„Hadd menjen a resztli” – fogalmazott (némileg leegyszerűsítve a nyilatkozata lényeget) Carlo Ancelotti, a Bayern München edzője, amikor az egyre erősebb kínai csábításról kérdezték. A háromszoros BL-győztes tréner az európai futball történelmi fölénynek tudatában mondta, amit mondott: hiába a hatalmas gazdasági potenciál, az ázsiai országba a brutális pénzekkel csábított sztárok közül csak azok mennek el, akiknek nincsenek már jelentősebb szakmai ambícióik, mert nem férnek be az európai topcsapatokba, vagy utolsó aktív éveikben szeretnének még sok pénzt keresni. De könnyen lehet, hogy Ancelotti szavaira már ebben a téli transzfer-időszakban rácáfolnak a fejlemények.
A kínai szuperliga ugyanis, úgy tűnik, korántsem a „maradékból” akar csak válogatni – ajánlataiban anyagilag nincsen felső határ a jelek szerint. Ez pedig, a piac törvényei alapján előbb-utóbb meghozza a kínálatot is a kereslet mellé. Mindegy, valójában mennyire piaci az a háttér: az európai topfutballban évekkel ezelőtt teret nyert arab vagy orosz „olaj-pénzekhez” képest a sztárjátékosok számára semmivel sem kevésbé „büdös” ez a fajta gazda(g)sági lehetőség. És csak idő kérdése, hogy ezt ne csak a „resztli” gondolja így.
Európából nézve persze egy ideig még nehéz lesz elfogadni, hogy az anyagi ambíciók legalább annyira erősek lehetnek, mint a szakmaiak egy sportoló számára, de a folyamat elindult és aligha torpan meg. Yannick Bolasie, a Premier League első feléhez tartozó Everton kongói játékosa – a keresettebb futballisták közé tartozik Angliában – mondta egy nyilatkozatában: ha őt, vagy bármelyik afrikai játékostársát olyan ajánlatokkal fogják megkínálni, amilyeneket az elmúlt hetekben sorra kapnak, nem is okvetlenül a legmagasabban jegyzett futballisták, senki ne higgye, hogy nemet mondanak majd.
– Lehet, hogy egy európai ember ezt nem érti meg, vagy máshogy gondolja – vélekedett -, de egy afrikai szegénységből indult játékos számára nem lesz soha kérdés, hogy a sok pénz mekkora motiváció.
Mindazonáltal a kínai nyomulás mostanáig közvetve nem befolyásolta az európai futball jelenét, hiszen a legnagyobb bajnokságok így is hatalmas összegeket biztosítanak a feltörekvő játékosoknak – ám Diego Costa esete bedobhatja a sziklát az állóvízbe. A Chelsea spanyol játékosa ugyanis nem egy klubjából kiszorulóban lévő, úgymond hajdani dicsőségéből élő exsztár, hanem a most zajló angol bajnokság (a világ leggazdagabb ligája) egyik legjobb formában lévő, busásan megfizetett klasszisa. Vezeti a góllövőlistát, csapata a Pemier League-et, Costa a koronagyémánt egyik ékköve. Ha őt szezon közben egyszer csak képes megkínálni egy, még angol mércével is felfoghatatlannak tűnő ajánlattal egy kínai klub, és ezzel elcsábítani, az már valóban markáns „beavatkozásnak” tűnik az európai futball menetébe. Még ha ironikusnak is tetszik, hogy épp’ Roman Abramovics csapatáról van szó, amelyik tízegynéhány éve nagyjából hasonló jellegű „piaci” folyamatokkal bolondította meg a hagyományaira büszke angol klubfutballt.
Diego Costa kikerült a Chelsea keretéből, a Leicester elleni meccsre már el sem utazott – hivatalosan persze nem a kínai ajánlat miatt, hanem mert összeveszett az egyik edzővel. Valójában állítólag a klub elzárkózása miatt akadt ki. Abramovics nyilván nem akar szezon közben megválni a visszaszerzendő bajnoki trófea egyik legfontosabb letéteményesétől, ám az elmúlt időszak folyamatait látva nem elképzelhetetlen, hogy a kínaiak előbb-utóbb célba érnek. És a Chelsea (meg a többi, évek óta milliárdokat költő, illetve kaszáló európai klub) aligha kérheti ki magának, ha irreálisnak tűnő ajánlatokkal bombázzák játékosaikat. Mert ők verték fel irreálisan a piaci árakat, már évekkel ezelőtt. A kínai nyomulás „kultúrsokknak” talán nevezhető az európai futball elsőbbségét meggyőződéssel vallók száméra, de gazdasági revelációnak aligha…
Az angol szakértők egyelőre keresik a szavakat, meg is találják: egy részük (például Graeme Souness) a Chelsea bajnoki esélyeit félti Costa esetleges távozása miatt, de van, aki azt mondja: ha menni akar, menjen isten hírével – Martin Keown, a korábbi válogatott játékos például így fogalmazott. Látható, a távoli Ázsia egyelőre meglehetősen pejoratív kontextusban kezeltetik a kontinensen, az oda igazolók afféle „száműzöttként” említtetnek, akik „kiírták magukat” az európai futballból. A kérdés csak az, mikor lesz a száműzetésből valódi versenytársként kezelt, nem csak gazdasági, de szakmai kihívás Európa számára. A Premier League még Diego Costa esetleges távozását is elbírja, de ha sok klasszis gondolja azt hozzá hasonlóan, hogy a még nagyobb pénzért fütyül a „szakmai dicsőségre”, előbb-utóbb nem csak gazdaságilag lehet új versenytársa az európai futballhagyománynak.
