Miért lép pályára egy csapat hétről hétre? Egyszerű a válasz: hogy nyerjen. Mit nyerjen? Az adott bajnokságot.
Azt hinnénk, ez az alapvetés általános és minden csapatra igaz, függetlenül attól, hogy valójában mennyi esélye van elérni a célt. A Kedves Olvasóban most talán felmerülhet, hogy „És mi van a második csapatokkal, amelyek nem juthatnak fel?”, pedig így sem különbözik a többitől: ők is győzni szeretnének.
Mégsem mindenhol van így. Legalábbis erről tanúskodik az a nagyon is hihető történet, amelyről a Guardian számolt be a holland SBV Vitesse 2010 és 2013 közötti „tulajdonosa” (az idézőjel hamarosan érthetővé válik), a grúz Merab Jordania nyilvánosságra hozott információi alapján.
A teljes sztori itt olvasható el angolul, a Rangadó.hu-n most röviden összefoglaljuk, miért nem lesz soha holland bajnok az arnhemi Vitesse.
2010-ben kezdődött minden
Ugorjunk vissza hat és fél évvel ezelőttre, 2010 nyarára. A helyszín Arnhem, konkrétabban az SBV Vitesse csapata. A sárga-feketék a 14. helyen zárták a 2009–10-es bajnokságot, hat ponttal a már osztályozót jelentő 16. pozíció előtt.
A nyilvánosságra hozott üzenetek alapján a nyáron már komoly egyezkedések zajlottak arról, hogy a klubnak új tulaja legyen, méghozzá formálisan a korábbi grúz válogatott játékos, Merab Jordania kezében összpontosul majd a Vitesse – de valójában Roman Abramovics lesz a főnök.
Önmagában az, hogy egy embernek több futballklubja is van, nem probléma. Az UEFA csupán (érthető okokból) azt tiltja, hogy az ugyanabban a tulajdonban lévő két klub azonos sorozatban induljon – gondoljunk csak bele, adott esetben az egyik klub játékosait utasíthatná arra, hogy bármi áron okozzanak sérülést az ellenfél legjobbjainak, ezzel könnyítve a másik csapat helyzetét, és most csak egyet említettünk a lehetséges visszaélések végtelen tárházából.
Abramovics és Jordania kapcsolata ekkor még nem volt egyértelmű (bár a holland szövetség vizsgálta a tranzakciót), ez csak 2014-ben vált azzá, amikor a grúz „kiteregette a szennyest” és megmutatta az orosszal, illetve segítőivel, Tenenbaummal és Csigrinszkijjel folytatott levelezését. Az mindenesetre sokat sejtető volt, hogy a Vitesse honlapján közzétett bejelentésben az új tulaj így fogalmazott:
– A kapcsolataim jelentősek, a legnagyobb nemzetközi kluboknál is ismerős vagyok, aminek a Vitesse gyorsan hasznát fogja látni – mondta 2010. augusztus 16-án.
Így is lett: az átigazolási időszakból hátra lévő két hétben a hollandok három Chelsea-játékost húztak be: Matej Delacsot (ő a mai napig tagja annak a 38 játékosnak, akit a londoniak a szezon elején kölcsönadtak), Szlobodan Rajkovicsot, illetve a mára már topjátékossá érett Nemanja Maticsot (aki egyébként később végleg elhagyta a Chelsea-t, Abramovicsnak úgy kellett visszavásárolnia őt a Benficától).
A Vitesse ebben az évben még nem, de a következőben már jelentősen jobban szerepelt, az igazi kiugrás pedig a 2012–13-as szezonban érkezett el, amikor a klub féltávnál még a második helyen állt a korábbi PSV-edző, Fred Rutten irányításával (a Chelsea-től jött Van Aanholt, Van Ginkel, Kakuta és Kalas).
Kibújt a szög a zsákból
Rutten és Jordania úgy gondolta, hogy a bajnoki címért való igazi versenyfutáshoz még egy építőkockára van szükség: a Feyenoord jobbhátvédjére, Kelvin Leerdamra. Az üzletet már kis híján nyélbe ütötték, amikor London váratlanul közbelépett.
– Nem engedték, hogy túl erősek legyünk. A szezon elején senki nem hitte volna Londonban, hogy a Vitesse bajnok lehet vagy indulhat a Bajnokok Ligájában – mondta erről Jordania 2014-ben.
Hiába ugyanis a holland szövetség, a KNVB 2010-es vizsgálatának eredménytelensége, Abramovics megijedt, hogy problémák merülhetnek fel, és nem akarta kockáztatni a botrányt, valamint az azzal járó Chelsea-büntetést, ezért közbelépett. Valós volt ugyanis a veszély, hogy az arnhemi csapat az első kettőben végez – Hollandiában a második is BL-résztvevő –, így elindul majd a legrangosabb nemzetközi kupasorozatban.
A Vitesse végül visszacsúszott negyediknek, Leerdam pedig a nyáron, félév késéssel sárga-feketébe öltözött – csakhogy ekkor már arra kötelezték a klubot, hogy adja el legnagyobb érékét, a 2012–13-ban 30 meccsen 31 gólos Wilfried Bonyt, továbbá távozott Van Ginkel és Kalas is.
Fred Rutten rájött, hogy a vezetőség szándékosan akadályozta a magasztosabb célok elérését, ezért a kiugró eredmény ellenére is távozott a Vitesse-től 2013 nyarán.
A jelek szerint Mareb Jordania sem volt elégedett a helyzettel, 2013 októberében ugyanis távozott a klubtól, az irányítást pedig Abramovics egy másik embere vette át.
Jordania 2014-ben nyilvánosságra hozta a már említett e-maileket (melyekből az eredeti cikkben többet is olvashat), 2015-ben pedig nyomozás indult az ügyben, bár a korábbi tulaj ebben nem segédkezett.
A KNVB végül elvetette az ügyet (a Chelsea pedig az egészen nyilvánvaló bizonyítékok ellenére folyamatosan tagadta, hogy ugyanaz a személy állna a két klub mögött), de a szurkolók megérezhettek valamit, hiszen a 2013–14-es, még bizakodással teli idény óta a Vitesse nézőszáma lassan csökken.
Akkor még átlag 19 ezren voltak kíváncsiak a meccseikre, 2014–15-ben már csak 17 200-an, 2015–16-ban 17 ezren, a jelenlegiben pedig 14 800-an. A Vitesse ezen időszak alatt hatodik, ötödik, kilencedik helyen végzett, a mostani idényben pedig a nyolcadik helyen áll 25 forduló után – ez alighanem tökéletes a Chelsea-nek. A Vitesse 2013-ban és 2015-ben indulhatott az EL-ben, mindkétszer a legelső párharc során elbuktak, előbb a román Petrolul Ploiesti, majd a Southampton ellen.
Amennyiben a fent leírtak igazak, az tulajdonképpen a szurkolók szempontjából értelmetlenné teszi a Vitesse létezését, hiszen az első két pozíció elérése tiltott, ha pedig a legnagyobb célokért íratlan szabályok alapján nem küzdhet a klub, mivégre volna érdemes hétről hétre biztatni őket?!
A Vitesse egyébként még sohasem volt bajnok, az ezüstérmet ötször szerezte meg – utoljára 1915-ben –, de a jelek szerint most már biztos, hogy a jelenlegi menedzsment alatt legfeljebb a bronz lehet az arany…
