Az összecsapások hajrájában történő fordítások, a végjátékban esett gólok a futball legizgalmasabb és legemlékezetesebb pillanatai közé tartoznak, egy-egy hosszabbításban szerzett győztes gólra még évek múltán is tisztán emlékszünk, elég csak az 1999-es vagy a 2014-es Bajnokok Ligája-döntőre gondolnunk – pedig a valóságban ezek a ritka pillanatok nem is olyan ritkák. A nagy számok törvénye alapján azt gondolnánk, hogy a labdarúgó-mérkőzéseken szerzett gólok egyenletesen oszlanak meg a játékidő során, pedig a statisztikák szerint ez egyáltalán nem így van.
Egyáltalán nem ritkák a hajrágólok
Általánosságban elmondható, hogy a mérkőzés előrehaladtával emelkedik a találatok száma, amely a találkozók hajrájában, különösen a 90. perc környékén csúcsosodik ki. A topligákat tekintve a Bundesligában és a Serie A-ban körülbelül 5,5, a Premier League-ben 6,2, a francia ligában 6,7, míg a spanyol LaLigában 7,3 százalék a 90. perc után szerzett gólok aránya az idei szezonban, amely mind nagyobb az egyenletes eloszlás diktálta aránynál – és hosszabb periódust felölelő statisztikák szemezgetésénél is hasonló eredményre jutunk. De vajon miért esik több gól a hosszabbításban, mint a mérkőzés más, hasonló hosszúságú periódusaiban? A Rangadó.hu Hadarics Márton sportpszichológust kérdezte ennek a furcsa, a labdarúgásban minden más sportnál jobban jelenlévő jelenségnek az okairól:
https://www.youtube.com/watch?v=ibg98OTBnkY
– Ennek igazából három oka lehet. Egyrészt, ha egy csapat hátrányban van, az idő múlásával nyilván egyre többet hajlandó kockáztatni a győzelemért, egyre inkább a támadásra, a gólszerzésre fókuszálnak a játékosok. Ez kétféleképpen is gólhoz vezethet: egyrészt sikerrel járhat az egyenlítő- vagy szépítőgólért hajtó csapat, másrészt, mivel ez a kitámadás a védekezés rovására megy, az eredményt őrző csapat is jóval könnyebben találhat be egy kontrából, mint a mérkőzés korábbi periódusaiban. A második ok szintén meglehetősen kézenfekvő: a 90 perces futballmeccs az egyik leghosszabb ideig tartó csapatjáték, amely ráadásul a szünetet leszámítva jobbára megszakítás nélkül zajlik, így a labdarúgók az idő haladásával egyre jobban elfáradnak, a találkozó végére fizikailag rendkívüli módon kimerülnek. Ez a fáradság pedig hibákhoz vezet, ám itt megjelenik egyfajta torzítás is: amíg egy csatár, vagy akár egy középpályás hibája nem annyira feltűnő, addig egy hátvédé vagy kapusé igen, és akár súlyos következményekkel is járhat.
Hamis biztonságérzetbe ringatják magukat
– Igazándiból a harmadik ok függ össze a sportpszichológiával: a játékosokra különböző mentális folyamatok hathatnak, amelyek befolyásolhatják a teljesítményüket. Egy ilyen mentális folyamat például, hogy az előnyben lévő csapat játékosai a mérkőzés végének közeledtével hajlamosak a játék helyett az eredményre koncentrálni, és pontosan a játékidő hossza miatt jellegzetes az a hiba, hogy hamis biztonságérzetbe ringatják magukat – ha 85 percig kibírták kapott gól nélkül, akkor nincs az az isten, hogy még néhány percet ne húzzanak ki. Ha megfelelő az eredmény számukra, a játékosok sokszor azt gondolják, hogy már a kezükben is van a meccs – erre mondhatjuk a népszerű kifejezéssel élve, hogy „nincsenek ott fejben”.
– Ha a játékos előreugrik az időben gondolati síkon, akkor kiengedhet, a motivációja pedig csökkenhet, így fordulhat elő, hogy az előnyben lévők sokszor beleülnek a meccsbe, ami időnként keményen vissza is üt. Vagy egy másik klasszikus mentális folyamatot említve: egyes játékosok képesek magasabb fokozatra kapcsolni a hajrában, nem ritkán amiatt, mert egy kulcsfontosságú passzal vagy góllal ekkor úgymond „hőssé válhatnak”. Ezt általában pozitívumként értékeljük, a kérdés ebben az esetben inkább az, hogy miért nem tudtak addig is hasonlóan hajtani? Ennek is rengeteg oka lehet, a legjobb esetben pusztán annyi, hogy azt a teljesítményt nem lenne lehetséges 90 percen át tartani – de vannak azért a játékosokra nézve kevésbé hízelgő okok is.
A szakember ezt követően beszélt a sportpszichológusok munkájáról; rátért arra, hogyan lehet a játékosokat felkészíteni, hogy elkerüljék az említett klasszikus hibákat:
– A sportolók, jelen esetben futballisták mentális felkészítésénél jönnek képbe a sportpszichológusok. Minden idők egyik leghíresebb Bajnokok Ligája-fináléjában a Manchester United a hosszabbításban szerzett két góllal verte 2-1-re a Bayern Münchent, de az a csapat ezt a meccset leszámítva is híres volt arról, hogy az utolsó pillanatokban nyerte meg a mérkőzéseit, nem véletlenül. A gárdával dolgozott ugyanis az egyik leghíresebb angol sportpszichológus, Bill Beswick, aki rendszeresen tartott ilyen szituációkra kihegyezett mentáltréningeket a játékosoknak – pedig akkoriban ez még tőlünk nyugatabbra sem volt általánosan elfogadott dolog. Természetesen ahogy a klinikai pszichológiában, úgy a sportpszichológiában is az egyénekhez és az egyéni problémákhoz igazodunk, hiszen minden ember, minden sportoló más és más – ugyanakkor vannak általánosan bevett módszerek, a fentebb említett problémára is.
Nem jó túlbonyolítani a dolgokat
– Ebben az esetben nagyon fontos, hogy a játékosok meccsről-meccsre, lépésről-lépésre haladjanak, csak az adott pillanatra figyeljenek, ne ugráljanak előre az időben – ez egy alapvetés, nem véletlenül hangoztatják az edzők sem oly sokszor a nyilatkozataikban. Ezt legkönnyebben mentális modellezéssel érhetjük el: végig kell venni a játékossal, hogyan alakulhat egy-egy meccs, majd azt is át kell beszélni vele, hogy a különböző szituációkban mi a feladata – magyarán szólva le kell vezetni a lehetséges forgatókönyveket. Nem jó túlbonyolítani a dolgokat, a lényeg, hogy a játékos előtt legyen világos, mi a teendője egy adott szituációban, ezt legkönnyebben szlogenek használatával érhetjük el. A következő lépés a vizuális gyakorlat: a játékosoknak el is kell képzelniük, automatizálniuk kell ezeket a helyzeteket. Az elméleti alapok után persze ezt az edzéseken is gyakorolni kell, egybe kell építeni a részeket: a mentális felkészülés, a vizualizáció, és a tényleges végrehajtás csak együtt, sok-sok gyakorlással hozhatja meg a kívánt eredményt.
– Az elején nem említettem, mert nem kifejezetten a hajrábeli gólokkal van összefüggésben, de van még egy faktor, ami hatással van a játékosok teljesítményére: az önbizalom – ennek a felépítésében és az egészséges szinten tartásában rengeteget segíthet egy sportpszichológus. Egy sportoló önbizalma sok mindentől függ. Először és elsősorban személyiségalapú, alkati tényező, bár nyilván a kimondottan önbizalomhiányos emberek ritkán lesznek profi sportolók. Az általában egészséges önbizalommal rendelkező profiknál ez sokkal inkább hullámzó dolog: a játékos vagy akár a csapat rossz/jó sorozata csökkentheti/növelheti ezt, de persze sok más, például magánéleti tényező is hathat rá. Az önbizalom helyreállítására is többfajta módszer van, de az egyik legfontosabb dolog, hogy reális, teljesíthető célok kitűzésére ösztönözzük a sportolót. Fontos, hogy egyéni szinten ne az eredménnyel törődjenek a futballisták, hanem azzal, hogy ők maguk a lehető legjobb teljesítményt nyújtsák: ha ez sikerül, akkor az esetleges vereség is értékelhető sikerként, egyéni szinten legalábbis. Csak hogy itt is említsek egy példát: kizárt dolog, hogy a 2005-ös BL-döntőben a szünetben 3-0-s hátrányban lévő Liverpool vissza tudott volna jönni a meccsbe, ha a játékosok a háromgólos hátrányra koncentrálnak – ott is az volt a kulcs, hogy ezt háttérbe szorítva minden csapattag a saját teljesítményére fókuszált célkitűzésében.
Hadarics végül a sportpszichológusok előtt álló nehézségekről és a szakma jövőképéről is beszélt:
– A módszer elsajátításához természetesen nyitottság és motiváltság kell, ami a sportolók részéről általában meg is van: a többség látja a mentális felkészülés hasznát, látják, hogy ha tesznek bele energiát, az eredmények is magukért beszélnek a későbbiekben. A nagyobb gond az edzőkkel van, akik között sokan elutasítóak: ők általában nem szeretik, ha egy „kívülálló” beleszól a dolgukba, egyes esetekben talán konkurenciát is látnak a sportpszichológusokban. Persze a trénerek között is vannak együttműködők, de tény, hogy sokan idegenkednek. Ez pedig probléma, hiszen ahogy azt már említettem, a mentális gyakorlatokat élesben, tréningeken is be kellene gyakorolni, hogy kimutatható hatásuk legyen – az edzők kooperációja nélkül azonban ez nem igazán lehetséges.
– Szerencsére ennek ellenére az a tendencia, hogy egyre inkább megbecsülik a munkánkat és szükségét érzik sportpszichológusok alkalmazásának a csapatok és a sportolók is. Bár Magyarország ebben a tekintetben is le van maradva néhány lépéssel a nyugati világhoz képest, de a felfelé ívelő kereslet azért nálunk is megfigyelhető. Jellemző példa, hogy amíg a 2008-as, pekingi olimpián egy sportpszichológus tartott a teljes magyar különítménnyel (összehasonlításként: csak magát Michael Phelpst ekkor három szakember segítette), addig Londonban, illetve Rióban már legalább a különböző sportágakra jutott egy-egy – az ideálistól persze ez még mindig messze van, de megfigyelhető a javuló tendencia – zárta interjúját Hadarics Márton.
