Egygólos idegenbeli előnyt komoly csapatok komoly tétért zajló mérkőzésen igen ritkán tékozolnak el. Olyan már történt, hogy az esélytelenebb csapat az első meccsen meglepte ellenfelét és előnnyel utazott a visszavágóra, ahol helyreállt a papírforma: például az eddigi egyetlen Eb-pótselejtezőn, amikor nem az első meccset megnyerő csapat jutott tovább. Skócia Hollandia ellen nyert 1-0-ra, hogy aztán a visszavágón kapjon egy hatost, még 2003-ban. Vagy a legutóbbi világbajnokság előtti pótselejtezőn, amikor Ukrajna 2-0-ra megverte a franciákat, de ott is fordított az esélyesebb a második találkozón.
De az idegenben megszerzett előny olyan kincs, amit meg kell őrizni. Ráadásul a magyar-norvég párharc nem a fenti modellt képviseli, hiszen itt két, nagyjából hasonló erősségű csapatról van szó, nem pedig egy favoritról és egy hozzá képest outsiderről. Ilyen felállással tényleg végezetes hiba lenne eltékozolni a Kleinheisler által szállított előnyünket. A visszavágót minden tekintetben a Bernd Storck-csapat kezdheti kedvezőbb helyzetből, mi szabhatjuk meg, hogyan és mi történjen – csak megfelelő koncentráció kell hozzá.
Gera Zoltánt pótolni kell
Lássuk, milyen lehetőségeink vannak, hogy átlépjük a küszöböt, amit a mostani válogatott játékosok életében még egyetlen magyar válogatottnak sem sikerült (1972-ben szerepeltünk utoljára Eb-döntőn, csoportdöntős Eb-n pedig még soha)! Az egyértelmű, hogy látványos, gólgazdag meccsre van a legkisebb esély, A magyar válogatottat Dárdai Pál és Bernd Storck, sok-sok év tévutat követően, végre elkezdte a helyes mederbe terelni: merünk kiscsapat lenni, sokszor átadjuk a kezdeményezést az ellenfélnek, szervezetten védekezünk és minimálisnál is kevesebbet kockáztatunk.
Lehet tehát a visszavágó egy „unalmas”, végig bekkelős mérkőzés, amikor nem akar, noha tudna támadni a hazai csapat. Az oslói felállás elvileg itt is bevethető, igaz, Gera Zoltán pótlása kulcskérdés. Ő az, aki a védelem előtt, de a támadásokat is segítve képes rengeteg futómennyiséggel segíteni a csapatot. Helyére is hasonló ember kell: a Norvégiában a hajrára becserélt Nagy Ádám talán, már ha Storck marad az első meccs felállásánál. Ha ugyanúgy odaérünk néha a norvég kapu elé, hogy csütörtökön, az adódó kevés helyzetből egyet kihasználhatunk és akkor már tényleg nagyon nagy drámának kell történnie ahhoz, hogy elbukjuk a továbbjutást.
Akarunk-e és tudunk-e támadni?
A másik, rosszabbik lehetőség, hogy nem akarunk és nem is tudunk támadni, mert a norvégok az első meccs második félidejében látott módon nyomnak be minket a kapu elé. Ez esetben a védelmen és Király Gáboron áll vagy bukik minden. Jó jel, hogy az egész sorozatban, a görögországi mérkőzést leszámítva, egyszer sem tudták összeroppantani a magyar védelmet – és az első meccs alapján azért a norvég támadójáték sem sokkal izmosabb, mint a csoportbeli riválisoké volt. Ezzel együtt, ha az első gólt a vendégek szerzik, minden megváltozhat a felállásban és akkor a szövetségi kapitányon lesz a sor, hogy új menetet adjon a találkozónak. Mindensetre amíg csak bekkelünk, szükség lesz Dzsudzsák és Szalai első meccsen látott védőmunkájára is.
A harmadik recept, hogy a magyar csapat akar és tud is majd támadni. Aligha valószínű, hogy hiperoffenzív felállást választana a szakmai stáb, az oslói recept tökéletesen bevált. Egy mozgékony, a középpályáról indulva is veszélyes támadó és egy, akire fel lehet passzolni a labdát: Németh és Szalai kezdetése elképzelhető most is (esetleg előbbi helyén Nikolics) – de ahhoz, hogy mi helyezzük nyomás alá a norvégokat, több kockázatot kellene vállalni a középpályán is, ezt pedig nem valószínű, hogy bevállaljuk. A széleket továbbra is fegyelmezetten kell zárni, ezért Dzsudzsák, esetleg Lovrencsics fennmaradása az ellenfél térfelén aligha fog beleférni. És most a magyar szurkolók és szakemberek sem okvetlenül azt várják, hogy „magyaros virtussal” rohanjuk le az ellenfelet.
Végül a leginkább valószínűtlen felállás az „akar, de nem tud” változat, vagyis, hogy mi próbáljuk meg írni a kottát és benyomni az ellenfelet, de ebből ők kontráznak meg minket – óriási taktikai hiba lenne, és szerencsére az eddig látott magyar csapattól talán remélhető, hogy elkerüli, hogy a saját csapdájába essen. Az biztos, nem szabad korán gólt kapni (azért ne feledjük, Oslóban csak Királyon múlt, hogy nem így történt!), ezzel visszahozni a norvégokat a párharcba – ebben az egy esetben ők lennének lélektani előnyben, először a két meccs során. Sok minden megtörténhet, ezt sem zárhatjuk ki, de talán a leginkább a mentális dolgokban mutatott fejlődést a válogatott a Dárdai-Storck érában.
A szurkolók aranyat érhetnek
Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne alakulhatna teljesen kiszámíthatatlanul a párharc: nem tudjuk, lesz-e a magyar kapitánynak egy „új Kleinheislere”, vagyis egy váratlan csodafegyvere; nem tudjuk, történik-e egy rossz mozdulat, eladott labda, téves ítélet, amitől minden borulhat. Az az egy valószínűsíthető: amíg a magyar válogatott hátul őrzi a nullát, addig elöl nem kell felesleges erőfeszítéseket tennie. És minél tovább bírjuk kapott gól nélkül, annál közelebb kerülünk az álmok beteljesüléséhez. Márpedig a selejtezőcsoportban csak az első és utolsó meccsünkön kaptunk egynél több gólt, ötször egyet sem. Ha pedig mi rúgnánk az elsőt, Norvégiának idegenben kellene legalább kettőig eljutnia – ez a selejtezőben csak Málta ellen sikerült nekik.
Végül két tényező, egyiknek sincs statisztikai vagy taktikai jelentősége, inkább a szurkolói babona felől nézve érdekes: amikor utoljára tudtuk legyőzni Norvégiát, 1981-ben, az is idegenben történt, és utána a visszavágó akkor is a kijutásról döntött: fölényes magyar győzelem lett a vége (4-1). A másik fontos tény, hogy a hazai közönség olyan erőt adhat Guzmicséknak a buzdításával, amit – akár bekkelni kell, akár támadni – egyszerűen ki kell tudni használni!
