Maradona, minden idők, ötvenöt év – szubjektív köszöntő

Nem rúgott több gólt, mint a legnagyobbak, mai mércével mérve nem túl sok időt töltött Európában, és az akkori szabályok miatt még aranylabdája sem lehetett. Mégis, aligha van halandó e világon, aki ne tartaná minden idők egyik legnagyobb futballistájának az 1960. október 30-án született Diego Maradonát.
Éppenséggel nem kell betéve tudni az életrajzát és összehasonlító elemzéseket végezni pályafutása korszakai közt, vagy éppen a maiakhoz hasonlítgatni, amit fénykorában elért. Elég, ha az ember megnézi az 1986-os világbajnokságról készült összeállításokat, hogy biztosan tudja: olyasmit láthattunk Maradona legjobb napjain, amilyet előtte szinte soha senkitől, és utána is csak a mai atomfutballban – néha.
https://www.youtube.com/watch?v=DBAqGhqZq_M
Maradona megelőzte korát: sokkal többször rúgták fel, mint előtte bárkit, többször tépték le róla a mezt, mert egyszerűen szintekkel gyorsabb és ügyesebb volt, mint az addigi nagyok. A hetvenes-nyolcvanas években akadtak már a mai modern mércével mérve is kiemelkedő világklasszisok (annyi, mint ahány egyszerre ott volt a 86-os vébén, azóta se nagyon jött össze egy mezőnyben), de Maradona mindenkinél jobb volt, és mindenkitől különbözött.
Pedig amikor először beharangozták a zsenijét, még nem igazolta. 1982-ben egy Gentile nevű olasz hátvéd levette (lerúgta, csípte, harapta) a pályáról, a brazilok ellen pedig kiállították. Négy évvel később, már a Napoli játékosaként, európai tapasztalatokkal felvértezve érkezett a világbajnokságra, egy jól összerakott argentin válogatottal, amelyet Carlos Billardo gyakorlatilag őrá szabott. Maradona olyat tette, amit előtte – és jó eséllyel utána se – senki, egymaga vitte el aranyéremig a csapatát. Akik emlékeznek a vb-re, tudják, korántsem csak a góljai miatt.

Maradona sebessége labdával, labda nélkül valóban csak Messi és Cristiano Ronaldo mai teljesítményéhez volt hasonlítható, de mindkettejüknél több volt bizonyos dolgokban – igaz, nem annyi időn át, mint ezek ketten. Maradona játszotta a futballt, ahogyan a labdával bánt, az valóban csak Messi tudásához mérhető. De Maradona emellett vezéregyéniség is volt, a válogatottban és a klubjaiban is. A futball „fekete istenei” közé tartozott, a szabálytalan, olykor kezelhetetlen, lázadó és csúnya istenségek közé, aki nem szívesen állt be semmilyen szabvány szerint kimért sorba.
Európában 1982 és 93 között játszott, a Barcelonából egy szezon után igazolt Nápolyba – mindkét alkalommal világrekordot jelentő pénzért (a mai gigasztárok kb. egy heti keresetének megfelelő összegért). Mindkét csapatban „küldetése” volt, többet jelentett a szurkolóknak, mint egy sztár. Nápolyban meg is valósította a küldetését. Bajnokságra vezette a szegény Dél csapatát a gyűlölt északi nagyokkal szemben. Maradonára vallást alapítottak, Olaszországban és Argentinában is.
Szabad szájú, nem túl okosan nyilatkozó, meggondolatlanul cselekvő sztár volt, a jól felépített show-business nem az ő világa, ő akkor érezte jól magát, ha nála volt a labda. Mi, magyarok is megtapasztaltuk ezt, mert 82-ben speciel nagyon nála volt, hiába próbált a hátán csüngeni két-három hátvéd, berezelt óvodások módjára szaladgáltunk szanaszét a cseleitől, végül csak két gólt lőtt nekünk a négyből.

Maradona ösztönös zseni, zabolázhatatlan, kezelhetetlen talentum volt. Az ilyenekből ne legyen edző, mert ők se nagyon tűrték az edzői utasításokat. Maradona mégis az lett, bele is bukott a válogatott vezetésébe 2010-ben. Igaz, ekkorra már az életben is túl volt pár kimagyarázhatatlan megbukáson, amibe fogott, balul sült el. Kábítószer-szenvedélye miatt már a halálát jósolták sokan, orvosok hozták vissza az életbe, a lehető legrosszabb társaságokba keveredett, soha nem tudott élni azzal a tőkével, amit a pályán felhalmozott.
Diego Maradonának sosem lett volna szabad lejönni a mészcsíkokkal határolt zöld fűről, mert ott és csakis ott lehetett minden az övé. És ott valóban az övé is volt. Egy zseni, akinek a futball-labdán kívül nincs semmije, noha mindent elért. Az élet viszont ilyen: ő is elérte az ötvenet, most pedig az ötvenötöt. Hogy mit kezd vele, nem tudjuk, szórakoztatóan ostoba nyilatkozatok és balhék alighanem ezután is lesznek. Nekünk könnyebb, mint neki: mert nekünk örökre az a Maradona marad meg, aki levette a félpályán az angolok ellen, és elindult a kapu felé.
Isten éltesse, természetesen.