Nagyjából a 2015-ös nyári rajton eldőlt, hogy a bajnokság a Ferencváros üldözéséről szól majd, ősszel már azt is lehetett látni, hogy még üldözni is felesleges Thomas Doll csapatát. Sose látott fölénnyel lett bajnok a Fradi, mögötte pedig az elmúlt évek két legeredményesebb vidéki csapata végzett, nem mondhatni, hogy felülmúlhatatlan szezont produkálva.
3. DVSC-Teva 14gy 11d 8v 48-34 53 pont
Sok mindenről lehet beszélni a dobogón végzett csapatok közül kettőnél – a Debrecen a kivétel. A Loki tulajdonképpen ugyanott tart, ahol egy évvel ezelőtt, hogy ez persze bajnoki éremhez elég, az elismerésre méltó, de legalább ennyire a mögöttük végzett csapatokat minősíti. Úgy látszik, a viszonylagos állandóság idehaza olyan erény, ami különösebb hozzáadott érték nélkül is eredményre vezet… Pedig ősszel nem mindig volt rózsás a helyzet, a tavalyelőtt bajnok, aztán a dobogóról is lemaradó Debrecen szurkolói – már akik bementek a gyönyörű, új stadionba – sokszor kikezdték az edzőt, Kondás Elemért, mert a pusztító akaratot finoman szólva sem érezték a csapat játékán. Nyeregette, de nem túl sűrűn és nem túl meggyőző játékkal meccseit a Loki, ami még a hazai mezőnyben sem volt acélosnak mondható teljesítmény.
Balogh Norbert Palermóba távozása után pedig pláne úgy tűnt, elöl gondjai lesznek a csapatnak, amely ráadásul a rangadókon is halványan muzsikált. Az új Nagyerdei Stadionból teljesen eltűnt a sokáig oly jellegzetes „vidéki fellegvár” érzés, a hangulat, ami gyengébb meccseken is legalább egy gól pluszt jelentett. Kondás mégis dolgozhatott tovább, a Loki pedig kicsit összeszedte magát és javukra kell írni, amikor lehetett, megszórták a gyengébb ellenfelet, a kiesőjelöltek ellen például nem adtak okot szóbeszédre – végül a Fradi mögött a második legtöbb gólt szerezve fejezték be a szezont. Hogy innen hogyan és merre tovább (feljebb), jó kérdés. Ismét nemzetközi kupaindulók lettek, de legjobban talán akkor járnának, ha az egész csapat kimozdulna a magyaros komfortzónájából.
2. Videoton 17gy 4d 12v 42-29 55 pont
Jó kis kvízkérdés lenne: végzett-e valaha második helyen olyan csapat, amelyik a szezonbeli meccsei több mint harmadát elvesztette…? A Ferencváros hatalmas menetelésén kívül valójában egyetlen emlékezetes dolog történt ebben a bajnokságban: az, ami Fehérváron folyt, a tavaly még utcahosszal bajnok, nemzetközi álmokat dédelgető klubnál. Akkor is érdekes és tanulságos, ha legkevésbé sem pozitív. Mert remekül jelezte, kívülről (felülről) hiába hoznak létre mesterségesen egy valóban profi feltételrendszert és próbálnak abban felépíteni valamit, ha pár rossz húzás bármikor tönkreteheti. Ami Fehérváron az ősszel (illetve már előtte, a tavaszi hajrában) történt, az persze rátolható egy-két ember hozzá nem értésére, de felveti a kérdést: milyen építmény volt az, ahol egy-két rossz személyi döntés nagyjából a pince aljáig romba dönt mindent? Burcsa Győző nagyon rosszul tette, hogy menesztette Joan Carrillót és helyette alkalmatlan edzőt választott, illetve játékosokat sem jól igazolt – de ha a Fehérváron folyamatosan hangoztatott „szisztematikus építkezés” ennyitől megy a kukába, akkor valamivel alapvetően komoly bajok vannak.
A Bernard Casonival katasztrofálisan rajtoló, kieső helyig süllyedő tavalyi aranyérmesnél gyakorlatilag kármentés folyt egész szezonban. A meghasonlott, távozó Burcsa helyére érkező Kovács Zoltán magyaros alapanyagból összegyúrt egy fogyasztható tavaszi menüt, a magyar közegben jól helytálló hazai edzővel és a végére kicsit összeszedettebb csapattal, a Vidi végül odaért a Ferencváros mögötti külön bajnokság első helyére – de sikeresnek nevezni ezt a szezont cinizmus lenne.
A sztárolt hazai játékosok és jól fizetett légiósok őszi teljesítménye akkor is megbocsáthatatlan, ha őket is összezavarta nyilván a háttérben folyó ez meg az. Nem tudni, voltak-e anyagi következményei a pocsék őszi szereplésnek, a klub aligha érezte meg, lévén, hogy pl. hónapokig tudta fizetni a szó szerint semmit nem teljesítő volt válogatott csatárt. Márpedig egy válság akkor lehet utólag hasznos, ha tanulni képes belőle az, akit érintett, mert valóban érintette… A bajnokság végén életjeleket mutatott, szerkezetileg is összeállt Horváth Ferenc vezetésével a csapat, Géresi Krisztián személyében egy ígéretes NB I-es pálya is elindult talán – kérdés, lesz-e egyszer nem csak „szerkezetkész”, de valóban stabilan álló építmény a jól megtámogatott fehérvári alapokon.
1. Ferencváros 24gy 4d 5v 69-23 76 pont
A Fradi idei nagy tarolása tulajdonképpen már tavaly tavasszal megjósolható volt, látva a Videotonnál induló folyamatokat – és látva, hogyan érik be Thomas Doll munkája. A zöld-fehérek már akkor a rivális nyomába eredtek, többször is legyőzték, ősszel pedig, mialatt Fehérváron a teljes összevisszaság uralkodott, a Fradi nekiállt szépen rendbe rakni az egész hazai mezőnyt. Ebben némileg segített nekik, hogy nem kellett több fronton vitézkedni, mert a nyári kupakaland igen rövidre sikeredett, ami jelzi, van még hova előrelépni. Jó kérdés, segíti-e a nemzetközi szint megközelítését, ha idehaza gyakorlatilag fél gőzzel elég a fél szezont lejátszani – de ez nem a Ferencváros kritikája. Mert náluk minden egyben volt, legalábbis a pályán.
Több kulcsa is lehet a Fradi tizenkét év után ekkora fölénnyel megnyert bajnoki címének, az edző személye mellett az edző felfogásához és munkamoráljához passzoló játékosállomány a legfontosabb: a Fradi kulcsemberei, Dibusztól Gerán át Bödéig képesek voltak a dolli értelemben vett alázatos hozzáállásra. A német tréner játékfelfogása így passzolt az állományhoz: a Fradi uralni akarta és tudta a meccseit, megvoltak a Doll támadó taktikájához szükséges erős, gyors szélsők, a labdát magyar szinten gyorsan továbbítani képes középpályások és a támadásokhoz is fellépő védők. Még a kiegészítő emberek, mint például a fokozatosan belelendülő Radó, alkalmazkodtak és hasznosan játszottak – egyetlen dolog nem derült ki egész szezon alatt, mert nem volt hozzá ellenfél: hogyan tud nyomás alatt, védekezésre kényszerítve teljesíteni a csapat.
Ezt viszont alighanem a nemzetközi színtéren tudná csak szokni a csapat, amelynek hazai háttere abszolút adott a szintlépéshez. És lássuk be, a magyar futball érdeke nem elsősorban az, hogy a Fradi (vagy más) utcahosszal nyerje a bajnokságokat, hanem hogy csapatjátékban és/vagy a játékosok egyéni szintjén közelítsen a kontinenshez. Egyértelmű, hogy jelen pillanatban ennek a zöld-fehéreknél van meg az esélye, remélhetőleg a teljesen megérdemelt magyar bajnoki cím után a következő lépcsőfokra is fel tud lépni a csapat és a klub.
