Bernd Storck távozását követően a DVTK-nál remek munkát végző Bódog Tamás neve is felmerült, mint következő szövetségi kapitány. A 47 éves tréner az érkezése óta életet lehelt a diósgyőri fociba, neki köszönhetően újra szeretnek a szurkolók meccsre járni. A korábban német RB Leipzig és dán Bröndby csapatánál dolgozó szakemberből sugárzik a természetesség, a határozottság, és az egész személyisége magával ragadja az embert. A szakmai igazgatóval az amigeleken.hu szurkolói portál közölt hosszabb beszélgetést.
– Mennyire töltötte el jó érzéssel, hogy felmerült a neve szövetségi kapitányként?
– Persze, hogy jó érzés, mert valamilyen szinten a munkámnak az elismerése, illetve az egész klubnak is egy elismerés. Az, hogy felmerült a nevem, szép és jó, de a kettőt nem tudom együtt csinálni – mondta Bódog Tamás.
– A szurkolók többségének az volt az egyöntetű véleménye, hogy hihetetlenül büszkék lennének, ha Ön lenne a szövetségi kapitány…
– Szóval azt akarják, hogy menjek? (nevet) Ez most nem aktuális, szenzációsan érzem magam Diósgyőrben, érzem, hogy itt van értelme a munkának. Meg persze én szeretném első edzőként felavatni az új stadion. Bízom benne, hogy ez rövidesen meg is valósul.
– Mennyire érzi már maga ezt a diósgyőri közeget, ami itt körülveszi? Bizonyára nem volt nehéz belerázódni…
– Abszolút! Hála Istennek, amit vállaltuk, azt tudtuk teljesíteni, bent maradtunk az első osztályban és úgy gondolom, hogy ami azóta itt történik, ez ad erőt igazán. Azért az egy nagy visszahúzó erő lett volna, ha a csapat kiesik az NB II-be, így viszont az a lendület töretlen maradt, és egy olyan folyamat, fejlődés közben vagyunk, ami az egész klubra jellemző. Akik itt dolgoznak, azok annyi mindent hozzátesznek, hogy nyugodtan kijelenthetem, a miénk a legdinamikusabban fejlődő klub ma Magyarországon. És ez minden munkatársnak, mindenkinek az érdeme, mert hozzáteszik a részüket. Az eredmény, a siker közös, mert mindenkinek benne van a része, és nem csak a labdarúgó szakosztály fejlődik, hanem az egész klub. Ott van a kosárlabda, a röplabda, a sakk, az asztalitenisz, és persze ott van a jégkorong és meglátjátok, ha kész lesz a stadion, az még plusz lökést fog adni az egésznek!
– Hogy néz ki az időbeosztásod, mennyit foglalkozik a csapattal egy nap?
– Általában reggel nyolctól este nyolcig. Megvan annak is a szépsége, hogy a családom Mainzban él. Persze, nem egyszerű a család nélkül, hiányoznak, néha rohadtul egyedül vagyok. Ugyanakkor, ha családdal lennék itt, akkor valószínűleg lenne olyan, hogy én is rohannék haza, mert a fiamat meg szeretném nézni edzésen, a kislányomat el kellene hozni az iskolából. Így meg azért van időm mindenre, ami a csapattal kapcsolatos.
– Feltűnő, hogy az 5-0-ás győzelem után is azt kezdi el boncolgatni, hogyan lehet a hibákat kijavítani?
– Realista ember vagyok. Ha most elkezdenél ünnepelni, nagyon gyorsan pofára tudsz esni. Tudom, mire képes ez a csapat, mi van előttünk és mit lehet ezekből a játékosokból kihozni. Ezért dolgozom és hála Istennek, ők tökéletes alanyok ehhez. Azt ők is érezték, hogy ez a mérkőzés az eredményt tekintve tökéletesen összejött. De ugyanakkor megvoltak azok a hibák, amiket ki lehet javítani, és éppen ezért mondtam, hogy az elmúlt mérkőzések többségében jobban működtek. De ez a normális szerintem. Ha valami nem működik, vagy valami rossz, vagy vérzik, akkor abba a sebbe belenyúlunk, megforgatjuk benne az ujjunkat és akkor tudni fogjuk, mi volt az, ami okozhatta a bajt. Az a normális, hogy őszintén elmondom a véleményemet a játékosoknak, ha azt mondom, amit gondolok és nem mást a hátuk mögött. Volt olyan edzőm, aki a szemembe azt mondta, hogy jó vagyok, a hátam mögött meg nem ugyanazon a véleményen volt rólam. Nem lenne semmi gond, ha megmondja nekem, hogy lassú vagyok, de akkor tudom, hogy mire gondol.
– Erre a legjobb példa Jürgen Klopp, aki emberileg egy tökéletes edző, akitől a legtöbbet tanultam – folytatta a szakember. – Ő nyíltan a szemembe mondta azt, amit gondolt, amikor az utolsó szerződésemet kaptam. Harmincöt éves voltam, odahívott magához és azt mondta, hogy szeretné, ha maradnék a csapatnál, mert úgy gondolja, hogy emberileg még tudok segíteni, játékosként még tudok segíteni, még ha nem is vagyok már a leggyorsabb. De a döntés már rajtam múlik, és azt kell észben tartanom, hogy ha van egy fiatal huszonhárom éves védőjátékos, akivel körülbelül hasonló a teljesítményünk, akkor, ha választania kell, ő a fiatalabbat fogja játszatni, hiába vagyok én ott már hat-nyolc éve a csapatnál. Ha én ezt megértem, akkor maradhatok egy évig, ha nem, elfogadja és meg is érti, de akkor nincs értelme, hogy ott maradjak. Ha ezt meghallod, először persze, hogy nem esik jól, mert úgy gondolod, letettél már valamit az asztalra, holott az egy fabatkát sem ér. A pillanatnyi teljesítményen, a pillanatnyi momentumon múlik az, milyen játékos vagy és mennyit tudsz a csapatnak segíteni és ebben tökéletesen igaza volt.
