Voltak a hazai futballszakmának nagy tanárai előtte is, és nem is csak a hőskorban: Illovszky Rudi bácsit, Baróti Lajos bácsit tisztelet övezte, méltán lettek legendák. Külföldön sokan elismerték Csernai Pált, Kovács Istvánt, Guttmann Béláig tényleg ne menjünk vissza. Ezek az edzőnagyságok eredményeikkel és egyéniségükkel is kivívták a tiszteletet. De showmanje, sziporkázó, a reflektorfényt magára irányító egyénisége nem nagyon volt a magyar focinak. Amíg be nem toppant Verebes József.
Nehéz ma már elmondani a fiataloknak, mitől volt különleges edző.
Induljunk el a mából visszafelé. A mai sztáredzők a médiának köszönhetően olyanok, mint a játékosok: róluk is szólnak a hírek, velük is tele van a sajtó. Olyanok ők a csapatukkal, mint a kutya és a gazdája: alakítják a csapat arculatát, filozófiát jelenítenek meg, elviszik a show-t. El is várják tőlük. Nyerni kell, de legyél közben egyéniség, tudj bánni a nyilvánossággal, hordozd a klub arculatát, üzenetét magadon.
Magyarországon ilyesmi a múlt század vége felé még nem létezett. A futballszakemberek elsősorban szakemberek voltak, megbízható, jó iparosok, „tisztességes szakértők”, akik összeállították a csapatot, amelyben valaha – többnyire – maguk is játszottak; sablonokat nyilatkoztak és a szereplést meghagyták a futballistáknak. Tegyük hozzá, abban a korszakban a mai értelemben vett (sport)média nem létezett, nem is lehetett úgy eladni a játékot, mint manapság. Igaz, voltak cserébe még eredmények és a közönség kiment a meccsekre, hírverés nélkül is.
Ő volt a mi Mourinhónk
Ebbe a viszonylagos állandóságot jelentő, de szép komótosan lefelé haladó magyar futballvalóságba robbant aztán be Verebes József a maga addig elképzelhetetlen energiájával, mindenféle konformitást felrúgó új stílusával. Játékosként nem futott be karriert, fiatalon elkezdett edzősködni, és nem akart sokat várni. Ismerős modell ez, a legjobban nyilván José Mourinho révén: ha szakmai életútjukat tekintve durva túlzásnak tűnik is, mégis mondhatjuk, a nyolcvanas évek Magyarországán Verebes volt a mi Mourinhónk. Ott, ahol, és annyira, amennyire lehetett. Ide született.
Nem csak a dumája, egoizmusa és kompromisszumokat felrúgó stílusa miatt hasonlíthatjuk a portugálhoz. Hanem mert amit a szövegeiben hirdetett, azt kérdés és kétségek nélkül kirakta a pályára a csapataival is. Nem szerette az illedelmes mellébeszélést és az öregebbekre jellemző sablonokat: ő pénzről, sikerről, gólokról akart beszélni. Így tárgyalt a klubvezetőkkel és a játékosokkal. Azon a Magyarországon, ahol – ne feledjük – még nem létezett hivatalosan profizmus, és az egyesületeket nem futballmenedzsmentek, hanem államilag kinevezett, ilyen-olyan szervekhez tartozó illetékes elvtársak vezették.
Verebes első edzői sikereit Székesfehérváron érte el, ahol pillanatok alatt maga mellé állította a fiatal csapatot: Lantos Mihály segítőjeként is ő volt már a valódi főnök, később aztán a bajnoki cím közelébe jutott Karsaiékkal, ám amikor a Videoton vezetősége közölte vele, hogy nem fogják megemelni a prémiumot csak azért, mert esély van az aranyra, visszaestek. Verebes pedig elment Győrbe, ahol minden részlet összeállt, hogy alkothasson.
Megfűzte a játékosokat
Adott volt egy jól menő szocialista gyáróriás a bújtatott profizmus hátterének; adott volt egy nem mindenben korszakkonform klubvezető, Szániel János, akiben Verebes megtalálta a megfelelő partnert; és adott volt egy magyar szinten jó futballistákból álló, csak éppen szétesett és motiválatlan csapat. Hamar kiderült, hogy a motiváláshoz senki sem ért jobban Verebesnél – és hogy ő is ebben a legnagyobb.
Legendás történetek szólnak arról, hogyan fűzte meg a játékosokat pillanatok alatt, hogy rengeteg pénzt kereshetnek, válogatottak lehetnek és bajnokok. Szentes Lázár vagy Póczik József sosem lett volna már annak az ETO-nak a tagja, ha Verebes személyesen nem győzi meg őket. A csillagok összeálltak, minden stimmelt: a csendesen vegetáló, fővároscentrikus, semmi különöset nem akaró álprofi magyar futball langyos vizébe szabályosan sziklát dobott a Verebes-féle Győr.
Verebes a pályán is úgy „beszélt”, ahogy a sajtóban: őt nem érdekelte az ellenfél, nem érdekelte nagyon a védekezés, nála a sikert a gólok jelentették és a több tízezer néző, aki kiment nézni, ahogy a Rába ETO lövi a gólokat. Az 1982-es és 83-as bajnokcsapat (a magyar futball történetének első vidéki duplázója) sikereit soha többé, egyetlen későbbi csapatával sem tudta megismételni, a közelükbe érni se nagyon, bár az MTK-val is nyert egy bajnokságot.
„Ott maradt” a nyolcvanas években
Nyugodtan használjunk erős szavakat: az az ETO, a hat támadójával (a középpályások is gyakorlatilag csak támadtak, Hannich gólkirály is volt) „rock and roll” volt a magyar fociban. A holland iskolát követő letámadás, a folyamatos, több gólos előnyben is folytatott nyomásgyakorlás. A Rába ETO 102 gólt lőtt Verebes első szezonjában. Naná, hogy sokaknak nem tetszett a konzervatívabb, simulékonyabb, semmitmondóbb hazai közegben. És naná, hogy nem is lehetett sokáig folytatni ezen a szinten. Törvényszerű volt a visszaesés.
A Rába ETO még nyert érmeket a következő szezonokban is, folyamatosan ott volt a táblázat közvetlen élmezőnyében, de a forradalmi lendület és lelkesedés egy idő után törvényszerűen kifújt. Verebest is kiismerték, a nemzetközi porondon a „csak menjünk előre” stílus keveset ért, belefutottak nagy zakókba. A Mágus pedig nem tudott kompromisszumokat kötni, és ahogy teltek az évek, egyre kevésbé akart megújulni.
Legendásan szeretett élni, sosem tagadta, hogy szereti a pénzt és megkéri az árát, ha valahova elszerződik, de balszerencséjére a kor elment mellette: modernizálódott a futball, gyorsabb és összetettebb lett, nőtt a szakadék a magyar és a nemzetközi foci között. Verebes József pedig valahol tulajdonképpen ott maradt a múlt században, a „győri csodák világában”, amikor tényleg „hazai gyártmányú világszám” volt, hogy nekiment a mezőnynek.
A Haller téri vagabundság, az extravagáns duma sokáig vele volt még később, de már nem volt hozzá matéria a hazai fociban. A kilencvenes és kétezres évek immáron profi játékosainál a Verebes-féle mágia, a fanatizálás már nem működött, hiszen minden elérhető volt nekik, eredmények nélkül is, amit 1982-ben még hihetetlennek gondolhatott egy játékos. A válogatottal még a nyolcvanas években volt néhány jobb eredménye, de akkor és később sem tudta kivezetni a mélységes szakadékból, amibe az egész magyar futballal együtt zuhant.
Örökre Mágus
Verebes József utolsó aktív éveiben egy nagyon szórakoztató, sokak által szeretett „öreg szaki” volt, aki bármikor „gombnyomásra” elmesélte újra és újra a régi sikereket, és akiről szenzációs sztorikat meséltek egykori játékosai, kollégái. Egyfajta futballhungarikum, muzeális érdekesség. Nem volt kegyes hozzá a sors, mert a dicsőség mellett az anyagi javak is a múltba vesztek. Mégis, megadatott neki, ami csak a legnagyobb edzőknek adatik meg: korszakhoz kötötték a nevét, sikerkorszakhoz, ami bár rövid ideig tartott, vitathatatlanul önálló fejezet egy ország futballjában.
A sikerek egy idő után elmaradtak, de a Mágus Mágus maradt, és haláláig megtartotta ezt a címet: ugyanis nem a teljesítmény, hanem a szeretet ruházta fel vele. Sokan, nagyon sokan vannak a magyar fociban, akik ennél kevesebbért is nagyon sokat adnának.
Verebes Józsefet szeretettel fogjuk emlegetni, amíg csak van futballunk.
