Harminchét évesen a BLSZ első osztályban és az újpesti öregfiúk csapatában játszik Farkas Balázs, aki a kétezres évek első felében meghatározó játékosa volt a hazai mezőnynek. A Rangadó azért kereste meg, mert az idei bajnokság (eddig) két legjobb csapatával, a Vasassal és a Videotonnal kapcsolatban is voltak bőven emlékei a közelmúltból, ha nem is mindig túl szépek. Sőt: éppen ezek a történetek jelzik, mekkorát fordult a két piros-kék gárdánál a világ. A győri születésű középpályás a gondok ellenére is jó szívvel tud visszaemlékezni élvonalbeli pályafutására, és persze az idei NB I-es szezon esélyeiről is van véleménye. Az ő emlékezései következnek.
– Sose voltam vándormadár, igaz, több klubban is megfordultam, de a pályafutásomban csak két csapat számított igazán meghatározónak, az Újpest és a Videoton. Ami a fehérvári távozásom után történt velem, az már az a része volt a karrieremnek, amit tréfásan úgy szoktak megfogalmazni idősödő játékosok, hogy van még egy jó és öt rossz évem… Nem mondom, hogy könnyű volt a váltás, hiszen a körülmények mások lettek, olyan volt, mintha átültem volna egy Mercedesből egy Trabantba – ahol Fehérvár után megfordultam, ott szinte mindig rossz anyagi körülmények voltak, Angyalföldön, Kecskeméten, eleinte Mezőkövesden is.
Angyalföldi abszurdok
– A Vasas külön történet: tradicionális klub, amelyiknek van múltja és van jövője is, csak éppen amikor odakerültem, nem volt jelene. A 2011-12-es szezonban egy szedett-vedett társaság volt, mielőtt leigazoltak, egyetlen pontot szereztek az első kilenc fordulóban. Akkor érkezett Marijan Vlak, aki összeszedte a csapatot, ősz végére ütőképes gárdánk volt, messze a kiesőzónától. Pénz viszont egyáltalán nem volt, őszintén szólva, azt sem tudom, az akkori tulajdonos jelenleg szabadlábon van-e… A téli pihenő után januárban arra érkeztünk vissza, hogy kirúgták az edzőt s a sportigazgatót, engem Simek Petivel együtt száműztek az NB III-as keretbe. Aztán amikor megint égett a ház, visszahívták Vlakot is, minket is, de már nem tudtuk megmenteni a csapatot a kieséstől. Mondhatom, az az egy év sokkal mélyebb nyomokat hagyott bennem, mint az előző hat év a Videotonban.
Megnyert és elvesztett aranyak
– Fehérváron sem volt mindig minden kerek: 2006-ban megnyertük Csertői Auréllal a Magyar Kupát, aztán elfogyott a pénz. De így is 5-6. helyen végeztünk a következő szezonokban, lehet, hogy szakmailag ezek az eredmények nem voltak kisebb sikerek, mint aztán a 2011-es bajnoki cím. Az aranyévben sajnos sérülés miatt sokat ki kellett hagynom tavasszal, az előző ezüsttel végződő szezon volt szakmailag értékesebb a saját szempontomból. Igaz, végül csapatkapitányként vehettem át az aranyérmet. Elég hamar eldőlt, hogy nem nagyon nyerheti más a bajnokságot, kicsit le is eresztettünk tavaszra, csak a harmadik vagy negyedik lehetőséget kihasználva húztuk be a bajnoki címet, aztán nyílt titok lett, hogy Mezey Györggyel nem hosszabbít a klub és pár napra rá elvesztettük a kupadöntőt a Kecskemét ellen, ami legalább annyira fájt nekem, mint amikor lemaradtam a bajnoki aranyról.
– Mert ilyen is volt, kétszer is: az Újpesttel és a Videotonnal is veszítettünk el úgy bajnokságot, hogy az utolsó meccsen az utolsó tíz percben kaptuk azt a gólt, amivel végül az MTK, illetve a Debrecen futott be. Az első esetben úgy álltunk ki az utolsó mérkőzésre, hogy tizenhárom mezőnyjátékosunk volt, Mészöly Géza volt az edző és hajszálra voltunk így is az aranytól.
Paulo Sousa, a profi
– Fehérváron 2011 márciusában írtam alá az új szerződésemet, ilyen szempontból derült égből villámcsapás volt, hogy az új edző, Paulo Sousa érkezése után kikerültem a keretből. De tüske nincs bennem, megértem, hogy új csapatot akart építeni – és mára azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, Sousa volt minden idők egyik legjobb fehérvári edzője. A profizmusa lenyűgöző volt, azóta is találkoztam vele már, semmilyen rossz érzés nincs bennem – legfeljebb az volt furcsa, hogy nem is edzhettem a csapattal, ami miatt volt egy kis lemaradásom, amikor a Vasashoz kerültem. De valahol ebben is Sousa profizmusa nyilvánult meg: neki nem az volt a dolga, hogy a kimaradó játékosokkal törődjön, építette a saját csapatát. Azóta elég rendesen bebizonyosodott róla, hogy európai formátumú edző.
A válogatott kicsit hiányzik
– Hiányérzet csak a válogatott kapcsán van bennem, mert összesen négyszer léphettem pályára címeres mezben. Sajnos, ez részben az én hibám, többször is előtérbe helyeztem a klubcsapatomat, mert akkoriban valósággal degradálták a válogatottat, nem számított kiváltságnak, ha valaki odakerült. A karrieremnek nem volt jó, hogy kevésszer szerepeltem a nemzeti csapatban, külföldre sem tudtam eladni magam, igaz, akkoriban nehezebb is volt ez, mint most. A futballunk, a válogatottnak köszönhetően sokat erősödött marketingértékben és ez segíti a játékosokat is. Én nem tudtam olyan bajnokságba kimenni, ahova szerettem volna, de szeretem pozitívan nézni a dolgokat, nincs okom panaszkodni. itthon mindent megnyertem: bajnokságot, Magyar Kupát, Ligakupát, voltam ezüstérmes, bronzérmes, kevesen mondhatják ezt el magukról.
A Vidinek kötelező megnyernie?
– A mostani szezonban a Vasasnak nagyjából tíz, a Vidinek és a Ferencvárosnak negyvenöt-negyvenöt százalék esélyt adok a bajnoki címre. De hozzáteszem: ha a fehérváriak nem tudják behúzni ezt a bajnokságot, az komoly csalódás lesz – a Fradi kicsit visszaesett, gondjai vannak a középpályán, a Videoton viszont könnyen és jól igazolt, ezzel az állománnyal oda kellene érnie az első helyre. Ugyanakkor a Vasas minden elismerést megérdemel, mert nagyon jól összerakott csapat, és amikor láttam őket, valóban nívós futballt játszottak. A Videoton elleni találkozón a döntetlen inkább a fehérváriakra nézve volt hízelgő. De a tapasztalat azt mondatja velem, hosszú távon nehéz lesz megtartaniuk az előnyüket, mert fiatal és még kissé rutintalan a csapatuk.
