Nagy felhördülést váltott ki egy szimpla angol bajnoki mérkőzés a tradícióira büszke szigetországi futballban. Pedig nem történt semmi különös a pályán a Premier League harmadik fordulójában: a Watford hazai pályán kikapott a sokkal erősebb Arsenaltól. Nem az eredmény, vagy valamelyik játékos viselkedése, még csak nem is bírói ítéletek miatt értetlenkedett sok szurkoló és a sajtó: a zúgolódás oka az Arsenal meze volt. Pontosabban annak színei.
Az immár bevettnek mondható nemzetközi szokások szerint a hazai csapat a hagyományos első számú mezében lépett pályára, ami a Watford esetében sárga-fekete színeket jelent. Így az Arsenal nyugodtan használhatta volna ugyancsak első számú, évszázados hagyományú mezét, a piros-fehéret. Ám az ágyúsok nem így tettek, hanem a harmadik számú felszerelésükben léptek pályára. Ami tetőtől talpig sötétszürke, neonzöld díszítéssel. Hogy miért nem a megszokott mezben játszottak Arsene Wenger játékosai, nem tudjuk, de alighanem a klubbal szerződött sportszergyártó cégóriás által diktált feltételekről van szó: mindegyik szerelést meg kell mutatni.
Lábbal tiport hagyományok?
Nem ez az első eset, hogy megütközést váltott ki a „hagyományok lábbal tiprása” egy-egy mez, illetve színösszeállítás kapcsán – olyannyira, hogy az egyik ismert angol szakíró, Michael Cox külön cikket szentelt a témának az espn.co.uk portálon, „A felesleges színösszeállítások sértik a klubok hagyományait” címmel. Az írás szó szerint színesen tárgyalja a témát.
„Az egyik legromantikusabb dolog a futballal kapcsolatban a színek közötti kontraszt, legyen szó a lelátóról, a pályák körüli kocsmákról vagy a Wembley előtt sétáló tömegről a kupadöntő napján” – írja a szerző, hozzátéve,olykor az egész országot átutazzák a szurkolók, klubjaik színeit viselve, hogy tudatosan hirdessék, hová tartoznak. Majd ezek után azt látják, hogy a pályán valami teljesen másmilyen színben jelennek meg a kedvenceik…
A legpozitívabb példa: Borussia Dortmund
„Ez persze elkerülhetetlen, ha a sportszergyártók több millió fontot kifizetnek a jogokért, de lehet, hogy több problémát felvet, mint a klubok gondolnák” – teszi hozzá Cox. Szerinte az európai futball egyik legforradalmibb „csapatképét” a német Borussia Dortmund alakította ki a sárga-fekete branddel, amihez fogható nem sok van a kontinensen (Németországban a Dynamo Dresdennek volt hasonló színe, de ők a 90-es évek óta nem játszottak a Bundesligában). A Westfallen Stadion egy-egy hétvégén vetekszik a Bernabeu vagy a Camp Nou hangulatával, és a Dortmund az egyik „legmenőbb” európai klub, igazi márka lett. Ehhez pedig hozzátartozik, hogy soha nem hajlandó más színösszeállításban pályára lépni, mint a hagyományos sárga-fekete…
A Dortmundéhoz hasonló eredeti színválasztása Cox szerint legfeljebb a Fiorentinának (viola) és a Palermónak (rózsaszín) van, esetleg még a piros-kék csíkosat lehet ilyennek tekinteni, amiben a Barcelona, a Basel és egyes periódusaiban a Bayern München játszott. De még fontosabb, hogy a hagyományok testesülnek meg a színekben. Ahogy a csapatokhoz tartozó nevekben és városokban is. „Egy klub leválthatja a menedzserét, a játékosait, néha a stadionját is, de ha a nevét, a színét és a városát akarja megváltoztatni, minden szurkoló fellázad. Azonban míg a név és a város csak ritkán változik, a színekkel újabban hetente visszaélnek a csapatok” – figyelmeztet az angol újságíró.
“A játékvezetőnek nem lett volna szabad engednie”
Természetesen indokolt lehet a második-harmadik mez, ha például meg kell különböztetni az ellenfél hasonló színeitől a csapatot, de amikor mindkét együttes játszhatna az eredeti mezében, érthetetlen a változás. A cikk két példát hoz fel a múlt szezonból: a bajnok Leicester az Arsenal otthonában a piros-fehér ellenfél ellen sem hagyományos kék mezében, hanem feketében játszott, illetve a Napoli szürkében szerepelt a Juventus ellen, holott a zebra-csíkos mezek mellett az égszínkék tökéletesen megfelelt volna. „Nem újdonság mindez, de a gyártók egyre nagyobb összegeket fizetnek ki a kluboknak, az elmúlt években különösen feltűnő lett a jelenség. És az ostobaság új szintre lépett a Watford-Arsenal mérkőzésen. A játékvezetőnek egyszerűen nem lett volna szabad engednie ebben a szerelésben fellépnie az Arsenalt” – fogalmaz a hagyományokra kényes szerző.
Következtetése szerint a reklámszakemberek és a bevételt könyvelők biztosan nem foglalkoznak a hagyományokkal, mert nem érdekeltek benne, nem foglalkoznak olyan „szeszélyes érvekkel”, hogy mennyit számít a klubszín a szurkolóknak. De érdemes lenne tanulmányozni a Dortmund példáján, hogy mi tesz valóban különlegessé, egyedivé egy futballklubot…
