A Liverpool FC és az angol futball egyik legendájaként fejezte be aktív pályafutását a búcsút múlt héten bejelentő (rövid amerikai zárószakaszt követően hazatérő) Steven Gerrard. Nem vitás, a Pool drukkerei örökre bálványként tekintenek a kapitányra, aki minden csatában, hosszú éveken át az élen ment, mindenét imádott klubjának adta, a tengerentúli levezetést leszámítva sehol máshol nem futballozott. Egy igazi bálvánnyal lett szegényebb az európai foci. Ugyanakkor Gerrard szakmai megítélése a nem Liverpool-fanatikusok között nem egyértelmű, hiszen a legfontosabb trófeát, a Premier League bajnoki címét vele sem tudta megszerezni a Mersey-parti csapat, és az angol válogatottal sem nyert semmit.
A Rangadó a búcsú apropóján épp ezért megkérdezte az angol futball szakértőjét, Kele Jánost, hogyan látja Gerrard szerepét és játékát. Az elmúlt két évtized egyik legfontosabb szigetországi futballistájáról a Spíler TV angol bajnoki közvetítéseinek szakkomentátora több szempont alapján fogalmazta meg véleményét.
A hűséges
– Steven Gerrard legendájának alapját az adja, hogy soha nem ment el a Liverpooltól. Legjobb korszakában többször hívta az akkor csúcson lévő Chelsea, ahogyan a Real Madrid is, de ő maradt az Anfielden, akkor is, amikor nem volt éppen a legjobb a Liverpool. Ez a hűség, és az, hogy ő egy volt a sok liverpooli srác közül, aki, ha éppen sérült vagy eltiltott volt, beült a Kopba a szurkolók közé meccset nézni, kikezdhetetlenné teszi a legendáját.
Bárhol tudott jól játszani
– Hogy valójában mekkora klasszis volt, az érdekes kérdés. Tény, hogy sem az angol válogatott, sem a Liverpool nem nyerte meg vele (sem) a legfontosabb címeket (habár tudjuk, a 2005-ös BL-győzelemben senkinek nem volt akkora szerepe, mint neki), ugyanakkor alapember volt évtizeden át mindkét csapatban, aki – és ez szakmailag a legnagyobb erénye – bármilyen poszton képes volt jól játszani. Fiatalon jobbhátvédként kezdte, aztán a középpályán bármikor, bárhol számíthattak rá. És akárhova tette az edző, egy jó és megbízható, mondjuk úgy, tízből hetes/nyolcas szintet képes volt hozni. Igazi fénykorában, az első kétezres évtized közepén-végén pedig vitathatatlanul top ötös középpályása volt a futballvilágnak.
A Lampard-Gerrard probléma
– Ugyanakkor Gerrard sosem egyedül volt igazán jó, mindig akkor tudott kimagaslóan teljesíteni, ha legalább két ember volt mellette-mögötte egy jól összerakott középpályán. Amikor a Liverpoolban Xabi Alonso és Mascherano, később Torres vagy Suárez is ott volt mellette, mindig jobban ment neki is. Épp ez a válasz arra a nagyon régi kérdésre is, miért nem működött a párosuk Frank Lamparddal, a Chelsea klasszisával az angol válogatottban: mindketten a három fős középpályán érezték igazán jól magukat, ketten kioltották egymást. Lampard egy világklasszis támadó középpályás volt, Gerrard viszont több pozícióban bevethető klasszis.
A legenda
– Nem nagyon lesznek már olyan játékosok az angol klubokban (sem), akik egy csapathoz kötik a pályafutásukat: a kisebb klubokban kinevelődő jó játékosok a topcsapatok felé veszik az irányt, azok viszont nem igazán a játékosnevelésben utaznak. Gerrard egy régebbi típus, egy utolsó mohikán, emiatt is imádják annyian. Egészen biztos, hogy lesz még valami szerepe a Liverpoolban, akár edzőként, akár nagykövetként – de az is elképzelhető, hogy az Anfield egyik lelátója, vagy szektora viseli majd a nevét hamarosan – tette hozzá Kele János.
