Rengeteg minden fér bele 365 napba, a sportolóknál is. A futball kiszámíthatatlanságát az idei év is szépen illusztrálta, igaz, ennek nem mindenki örült. Voltak csapatok vagy játékosok, edzők, akik a csúcsról szálltak alá igen rövid idő alatt – de olyanok is, akik komoly gödörből küzdötték fel magukat elismerésre méltó módon az év második felére. Leltárunk bár nem a teljesség igényével készült, azért mutat néhány markáns példát 2015-ből a nagy hullámvasútra. Lássuk!
Videoton
A csapat, amelyet már 2014 végére kihirdettek bajnoknak. A piros-kékek ugyan nem akkora fölénnyel verték a komplett mezőnyt tavaly ősszel, mint idén a Fradi, de a riválisok formáját, állapotát, illetve a Vidinél uralkodó harmóniát figyelembe véve előre oda lehetett adni nekik az aranyat. És meg is nyerték, történetük során másodszor. A Videotonban játszott a bajnokság két legjobb játékosa, a gólkirály Nikolics Nemanja és Juhász Roland személyében, övék volt a legelismertebb edző, Joan Carrillo – sokan várták, hogy a tökéletes körülmények közepette dolgozó klub a nemzetközi porondon is mutat valami értékelhetőt. Ám a repedések az építményen már a tavaszi idényben megjelentek: a klubvezetés, kívülről nehezen érthető okokkal üzengetni kezdett a vezetőedzőnek, játékosoknak, később ez szinte hadviseléssé fokozódott – a vége az lett, hogy a sikeredzőnek mennie kellett, a gólkirály ingyen távozott. A Burcsa Győző fémjelezte szakmai irányvonal győzedelmeskedett a pályán győztes csapat fölött, csakhogy ősszel kiderült, sem az új edző, sem a Burcsa által favorizált új igazolások nem ütik meg az elődök szintjét.
Elképesztő mélyrepülésbe kezdett a Vidi, amire ráment a nemzetközi kupa – pedig nem volt túl durva a sorsolás –, majd a bajnokság is, hiszen a címvédő ősszel kilenc (!) vereséget szenvedett (ennél többet csak a két újonc hozott össze), és volt, hogy a kiesőzónában vesztegelt. Ekkora mértékű visszaesést, ilyen stabil hátterű magyar klubnál nagyon régen nem láttunk. Az év végére visszaküzdötte magát a dobogóra a Videoton, ám a címvédésre gyakorlatilag semmi esélye, egy esetleges második vagy harmadik hely pedig sovány vigasz lesz, ha arra gondolnak Fehérváron, a tavaly ilyenkor látott állomány és forma mi mindenre elég lehetett volna.
Joan Carrillo
A fehérvári történet igazi vesztese a spanyol edző, akinél népszerűbb trénert keveset tudtunk volna mondani a magyar bajnokságban: szerették a szurkolók és szerették a játékosai is. Integráló személyiség volt, sok baráttal, jó eredményekkel. Mégis mennie kellett, egy bajnoki címmel a birtokában – aztán a spanyol másodosztályban kilenc fordulón át ülhetett a padon az Almeriánál október és december között, meccset nem tudott nyerni vele a csapat, menesztették. Ha valaki, ő igen fájdalmas nosztalgiával gondolhat a 2015-ös év első felére, amikor még kék volt az ég Sóstó felett.
Dzsudzsák Balázs
Igazi hullámvasúton ült a legértékesebb magyar labdarúgó ebben az évben. A „fent” szinte kizárólag a válogatottat, a „lent” a klubcsapatot jelentette az esetében. Dárdai Pál, majd Bernd Storck csapatában is képes volt vezéregyéniségként harcolni, végül pedig az Eb-re jutás egyik főszereplőjeként ünnepelte a közönség. Közben az év első felében a Dinamo Moszkvában a szezonja a szerződése miatti hercehurcára ment rá, nyáron a csapatkeresés miatt nem volt kibékülve a klubjával és talán önmagával sem – hiába ment volna Berlinbe, a Herthánál nem tartottak rá igényt. Végül úgy tűnt, a helyzethez képest megnyugtatóan zárul a kálváriája, a Bursaspornál sztárként fogadták (igaz, ismét messze került az európai topligáktól), jöttek az őszi válogatott sikerek, az év végére azonban megint több lett a kritika, mint a dicséret. A török klub szurkolói és a sajtó kikezdték, mert sem ő, sem a csapat nem remekel, ráadásul az utolsó bajnokiján egy nem túl okos rúgás miatt kiállították, eltiltották, az eltiltást utóbb felfüggesztették… Alighanem maga Dzsudzsák Balázs reménykedik a legjobban benne, hogy a következő éve egy tartósan felfelé húzó pályaszakasz lesz. Egy jó Eb-szereplés pedig az egész karrierjét illetően is hozhatna még felemelkedést.
Király Gábor
Mit szépítsük, év elején őt magát leszámítva talán senki nem gondolta komolyan, hogy a Fulhamnél parkolópályára tett, negyvenhez közeledő kapusra még várnak komoly szakmai sikerek. Még tavaly decemberben lecserélték egy 0-5-ös bajnokin, 2015-ben pedig már egyetlen meccset sem kapott a Championshipben, nem volt meglepő, hogy hazatért Szombathelyre. De hogy nem levezetni, azt abban a pillanatban világossá tette, ahogy ismét beállt a kapuba egykori klubjában (ahol távolléte alatt is gondoskodott az utánpótlásról). A válogatottban is többen megkérdőjelezték a helyét, ott toporogtak mögötte a sokkal fiatalabb riválisok – aztán ősszel Király Gábor minden kritikusát elhallgattatta.
A Haladásban szenzációs formában védett, pontokat hozott a klubnak, amely repülőrajtot vett a bajnokságban. Király egész ősszel magabiztos bástyája volt csapatának, a válogatottban pedig karrierje csúcspontjaként, második magyar labdarúgóként, elérte a száz mérkőzést – és hogy még ezt is lehessen fokozni, a felejthetetlen magyar-norvég párharc után megválasztották a pótselejtezők MVP-jének, Európában pedig valóságos sztár lett a „szürke mackós kapus”. Ki beszél már a Fulhamről?
Szombathelyi Haladás
A klub, amelyről tavaly ilyenkor épeszű ember nem merte biztosan állítani, hogy nem tűnik el egy időre az élvonalból. Bizonytalan háttér, borzasztó játék, stabil kiesőhely, elpártoló szurkolók – úgy tűnt, a Haladásnál elfogyott a muníció. Aztán jött Mészöly Géza (aki maga is megtapasztalta a menny és pokol átjárhatóságát, az U 20-as válogatottnál előbb sikeredzőként, majd menesztett kapitányként) és szinte a semmiből valahogy benntartotta a zöld-fehéreket. De ez csak a fellélegzéshez lett volna elég, ha ősszel nem rajtol olyan remekül a Hali. Mészöly fontos posztokon megtalálta a megfelelő embereket, stabilitást adott a csapatnak, amely a dobogón is eltöltött pár fordulót. Ha nem is nagy kaliberű csoda, de egy elismerést megérdemel a ráncba szedett és a hírek szerint anyagilag is stabillá vált szombathelyi klub feltámadása.
José Mourinho és a Chelsea
És hogy kicsit kitekintsünk: a futballvilágot a tél elején kétségkívül a Speciel One-ból ismét menesztett edzővé vált portugál tréner és csapata már-már felfoghatatlan mélyrepülése foglakoztatta legjobban. A csapataival szokása szerint második szezonjában legerősebb Mourinho a Chelsea-nél is nagyot ment tavaly, rajt-cél győzelemmel igázta le a világ egyik legerősebb bajnokságát. Ha nem is szemkápráztató, sokkal inkább praktikus célfutballal, de behúzta a Premier League-t. És állománya annyira masszívnak, státusza olyannyira kikezdhetetlennek, népszerűsége a szurkolók körében annyira fokozhatatlannak tűnt, hogy még Sir Alex Ferguson is azt jósolta a 2015-ös bajnoki cím után, hogy a PL-ben évekig a Chelsea fog dominálni. Mint kiderült, alaposan mellélőtt a Manchester United egykori edzőfejedelme, mentségére legyen mondva, senki nem számított arra, ami ősszel bekövetkezett.
A kékek totális megzuhanása szinte példa nélküli a topligák topklubjainak sorában. Hogy egy címvédő visszaesik, az nem páratlan jelenség (lásd Videoton), de hogy atomjaira hullik, és minden erénye, ami naggyá tette pár hónappal korábban, tragikomikusan önmaga paródiájává válik, az felfoghatatlan. A Chelsea játékosai Mourinho ellen fordultak, Mourinho a komplett klub (játékos, orvosi stáb, tulajdonos) ellen, a csapat pedig elfelejtett futballozni. A megbízható védők bakiparádét mutattak be, a csatárok nem tudtak gólt lőni, a sztárok alibiztek vagy egyenesen az edző buktatására játszottak… Magyar és különböző „egzotikus” bajnokságokban is ritkán látni ilyen, már-már komikus rothadást egyetlen félszezon alatt. Hogy kiesni azért nem fog a Chelsea, az persze valószínű – de ki gondolta volna májusban, hogy ezt a mondatot komolyan le lehet majd írni decemberben, miközben José Mourinho neve komolytalannak tűnő sajtótalálgatások kapcsán röpköd a futballvilág ilyen-olyan klubjai között?
