Pazarul kezdte az új idényt régi-új csapatával, a Siófokkal a harmincéves Nagy Dániel, aki vasárnap az NB II tévés meccsén győztes gólt lőtt a Zalaegerszeg ellen. A szélső hat mérkőzés során négy gólig jutott, együttese pedig a hatodik helyre zárkózott fel, néhány pontra a feljutóhelyektől. A célokról, a tervekről és a múltjáról is kérdezte a Videoton, a Haladás, a Puskás Akadémia és a Vasas korábbi játékosát a Rangadó.hu.
– Milyen volt belülről a ZTE elleni mérkőzés?
– Úgy éreztem, jó kis meccs volt, az első félidőben azt hiányoltam, hogy a kapuk többet forogjanak veszélyben. A mezőnyjáték szerintem rendben volt, jó iramú, hullámzó negyvenöt percet láthattak a nézők, kevés helyzettel. A félidő végén talán a legjobb pillanatban sikerült vezetést szereznünk. A második felvonás felettébb küzdelmesen alakult, az elsődleges célunk az volt, hogy az eredményt tartani tudjuk. A legtöbb energiánk erre ment el, nem az előny növelésére. Összességében a védekezésünk és a kapusteljesítményünk kifogástalan volt, az eredményen ez látszik is, hiszen az egygólos előnyünk megmaradt.
– Mik a célok idén? Szóba került már a feljutás?
– Egyszer már szóba került érintőlegesen, ha az élet úgy hozná, akkor természetesen örülnénk neki, de nem ez a célunk, nem is reális ez a mi fiatal csapatunk számára. Jelenleg harmincévesen a második legidősebb játékosnak számítok a keretben, úgyhogy egyelőre a fiatalok beépítése a fő irányvonal. Tapasztalatot kell szerezniük a felnőttek között is. Ha ezzel elkészültünk, akkor a jövőben majd kitűzhetünk feljutási célokat is.
– A szurkolók hogyan viszonyulnak ehhez? Megértik a klubnál zajló folyamatokat? A 2013–2014-es szezon végén azzal a szöveggel feszítettek ki transzparenst, hogy „Kösz a semmit”. Ezek szerint ők feljutást várnának.
– Az egy teljesen más összetételű csapat volt. Akkor reális lett volna a feljutás, sőt kimondottan az is volt a célunk. Minden adott volt hozzá, ezért megértettem a szurkolóink elégedetlenségét. Most azonban különböző a szituáció és ezt a szurkolók is látják. Nemrég tartott a klubunk egy szurkolói ankétot, ahol felvetődött ez a téma és jelezték felénk, hogy ők akár egy stabil NB II-es csapattal is kibékülnének, amíg nem érinti meg a kiesés szele az együttest, akár szakmai, akár pénzügyi problémákról legyen is szó. Ismét csak azt tudom mondani, hogy ha ez megvan, akkor talán a szurkolók is más kilátásokat tűznének elénk.
– És mi a helyzet önnel? Ha nem sikerül feljutni, akkor váltana ismét az NB I-be?
– Nagyon jól érzem magam ebben a csapatban, de megfelelő ajánlat esetén azt gondolom, átigazolnék az NB I-be, hiszen azért mégiscsak az a legfelső osztály. Véleményem szerint most nagyon erős az élvonal. A Ferencváros természetesen eléggé kilóg felfelé, de a többi találkozó kifejezetten izgalmas. Egy focistának pedig nem is lehet más célja, minthogy feljebb és feljebb kapaszkodjon. Egyáltalán nem érzem magam öregnek vagy fásultnak, úgyhogy szívesen visszatérnék. Ha ez a Siófokkal sikerülne, az lenne a legjobb, hiszen remekül érzem magam ennél az együttesnél; de amennyiben más csapat keresne meg, annak is örülnék.
– Ha már az NB I-ről beszélgettünk: hogy emlékszik vissza a Videotonnál töltött évekre?
– Egyszerűen imádtam. Fehérvár volt az otthonom, a második otthonom pedig a Sóstói Stadion. Hétéves korom óta a Vidinél fociztam, saját nevelésűként ott mutatkoztam be az első csapatnál, ott értem el a sikereket. Mindig úgy fogok rájuk gondolni, mint a számomra legkedvesebb klubra, nagyon sok szép emlék fűz hozzájuk.
– Kétezer-tízben meghívót kapott a válogatottba, mert remekül játszott akkoriban; egy sérülés azonban végül megakadályozta, hogy pályára léphessen. Hogy érintette ez akkoriban?
– Szörnyen. Előtte meg sem fordult a fejemben, hogy valaha magamra ölthetem a címeres mezt, ezért amikor megkaptam a behívót, el sem akartam hinni. Nézegettem, forgattam a lapot és sokáig tényleg fel sem fogtam, mi történt. Aztán végül nem is lett belőle semmi a rossz időpontban jött sérülés miatt, de óriási élmény volt. Én is büszke voltam magamra és a családom, barátaim is, ami rendkívül jól esett. Nagyon sajnálom, hogy ez – úgy néz ki – kimaradt az életemből, iszonyatosan bánatos voltam a rehabilitáció alatt. Utána még éreztem magamban erőt, hogy folytassam, és esetleg újra behívjanak, de ez már nem történt meg.
