Jóllehet, két honfitársunk éppen most télen hagyta ott kínai csapatát, Elek Ákos és Huszti Szabolcs útiránya nem tipikus, merthogy Kínába inkább mennek idén az európai játékosok. Elképesztő összegekért utaznak el az ázsiai országba olyan futballisták is, akikre egyáltalán nem lehet ráfogni, hogy már csak a levezetés a céljuk egy jól fizető hakni keretében. Persze, hogy jól fizető, az ettől még tény, sokak szerint Kína lehet a futballvilág egyik új tényezője, gazdaságilag pedig már jó ideje az.
Az olasz, angol és spanyol ligából is ment egy-egy nemzetközileg jól ismert sztár Kínába, vagyis az európai csúcsokról is célba vették a távoli országot. De mennyi ebben a futballszakmai rész és mennyi az üzlet, illetve politika? A Népszava összeállításából kiderül, semmi másról nincs szó a kínai bajnokság felpumpálása esetében, mint színtiszta politikai utasítás végrehajtásáról. Hszi Csin-ping elnök állítólag egyszerűen kiadta, hogy Kínának futballnagyhatalommá kell válnia, márpedig a központi utasításnak nem lehet ellentmondani.
A kínai futball felfuttatását államilag, központi irányítás alatt próbálják végbevinni, a kínai vállalatok és üzletemberek pedig nem jószántukból vagy a foci olthatatlan szeretete miatt válnak támogatókká… Kérdés, hogy a korrupciót – amely ellen „élet-halál harcot” folytat az állam, halálbüntetéstől sem visszariadva –, ki lehet-e szűrni onnan, ahol ekkora összegek mozognak. Márpedig a játékosügynökök aligha lesznek kevésbé mohók a hatalmas, csillagászati összegek láttán, amit nekik is kínál egy kínai üzlet.
Jackson Martinez például, aki fél éve még az európai átigazolási piac slágere volt – emlékezetes, hogy a Milannál már be is jelentették, mégis az Atlético Madridba igazolt, 35 millió euróért – fél szezon elteltével továbbáll, Kínába: 44 millióért lesz a Guangzhou Evergrande játékosa… Nem nehéz kitalálni, emögött nem csak a kínai progresszió, inkább az ügynöke mohósága fedezhető fel mozgatórugóként. Martinez 29 éves, szenzációs szezonjai voltak Európában. De említhetjük a BL-győztes brazil Ramirest, aki a Chelsea-t hagyja ott Kínáért, vagy a Serie A-ból távozó kolumbiai Fredy Guaínt, akit az előző szezonokban hol a Juventussal, hol angol klubokkal boronáltak össze, miközben az Interben is alapember volt.
Szóval, lehet-e futballhatalmat építeni a világ legnépesebb országában, politikailag lefektetett program alapján, hatalmas tőkeinvesztációval? Dénes Ferenc, a Rangadó.hu által megkérdezett sportközgazdász szerint 2-1 az arány az „igen” és a „nem” között.
– Ami a „nem” mellett szól, egyrészt a kulturális háttér. Leegyszerűsítőnek hangzik, de menedzsment szempontjából tulajdonképpen egyszerű felépíteni egy ligát, ismert a know-how, az üzleti modell. De a futballkultúra hiánya sok mindent eleve megnehezít. Nincs meg a természetes közege. Jó példa erre a japán bajnokság, a J-League, amit sokszor próbáltak üzletileg a világ élvonalába futtatni. Csakhogy van, ami nem tanítható. Hogy érthető legyek: Puskás Öcsi hátrahúzós csele a Wembleyben, az nem egy tanítható elem, az egy klasszikus grundcsel, amit az európai srácok a grundokról hoztak magukkal. Egy kultúrából, amiben felnőttek. A japán gyerek ezt a cselt nem tudja megcsinálni. Illetve, meg tudja, ha megtanítják rá. De sosem lesz része a kultúrájuknak.
– A másik kérdés: mennyire lesz a befektető életének része a futball és mennyire nem? Az arab klubtulajdonosoknál is felmerül ez a probléma. Nem tartozik hozzá az életükhöz, a mindennapjaikhoz, csupán egy eszköz. Kínában is megoldhatják politikai utasításra a fejlesztést, aztán, ha jön egy másik ötéves terv, ezt majd eldobják. Ahogy volt pingpong-politika, most lesz futballpolitika, kérdés, meddig – teszi hozzá a sportközgazdász.
Ugyanakkor van érv a fejlődés mellett, véli Dénes Ferenc. Például, hogy azért Kínában sem most „találták fel” a labdarúgást. A sportág felfuttatása egy hosszabb távú projekt, aminek keretében például már a 90-es években voltak fizetős futballakadémiák, összességében százezres létszámmal. És a népesség egyáltalán nem elhanyagolható, lebecsülhető tényező, futballgazdaságlag sem.
– Őrületes számokról beszélünk, hiszen csak Sanghajban, egy városi bajnokságban harminc millió játékosból lehet válogatni. A nagy számok törvénye alapján a következő 10-20 évben kikerülhet a kínai piacról is meghatározó klasszis. És azt se feledjük el, hogy üzletileg nem egyirányú dologról beszélünk: akkora pénzek vannak a Kínában, hogy a nagy európai klubok már réges rég jelen vannak a piacon, mert az ő érdekük is ezt diktálja. Az európai nagy klubokban viszont még várni kell a kínai játékosok megjelenésére, a Manchester Unitedben üzleti érdekek miatt játszott egy Tong nevű focista pár éve, kettőnél többször nem lépett pályára… Visszatérve a kiindulóponthoz: futballistát lehet nevelni vagy „termelni” pénzből, futballkultúrát nem. Mindenesetre az alapok adottak, Kínában a futball ott van a top 10-es népszerűségi listán a sportágak között – tette hozzá Dénes Ferenc.
