A magyar futballal kapcsolatos viccelődés manapság két vonal mentén halad: az egyik a politikai szál (felesleges részletezni), a másik – elsősorban a Trollfoci népszerűségének köszönhetően – az ún. lelátói „proli” humor, illetve a netes mémek, rövid, csattanós poénok iránya.
Ugyanakkor a sport, közelebbről a futball a közéleti kabarékban vagy a stand up-okban manapság talán ritkábban kerül előtérbe – mivel a foci eleve kevesebbeket érdekel, mint húsz-harminc éve. Hofi Géza az Aranycsapattal még ugyanúgy viccelt, mint a Mezey-féle mexikói kudarc résztvevőivel, a mai humoristák ritkán veszik elő a focilabdát a műsorokban.
A Rangadó.hu most Badár Sándort, az önálló műsoraival sokfelé fellépő népszerű előadót kérdezte arról, hogyan látja a futball helyét a humorban. Badár nem tagadta, maga is szurkoló, még ha nem is tagja a nagy futballimádók táborának.
– A magyar focinak többfajta megítélése létezik. A fanatikus törzsszurkolókat nem érdekli, éppen milyen szinten áll a csapata, az akkor is az övék, ha jó, ha rossz. Nyilván minden szurkoló annak örülne, ha a BL főtáblán állna a csapata, de hát az életet nem így írják – mondja Badár Sándor.
A humorista szerint az elmúlt időszakban szinte mindig könnyű lett volna poénkodni a magyar futballistákon, mert alapjában véve mindig abból könnyű viccet csinálni, ami rossz. De ő inkább szurkol most a válogatottnak, hátha egyszer nekik is összejön valami, ami a poénkodáson túl is örömet okozhat a szurkolóknak.
– Ami a válogatottat illeti, hosszú idő után most megint felcsillant valami remény. Előtte lehetett cikizni a csapatot, most én személy szerint úgy vagyok vele, hogy örülnék, ha végre „jó irányból” cikizhetném őket. A magyar betegségek mindig meglesznek, egy méterről is fölé tudjuk rúgni a labdát, a 11-est kihagyjuk, ha úgy alakul. Bármikor képesek vagyunk vert helyzetbe hozni magunkat, efelől felesleges aggódni a humoristáknak. A magyar foci soha nem lehet biztonságban, bárhonnan tudunk veszteni, régen is így volt, ma is így van. Néha akad egy-egy fazon, aki a tetszhalott állapotból kit tudja rángatni a válogatottat, mint most Dárdai: ez egy istenáldotta pillanat volt. Most, hogy ő már nincsen, a játékosokon lenne a sor, hogy végbe vigyék, amit elkezdtek vele. Egyénenként semmi baj nincsen velük, meglátjuk, csapatként mire lesznek képesek – teszi hozzá Badár.
A futball önmagában még nem humorforrás, a benne megszülető különböző helyzetektől lesz az, ez Magyarországon is úgy működik, mint bárhol másutt, véli a komikus. Saját személyes történetei között persze akadnak olyanok, amiknek van közük a sporthoz.
– Minket, humoristákat általában egy konkrét helyzet érdekel. Csak azért nem fogok nekiállni a magyar válogatottról beszélni, hogy gyártsak róla valami humort. Arról szoktam néha beszélni, hogy Szentesen milyen volt a hangulat, amikor kijártunk meccsre, hogy a gondnok olyan lelkiismeretesen gondozta a gyepet, hogy még a focistákat se engedte fel rá… Ilyen sztorik néha előjönnek, mert ehhez közöm van – mondja.
– Vannak saját futball élményeim, de nem tartozom a „focista nemzethez”. Szentesen nőtt fel annak idején Gujdár Sanyi vagy a fradis Pusztai, akik elég nagy magasságokig eljutottak, számomra ez volt a hőskor. Az ehhez kapcsolódó személyes történeteket gyakran előkapom egy-egy műsorban. Egy futballista akkor kerülhet szóba, ha olyan egyéniség, amilyet érdemes kifigurázni. De akármennyit cikizték például Albertet, azért mindenki szerette – emlékszik a régiek egyik kedvelt céltáblájára Badár Sándor.
Aki természetesen ugyanúgy szurkol a magyar válogatottnak a pótselejtezőn, mint bármelyik magyar drukker, jóllehet a kudarcokra lehet igazán építeni, mármint „humorilag”.
– Minél jobban játszik a csapat, annál kevesebb humorforrás van benne. A jót minek kifigurázni? A történetek fonákját érdemes megnézni. A válogatottal úgy vagyok, ha poénkodom rajtuk, akkor is szeretem őket. És szurkolok ennek a csapatnak, hogy kijusson az Eb-re, mert elég sok játékosnak ez az utolsó lehetőség a pályafutása során erre, az utánpótlás szempontjából pedig pláne kellene már egy siker a magyar futballnak – mondta végül Badár Sándor.
