Legutóbb 2015 júniusában lépett pályára a Ferencváros labdarúgója, Batik Bence: a szegedi futballista több műtéten is átesett sérülése óta, azonban a spanyolországi edzőtáborban már ott volt a Fradi keretében, tervei szerint pedig a tavasszal visszatérne a pályára. Erről is beszélt a szegedma.hu-nak adott interjújában.
– Most decemberben és januárban éreztem a legtöbb fejlődést. Elindultam egy olyan irányba, ami során én is kezdem elhinni, hogy gyógyul a lábam, eddig is gyógyult, de nem ilyen ütemben. Egyre több mindent be tudunk építeni az edzésbe, a futásokat már Spanyolországban elkezdtem. Szerdán délelőtt is futottam, egyre többet teszek meg, de egyelőre még csak egyenes vonalban. Vannak edzés előtt bizonyos gyakorlatok, azokat a többiekkel együtt csinálom. Szerdán a futóiskolát is velük csinálom, utána viszont egyéni edzésterv szerint készülök, még két-három hónapig biztosan.
– Most minden attól függ, hogy hogyan reagál az új dolgokra a térdem, ezt folyamatosan figyelni kell, ehhez kell alkalmazkodni: vagy visszavenni, vagy még többet csinálni. Minden a térdkalácsomtól függ, a második műtét során kifordították a térdkalácsomat, két csavart betettek, fúrták a sípcsontomat, tisztítottak. Bevastagodtak az inak is, három hónapig nem mozgattam a lábamat, ennek a regenerációjához hosszú idő kell. Ez kínkeserves időszak volt, de nagyon sokat erősödtem, ugyanakkor még nem mindig tudok úgy örülni a dolgoknak, ahogy azt tenném, ha futballoznék. Már a kis dolgokat is tudom értékelni, de voltak olyan időszakok, amikor zuhanásban volt az életem, akkor nehéz volt bárminek is örülni. A családom is mellettem állt, de úgy érzem, a barátnőmnek köszönhetek a legtöbbet. Ő az az ember, akit én is magamhoz engedtem, megadtam neki azt a tiszteletet, hogy ő foglalkozzon velem a legtöbbet. Amikor rossz állapotban voltam, akkor többek között az ő javaslatára mentem el sportpszichológushoz, mert sajnos ilyen jellegű segítségre is szükségem volt ahhoz, hogy ezeket a dolgokat meg tudjam emészteni.
A cikk rákérdezett arra, nem érzi-e azt veszélynek, hogy túlzottan nagy motivációval tér vissza a pályára. Volt már rá példa, hogy valaki túlpörögve tért vissza hosszú kihagyása után, és gyorsan „visszaesett”.
– Annyi mindenen túlmentem már, a három műtét miatt mindig elment az izmom, újra kellett építeni. Persze, számít az idő, de nem elsődleges most már. Két fizioterapeutával dolgozom, az angol Peter Friarrel és Nagy Richárddal, nagyon jól kordában tartják ezt a dolgot. Minden utasítását betartom a stábnak, ha homokot kellene ennem, akkor homokot ennék, ami segíti a gyógyulásomat, azt megcsinálom. Persze, benne van a veszély, mert biztosan nagyon jó érzés lesz visszatérni, nem tudom, hogy miket fog belőlem kiváltani.
Huszonegy évesen jól ment a játék, stabil tagja lettem a csapatnak, bebizonyítottam, hogy mi van bennem. Én mindig azt mondtam, hogy csak azt várom, hogy az edző betegyen, utána bent fogok ragadni. Nagyon jó viszonyt ápolok mindenkivel a klubnál, a második családomnak tekintem őket. Kubatov Gábor elnök úrtól kezdve, Orosz Pálon át, Nyíri Zoltán operatív igazgatóig mindenki pozitív velem, teljes értékű játékosként kezelnek a csapattársak is, egyszer nem hangzott el az, hogy én mióta nem játszom. Az, hogy ennyire sokan hisznek bennem, nagy lökést ad. Néha van, hogy elkeseredem azon, hogy miközben a többiek kimennek a pályára, én a konditerem felé veszem az irányt, de mindenki nagy erőt ad nekem azért, hogy motivált maradjak.
