatlan szakítás
Nem minden döntése aratott osztatlan sikert, amikor elkezdték építeni az új gelsenkircheni stadiont, amelynek folyamatosan nőtt az építési költsége, rengeteg szurkoló kifütyülte a hazai bajnokikon. Aztán a 2001-ben átadott aréna az egyik legmodernebb lett Európában, zárható tetővel és mozdítható pályával, azaz a gyepet ki lehet tolni a stadionból, hogy rendesen érje a napfény.
- 2004-ben ott rendezték a Bajnokok Ligája döntőjét,
- a 2006-os németországi világbajnokságon pedig öt találkozót játszottak benne, köztük az egyik negyeddöntőt.
Rudi Assauer egy kétes ügy miatt távozott végül a Schalkétól, megrendült a bizalom iránta, mivel megerősítette egy lap értesüléseit a klub rossz anyagi helyzetét illetően. 2006 májusában mondott le, utána még játékosügynöknek állt egy rövid időre.
2012-ben írta meg róla több lap is, hogy Alzheimer-kórban szenved, ő pedig kiállt a nyilvánosság elé és őszintén beszélt betegségéről, egy időben több interjút is adott, a ZDF csatorna egy félórás dokumentumfilmet is forgatott róla. Az utóbbi években viszont már kerülte a nyilvánosságot.
Rudi Hassauer február 6-án, 74 éves korában halt meg, a róla megemlékező Spiegel-cikk címe pedig mindent elmond a munkásságáról:
Nyitókép: Shaun Botterill /Allsport
