Első lépésével úgy tolta meg a védők mellett a labdát, hogy utána képtelenek voltak utolérni. Hiába tudták, mi következik, annyira alacsonyan volt a súlypontja, hogy megbillenteni sem lehetett, legfeljebb futni mellette és reménykedni, hogy nem lövi el jól a labdát a kapus mellett. De előtte, többnyire ütemtelenül, spiccel vagy aláemelve. Aztán jöhetett a karszéttárós gólöröm. A Fenomén, Ronaldo, azt mondta róla: „ő volt a legmeghatározóbb játékos a pályafutásom során. Egy nagy góllövő, fantasztikus befejező csatár. Mindent tőle tanultam.”
Romário de Souza Faria ennél nagyobb elismerést aligha kaphatott volna, bár nem biztos, hogy ő maga nem ugyanígy gondolkodott saját magáról. Köztudottan fejlett egóval rendelkező, ha akarom, pökhendinek mondható világklasszis volt, aki ritkán viszonozta a bókokat. A Barcelonában, az akkor Dream Teamnek nevezett alakulatban a másik öntörvényű, nagyszájú klasszissal, Hriszto Sztojcskovval alkottak felejthetetlen párost. Kezelni őket, együtt, csak egy hasonlóan hatalmas egójú edző tudta: Cruyff.
A ma ötven esztendős Romário góllövésre született. Ezt Európában legkésőbb 1988-ban tudták meg róla, amikor a szöuli olimpia futballtornáján a brazil válogatott legjobbjaként lett gólkirály hét találattal – majd azzal a lendülettel meg is érkezett a kontinensre, hogy a PSV Eindhovenben elkezdje szakmányban lőni a gólokat. A villámgyors, kikezdhetetlen technikájú csatár öt év alatt 107 meccsen majdnem ugyanennyi gólt szerzett a holland bajnokságban, nem volt kérdés, hogy leigazolja valamelyik európai top-klub. 1993 és 95 között játszott a Barcában, és csak a Bajnokok Ligája-siker nem jött össze neki: az emlékezetes athéni döntőben a favorit Barcelonát agyonverte Capello Milanja. Romário ekkor már spanyol bajnok és gólkirály volt, mindenkit elhomályosított maga körül.
Így érkezett meg az amerikai világbajnokságra, ahol elbírta a terhet, hogy Carlos Alberto Parreira nem éppen brazilos stílusban futballozó, agyonbiztosított válogatottjában mindenki tőle várta a gólokat és a látványt. Romário a torna alatt állítólag összeveszett a másik csatárral, Bebetóval, indolens megjegyzéseket tett róla az újságokban – de a pályán nem volt harag, pláne, amikor a házigazda ellen vagy a hollandok elleni negyeddöntőben pazar passzokkal lövetett gólt vele. Bebeto is tudta, kinek köszönje meg elsőként…
Romário és Brazília világbajnok lett, a csatárzseni a döntőben belőtte a maga 11-esét, az olaszok ikonja Baggio viszont hibázott. Ha ekkor már lehetett volna Európán kívüli játékos is aranylabdás, egészen biztosan ő nyert volna a szavazáson, így viszont Sztojcskov váltotta le a 93-as győztes olasz Copfocskát. Romário még egy évig Barcelonában játszott, aztán hazament Brazíliába – és ekkor került élete egyik legjobb formájába. A feltörekvő és világklasszissá érő Ronaldóval (aki előbb a PSV-nél, majd a Barcában is követte elődjét) elképesztő párost alkottak, aki látta őket együtt játszani, soha nem felejti el. 1997-ben a Ro-Ro páros hülyét csinált az ellenfelekből. Romário a Copa Américán négyszer, az első Konföderációs Kupán (négy meccsen) hétszer talált be. Mégsem játszhatott többé világbajnokságon…
1998-ban megsérült, lábszársérülése miatt Zagalo nem nevezte – Ronaldo így egyedül vitte majdnem aranyig a Selecaót. Sokkal nagyobb indulatokat kavart a négy évvel későbbi történet, pedig Romário ekkor már 36 éves volt. Ám a selejtezőkön majdhogynem ő mentette meg a rosszul álló brazilokat, Felipe Scolari mégsem vitte el a csapattal Ázsiába. Túlzás nélkül, országos, sőt, politikai ügy volt a csatár és a kapitány ellentéte, a brazil köztársasági elnök is felszólalt az érdekében – de Scolari hajthatatlan volt. Na igen, ekkor már a keretében tudhatta Ronaldo mellett Ronaldinhót, Rivaldót, melléjük nem kellett neki az „öreg”. Brazília végül száz százalékos teljesítménnyel lett világbajnok, Ronaldo gólkirály – Romário drámája, hogy ezek után senki nem foglalkozott a kihagyásával.
A brazil válogatottban így is játszott 2005-ig, a nemzeti együttes történetének egyik legjobb góllövőjeként vonult vissza, 70 mérkőzésen 55 góllal. Persze, a statisztikákkal Brazíliában vigyázni kell, Romário sportágtörténeti mérföldkövét sem hitelesítették: 2007-ben, 41 évesen (!) 11-esből szerezte (állítólag) ezredik találatát hivatalos meccsen, a Vasco da Gama játékosaként. A meccs félbeszakadt az ünneplés miatt, a FIFA hivatalosan is gratulált az ezreshez – ám a hivatalos statisztikákban csak 929 gólt ismernek el, mert a maradék 77-et még ifjúsági korában szerezte… Akárhogy is, a lassan őszülő halántékú csatárzseni negyvenhez közel is tolt még egy időszakot a Vascóban, amikor majdnem annyi gólt lőtt, ahány meccsen pályára lépett…
Érdemeit minden kollégája hosszasan méltatja, Ronaldót már idéztük, de idézzük a franciák korszakos klasszisát, Thierry Henryt is, mert rávilágít, miben állt a brazil igazi jelentősége: „Ronaldóval és Georges Weah-val együtt ők hárman alkották meg a 90-es években egy új fajta befejezőcsatár prototípusát: aki már a félpályánál elkéri a labdát, ha kell, egyedül indul el vele és be tudja vinni a kapuig. Romário alacsony súlypontja robbanásszerű gyorsasággal párosult, ami lehetővé tette, hogy rövid távon bárkit lehagyjon, emellett a labdával bármit meg tudott csinálni, tőle láttunk egy csomó cselt először a pályán.”
A nagyszájú zseni aztán pályafutása után sem tagadta meg önmagát, agilitását a politikában kamatoztatta. Szembe ment a brazil futballal is, a 2014-es világbajnokság rendezése ellen például tiltakozott, mert a korrupció és a pénzmosás melegágyának tekintette. Egyike volt azoknak, akik hirdették, hogy a FIFA a 2018-as tornát gyakorlatilag az angoloktól „ellopva” adta oda Oroszországnak. Sepp Blatterrel éppúgy tengelyt akasztott, mint a Brazil Labdarúgó Szövetség vezetőivel – de a jelek szerint népszerűségének ez nem ártott. Két éve elindult a brazil szenátusi tagságért, és végül Rio de Janeiro történetében a legtöbb kapott szavazattal választották meg.
Egy újabb briliáns gól a ma ötven éves legendától.
