Az utolsó pillanatban dőlt el, hogy a tizenkettesre szűkített magyar élvonalban melyik csapatok találtatnak könnyűnek. Igazából egyetlen drámai csavar került a történetbe, de az valóban az volt: a szezon egészét a kiesőzónában végigküszködő két újonc közül a Vasas végül megmenekült, ám a tanulságok levonása nélkül legközelebb aligha fog sikerülni. Lássuk, hátulról haladva, hogyan értékelhetjük a leggyengébbek teljesítményét!
12. Békéscsabai Előre 6 gy 9 d 18 v 25-55 27 pont
Hosszú lejtmenetet rövid hajrával nem lehet kompenzálni, ez a békéscsabai történet tapasztalata. A Viharsarokban – elvileg – nagyon várták már az első osztályt, ahová évtizedes távollét után térhetett vissza a csapat. De a jelek szerint a feljutás okozta öröm nem adott elég muníciót ahhoz, hogy a rég látott (ráadásul össze is tömörített) élvonalhoz kellően fel legyen vértezve a Csaba. Egy balszerencsés vereséggel kezdett Zoran Spisljak együttese a Debrecen ellen, utána viszont jöttek a pofonok sorra, képtelen volt felvenni az NB I amúgy nem túl erős ritmusát a csapat, őszi tizenhét meccséből csak hármat nyert meg. A magyar mezőnyben egészen példa nélküli módon mégsem történt edzőváltás év közben: ki tudja, mikor volt arra példa, hogy az egész szezont kieső helyen töltő együttes ugyanazzal a trénerrel fejezze be a bajnokságot, amelyikkel kezdte…?
Spisljak dolgozhatott, és télen össze is kapta a csapatot, új igazolásokkal és új szemlélettel. A tavaszi idényben mindenkinek méltó ellenfele volt a Békéscsaba, ám a legnagyobb problémát, a helyzetek megfelelő kihasználását, nem tudták megoldani, a másodosztály és az első között pedig általában a legnagyobb különbség, hogy utóbbiban nincs annyi lehetőség az ellenfelek kapuja előtt. A végül ezüstérmes Videoton ellen veretlen maradt az újonc, de például a második tavaszi meccsükön háromszor állt szembe csatáruk a fehérvári kapuval ajtó-ablak helyzetben – ha ezekben a szituációkban higgadtabbak, talán a végjáték is máshogy alakul. Összességében a tavasszal szervezetten és néha kifejezetten veszélyesen futballozó csabaiak ősszel pazarolták el az esélyt, hogy bent maradjanak. A hírek szerint kapkodni a kiesés ellenére sem kezdtek el, ki tudja, ha a szerb tréner folytathatja a munkát, talán nem kell megint olyan sokat várni a feljutásra, mint az idei szezon előtt.
11. Puskás Akadémia 7 gy 10 d 16 v 35-51 31 pont
A tűzzel játszottak és végül megégtek. Ha van klub, amelyiknek a feltételrendszerét, a hátterét mindenki irigyelheti, az a felcsúti, amelyik egy akadémiából úgymond „bónuszban” nőtt NB I-essé, és az előző két évben kényelmesen ellavírozott a langyos középszerben a magyar mezőnyben. Alighanem épp ezért nem sikerült a hirtelen veszélyessé vált helyzetet kezelniük. A Puskást nem csak az infrastruktúrája miatt irigyelhették sokan, hanem mert a meglévő feltételekhez igazán komoly elvárás sosem társult, sem a szakma, sem a klubvezetés, sem a szurkolók részéről, ellentétben az élcsapatokkal. Így aztán valóságos „beutaló” volt Felcsúton futballozni, egészen addig, amíg a rosszul választott edző, és a vele összehangolódni képtelen játékosállomány közösen az örvény szélére nem kormányozta a hajót. Akkor aztán kezdődött a kapkodás – hiába.
Hogy Robert Jarnival pontosan mi volt a baj, nem tudjuk, a játékosok utólag elég sokat célozgattak pedig rá, hogy nem jöttek ki jól a magyarul nem beszélő trénerrel – kérdés, ha a körülményeket jobban ismerő, a futballisták által elfogadottabb Szijjártó István ott volt házon belüli megoldásként, miért csak az utolsó utáni pillanatban hívták segíteni. Már év elején látszott, nem lesz fáklyásmenet a bajnokság, a hatodik fordulóig nem nyert meccset a csapat, Jarni mégis zavartalanul dolgozhatott. A magyarázat alighanem annyi: egyszerűen senkinek nem volt annyira fontos az egész, hogy keményebben odahasson. Ahogy a külvilág gyártotta a politikai indíttatású elméleteket a legvégén az „úgysem kiejthető” PAFC-ról, úgy vette talán mindenki biztosra szezon közben is a klubnál, hogy valahogy majd csak lesz. Netán pénzzel megoldható minden, a Puskás volt az egyik legtöbbet játékosokra költő csapat a mezőnyben… És egyik elképzelés sem jött be. Így aztán az eredetileg utánpótlás-nevelésre, hazai fiatalok beépítésére létrehozott és felfuttatott együttes, gyakorlatilag komolyabb érdemek nélkül, kárörvendő megjegyzések közepette búcsúzott az első osztálytól: jó kérdés, kinek fog hiányozni. Persze, van tippünk.
10. Vasas FC 9 gy 5 d 19 v 32-52 32 pont
Térden csúszva kisvasútozó, boldog futballisták, mámorosan ünneplő szurkolók, angyalföldi népünnepély: ugyanúgy végződött ez a szezon is a Vasasnál, hogyan az előző. Akkor a feljutást, most a bennmaradást ünnepelhette a nem túl nagyszámú publikum. A kettő között a Vasas eleinte kevesebb, később picit több sikerrel próbálta elhitetni magáról, hogy érti és folyamatosan sajátítja el az első osztályhoz szükséges tudnivalókat. Szanyó Károly, a tavalyi sikertréner ugyan higgadtan és előrelátóan lenyilatkozta, többek között a Rangadón is, hogy játékosai jól tennék, ha nem hinnék el, ami az NB II-ben elég volt (nem csak a győzelmekhez, hanem a meccsek magától értetődő kontrollálásához), az eggyel feljebb kevés. Sokáig tartott az ünneplés: a Vasas a másik újonc, Békéscsaba ellen tudott először meccset nyerni az élvonalban. Aztán jött még pár siker, de a hivatalosan addig sem vezetőedző Szanyó nem tudta megtartani a kispadot, Simon Antal pedig hiába próbált egy „kiscsapat” filozófiájával pontokat gyűjtögetni, a télen erősen úgy tűnt, ez kevés lesz a megkapaszkodáshoz.
A harmadik szezon-beli edző, Michael Oenning a teljes ismeretlenségből érkezett, a jelek szerint elfogadtatta magát és elképzeléseit: a Vasas ugyan továbbra is nyögvenyelősen haladt és lassan gyűjtögette a pontokat, ám Oenning alighanem a higgadtsággal nyert végül csatát, mert a számukra legfontosabb utolsó szakaszban képes volt pánik nélkül, „csúnya” győzelmekkel és pontszerzésekkel bennmaradni a csapat. Hogy ehhez például a már visszavonult, edzői stábba beépített, aztán egyszer csak reaktivált veterán csatár, Ferenczi István is kellett, az kicsit a csapat, kicsit a mezőny kritikája. A Vasas végül az utolsó három meccsével maradt benn, a két rivális ellen némi szerencsével és kellő akarással hoztak négy pontot, az utolsó forduló az MTK elleni meccs rendezési cirkuszával meg már inkább egy külön történet. De hogy jövőre is legyen a végén „vonatozás”, nem ártana jobban rákészülni a bajnokságra – igaz, az elbizakodottság egy ilyen szezon után már nem fenyeget.
