Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!
Jó, az a Manchester még nem a Ferguson-idők későbbi nagy csapata volt. A böjt még tartott a hatvanas évek csodacsapatai után, a bajnoki címek nem jöttek – de itthonról, az akkor még más értelemben is kissé elzárt világból nézve az angol foci és egyik legpatinásabb csapata így is az álmok világát jelentette. Jön Strachan, Whiteside, Jesper Olsen, Hughes és Robson, hát, ha netán ki kell esni az őszi gyönyörű eredmények után, essünk ki ilyen nagy csapat ellen, valahogy így voltunk vele akkoriban Fehérváron.
Aztán, ugye…
A bravúros szereplés ekkor váltott át csodába – a Manchester United kiütése máig a magyar futball utolsó nagy meséinek egyike, egy egész klub történetének szimbolikus jelentőségű eseménye. A tizenegyespárbajba torkolló visszavágót a mai napig hátborzongva idézik nem csak Fehérváron, ám a párharcnak volt egy első fejezete is, amiről kevesebbet szokás beszélni.
Talán, mert az volt a Videoton UEFA-menetelésének egyetlen olyan mérkőzése, amit nem közvetített itthon a televízió. Az angolok is csak egy rövid összefoglalót küldtek, amiből sok nem derül ki az utókor számára – valami azért mégis. Az angol foci akkoriban külön világ volt, egy idehaza igen ritkán látott, félelmetes hangulatú szigetvilág: annyit tudtunk róluk, hogy hatalmas stadionokban, futópálya nélküli, pokoli atmoszférájú pályákon megállás nélkül rohannak: különös, távoli, irigyelt futballkultúrának számított. A csapatok több időt töltöttek a levegőben, mint a földön a meccsek alatt és a Manchester Unitedben bár voltak pengés, igazi „színezős” focisták, a stílus ugyanez volt. A globális futballuniverzum megnyitása előtt vagyunk, tíz évvel a Bosman-szabály bevezetése előtt: Anglia a rúgd és fuss hazája, a gladiátorok világa. A magyar futball már ekkor jókora lemaradásban volt az elittől, de akadt még csapata, amelyik futni tudott annyit, mint egy angol. A Videoton megállás nélkül rohant Manchesterben – a labda után.
A Manchester United a kupa első fordulójában simán kiejtette a Rába ETO-t (bár a győri visszavágó egy élvezetes 2-2-vel ért véget), nagyon senkinek nem emelkedett meg a pulzusa arrafelé, amikor meghallották, hogy megint egy magyar csapat következik. Ledaráljuk ezeket is – alighanem ennyi volt az elképzelés, és daráltak is, megállás nélkül. Nem tudták, mert még senki nem tudta, hogy az égiek már a szárnyuk alá vették a Vidit. Lőttek két lesgólt az angolok, ha visszajött a labda a tizenhatosról, azonnal ívelték vissza, birkóztak és lőttek, monoton ritmusban mentek előre, mert a bekkeléssel törődő kis csapat ellen úgyis jön előbb-utóbb a gól.
A Vidit ráadásul – akkor azt hittük – végleg elhagyta a szerencse, hiszen a csapatkapitány Csongrádi megsérült, hordágyon vitték le, Novath eleve nem játszott, a meccsen Májer és Csuhay is begyűjtötte azt a sárga lapot, ami miatt nem játszhatott a visszavágón. Úgy tűnt, tényleg semmi más célja nem lehet a csapatnak, minthogy szépen haljon meg ebben a párharcban és ki tett volna szemrehányást, ha tényleg „csak” ennyi jön össze? Ron Atkinson, a MU menedzsere megjegyezte az első meccs után, a visszavágón már számíthat Bryan Robsonra, az angol válogatott egyik meghatározó játékosára, úgyhogy minden rendben lesz – nálunk pedig Vaszil Gyula, Faddi Máté, Gömöri Ottó készülhetett, hogy helyettesítse a kulcsembereket…
Az Old Trafford 35 ezer nézője persze akkor még aligha foglalkozott a visszavágóval, a Manchester végül bedarálta a magyarokat, az ex-arsenalos Stapleton megnyerte a kétszáz fejpárbaj egyikét, egy visszaívelt labdát bebólintott, a hazaiakat Disztl Péter nagy védései és a meg nem adott gólok sem különösebben zavarták. A Győr elleni meccs után kellemes teadélutánról írtak (akkor 3-0 lett a vége), most fanyalogtak a túl defenzív ellenfél miatt, de az eredményt jónak tartották. És kilencven perc szakadatlan védekezés után tulajdonképpen ezzel a Videotonnál is így voltak.
„A null-egy jó eredmény a Videoton számára. Ezen az estén kevés csapat tudta volna így venni ezt az akadályt. Egy mindenáron két-háromgólos előnyt kicsikarni akaró Manchestert állítottunk meg úgy, hogy egy óra eltelt, amíg betaláltak a kapunkba. És folytatni már nem is tudták a hátralévő fél órában a gólgyártást. Ami most hiányzott, az a bátor támadójáték, ami korábban jellemezte a mieinket idegenben. Nem tudtuk a védekezést továbbfejleszteni ellenakciókká, és ezt nagyon sajnálom” – értékelt Kovács Ferenc vezetőedző.
A sztahanovista műszakot teljesítő védelem kulcsembere, Disztl László – naná – szívesen emlékezik arra a forró hangulatú kilencven percre. Nem utolsósorban éppen a hangulata miatt:
– Először is óriási élmény volt Angliában pályára lépni. Manchesterben játszani, telt ház előtt, folyamatosan éneklő szurkolók előtt, akiket addig csak tévében hallottunk olykor, ez felejthetetlen. Készültünk a Manchester játékára. Feri bácsi elemezte őket, fel voltunk készülve rá, hogy egész meccsen ostrom alatt leszünk. De fogalmunk sem volt, hogy jövünk ki belőle. És utána azt sem tudtuk, mire lesz elég ez az egygólos vereség – kezdte a Rangadó.hu érdeklődésére Disztl László.
– A mai angol futball már nem olyan, mint az akkori volt: rengeteget ütköztek, erős, bika csatáraik voltak, akik minden lepattanó, lecsorgó labdára azonnal rárontottak. Voltak helyzeteik, nekünk meg szerencsénk, Petya nagyszerűen védett, végül így megúsztuk egy góllal – idézi fel a manchesteri meccset, bátyja ragyogó védéseit a középhátvéd. Disztl Péter sokszor idézte az Old Trafforddal kapcsolatban a folyamatosan őt fütyülő, dobáló, hergelő nézőket (magyar kapus akkoriban nem védett még olyan pályán, ahol a közönség gyakorlatilag a kapu mögött áll), és a vidis summázatát az első meccsnek: „Ha azért gól járt volna, hogy átmegyünk a félpályán – akkor is kikapunk egy-nullra…”
Ez már nem a „dicső” magyar futball ideje, szó sincs róla, hogy a magyaros futballvirtus „leckét ad” a világnak: a Vidi-csoda attól igazi csoda, hogy abban vette fel egy névtelen magyar csapat a versenyt a világ legnagyobb klubjaival, ami már a modern futball: fizikumban, futásban, lelkierőben. Fel kellett dolgozni a meccs közben, hogy szinte soha nincs náluk a labda, a taktika támadásokra vonatkozó részét lehetetlen volt megvalósítani.
– A terv az volt, hogy kontrákat vezetünk, de nem igazán sikerült. A félpályáig feltolták a védekezésüket, alig engedtek át minket – ha a labda átment, akkor meg felrúgták az embert. Manapság a legkisebb szabálytalanságokat is azonnal kamerák segítségével elemzik, akkoriban ilyen nem létezett, sokkal durvább belemenések voltak a meccseken – meséli a nehézségeket Disztl László.
A Manchester United játékosait némileg zavarta, hogy nem tudták eldönteni a párharcot az első meccsen, teszi hozzá a Vidi egykori védője, de azért nem estek kétségbe. A fehérváriaknak lett volna okuk rá, hiszen tudott volt, hogy kulcsemberek nélkül kell lejátszaniuk a visszavágót. De az első meccs utáni pillanatokban még nem ez járt a fejükben.
– Örültünk, hogy túl vagyunk rajta, még nem foglalkoztunk a továbbiakkal. A manchesteriek sem voltak elkeseredve, nem is fordult meg a fejükben a kiesés, egészen a visszavágó elejéig, amikor belőttük a vezetőgólt. Talán akkor ijedtek meg először igazán, akkor lett oda kicsit a magabiztosságuk – tekint már előre Disztl László.
Mi még ne fussunk odáig – két hét, és jön a sorozat következő része, minden idők egyik legkatartikusabb hazai futballdrámájával.
