Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!
A Videoton az 1982–83-as magyar bajnokságból majdnem kiesett – ma is élő helyi legendák szerint a Molnár Ferenc edzette csapat egy szombathelyi győzelemmel kapaszkodott meg végül az élvonalban, amely előtt színes tévék is érkeztek a Haladás öltözőjébe, biztos, ami biztos.
Az a Videoton szinte „betűre” megegyezett a következő nyáron bronzérmet – a klub történetének második bajnoki érmét – szerző csapattal, a „kis” különbséget egy minőségi erősítés jelentette a kispadon: visszatért az 1976-os ezüstcsapat edzője, Kovács Ferenc (érdekesség, hogy Molnár Ferenc se előtte, se utána nem dolgozott többé az élvonalban).
A 84-es bronz után még egy tégla a helyére került: visszatért a Verebes-féle Rába ETO-ból Fehérvárra Burcsa Győző, és ezzel összeállt minden idők legerősebb Videotonja. A piros-kékek az 1983–84-es szezonban ősszel még az első helyen fordultak, végül harmadikok lettek – a Győr csak az egymás elleni eredménnyel előzte meg őket a bajnok Honvéd mögött –, az évek óta együtt játszó mag kiteljesedett csapatként.
Az UEFA Kupa első fordulójában a csehszlovák Dukla Praha látogatott Fehérvárra. A magyar klubok közül egyedül a Vidi élte túl az első fordulót a nemzetközi porondon, a prágaiak legyőzését ekkor még inkább ezért ünnepelte az ország. A két meccs a kupamenetelés legkevésbé emblematikus fejezete, hiszen az 1-0, 0-0-lal kivívott továbbjutás inkább egy klasszikus, harcos kupapárharcot, mint egy csillogó sikert jelentett. Viszont mindennél jobban összekovácsolta a csapatot.
Nyolcezer néző látta a Sóstón a találkozót. E sorok szerzője is, aki gimnazistaként ott unatkozott a nem túl izgalmas első meccsen a lelátón, többen megjegyezték körülöttünk: ez nagyon kevés lesz később, már Prágában is… Aztán jött a visszavágó, egy brusztolós 0-0 – amiben főszerep jutott a Vidi kapusának, Koszta Jánosnak. A visszaemlékezés első fejezetét ezért vele lapozzuk át.
Koszta, a nagy bajuszos, hatalmas termetű kapus az NB III-ból érkezett a már évek óta stabil kezdő, a válogatottba akkor bekerülő Disztl Péter mögé. Disztl egy bajnokin megsérült, így a szezont Kosztával a kapuban kezdte a Vidi – és a Dukla ellen is ő állt a kapuba. A történet elejét ő meséli:
– Nagyon sokat jelentett, hogy visszajött Kovács Feri bácsi Fehérvárra. Az a csapat ráadásul akkor már négy-öt éve együtt futballozott, jól ismerték egymást a játékosok, és szerintem az igazi csapattá váláshoz pont a kiesés elleni harc kellett – kezdi Koszta János. – A nyolcvannégyes bronzéremben nekem annyi szerepem volt, hogy ültem lelkesen a kispadon. Az NB III-ból, Sajószentpéterről kerültem Székesfehérvárra. Egy területi válogatott-döntőt játszottunk a Mátra-csoportban. A tét egy afrikai utazás volt, ami aztán természetesen soha nem jött létre. A döntőt tizenegyesekkel megnyertük, engem pedig elvitt a Videoton. Azt kell mondjam, akkoriban az NB I-ben még a kispadon ülni is megtiszteltetés volt.
Két évvel az NB III után ott találta magát egy nemzetközi kupameccsen a kapuban (később kiderült, nem ő volt az egyetlen olyan beugró abban a Vidiben, akinek addig jóformán élvonalbeli meccse sem volt). Nem ijedt meg.
– Amikor pályára kerültem, soha nem izgultam. Úgy voltam vele, ezek is emberek, védeni kell – mondja Koszta. – A Dukla Praha akkoriban egy elismert csapat volt Európában, csehszlovák válogatottakkal, ugyanaz volt, mint nálunk a Budapesti Honvéd. Azt vittek be katonaként, akit akartak. A meccs előtt jóval többen ismerték a Duklát, mint a Vidit. Vizek volt a legismertebb játékosuk. Az első meccset egy-nullra nyertük itthon, Szabó Józsi góljával. Nagyon meleg volt, úgy emlékszem, nagyon vigyáztunk, hogy gólt ne kapjunk. Azt mondom, simán nyertünk, akkoriban úgy mondtuk: lehengereltük őket egy-nullra.
Akkor én Disztl Péter sérülése miatt már öt meccsen védtem a bajnokságban, mielőtt jött a kupameccs, jó formában voltam, kellett is védenem, a visszavágót zuhogó esőben játszottuk, ott akadt ziccere is a Duklának, ha jól emlékszem, Fiala elé dobtam ki magam ziccerben, szerencsém volt, belém rúgta. A futball a tudás mellett a szerencséről is szól.
A meccs után még senki nem beszélt arról, hogy milyen messze juthatunk, örültünk, hogy továbbjutottunk – de ki a jóisten gondolt volna arra, ami utána jött? Az UEFA Kupa akkoriban nagyon erős volt, még nem létezett Bajnokok Ligája, az európai topligák második, harmadik helyezettjei itt indultak.
Koszta Jani számára a sorozat érdemben itt véget is ért, mert a felgyógyult Disztl Péter mögött ezután már nem jutott szóhoz. Semmi tüske nincs benne emiatt:
– A Dukla-meccs után védtem még a bajnokságban, aztán amikor már a Paris Saint-Germain ellen készültünk, Kovács Feri bácsi mondta, hogy kérdezgették őt, mi lesz Disztl Petivel, mert így nem tud a válogatotthoz odakerülni, ha nem véd. Ilyen a sors, nekem nem volt hátszelem, ha van, talán a válogatottba is bekerültem volna. Nincs ezzel semmi problémám, csodálatos éveket töltöttem Fehérváron, remek élmények voltak, csak a szépre emlékezem.
Koszta János annak a csapatnak azon kevés játékosa közé tartozik, akiknek nem a Vidi volt a csúcs: miután még évekig ült a kispadon, végül Vácra került, ahol ő lett az első számú kapus és 1994-ben bajnoki címet nyert a Csank-csapattal. De azt mondja, a Vidi-korszak legalább ennyire kedves a számára a mai napig.
– Első bajnoki érmeimet ott szereztem, UEFA Kupa-döntőt pedig sehol máshol nem játszhattam volna.
Kosztát nagyon szerették a fehérvári szurkolók: egyszerű, közvetlen ember volt. Akkoriban még nem autócsodákkal közlekedtek a focisták, de a Vidiben mindenkinek volt Trabantja, Zsigulija vagy kis Polskija – Koszta volt az egyetlen, aki gyalog járt edzésre.
– Sose voltam telhetetlen, én úgy tekintettem a futballpályára, mint munkahelyre, ahova imádtam bejárni. Szívesen mentem busszal, gyalog, biciklivel. Nagyon boldog vagyok, hogy a mai napig ezt csinálhatom.
És tényleg csinálja, ő a magyar futball elpusztíthatatlan nagy öregje: 55 évesen is igazolt kapus, Kisnémetiben, a megye II-ben véd, a magyar futball ötödik vonalában. Nem is rosszul.
– Hála istennek, ma is tudok hozzátenni a csapat játékához, számítanak rám. Természetesen, ha rajtam múlna, egyszer majd a koporsóm is ott lenne a pálya közepén – mondja jókedvűen.
A Vidi-menetelés tanulságairól kérdezem végül: egy magyar klubnak ma lehetetlen odakerülni egy nemzetközi kupa élmezőnyébe, ennek elsősorban anyagi okai vannak – de abból, amit az a Videoton tudott, mégis mi az, amit a maiak is tudhatnának? Koszta azonnal mondja, meg se várja a kérdés végét:
– A titok annyi, hogy mindenki imádta a futballt. Mi baráti társaság voltunk, sosem volt ellenségeskedés – és tudtunk egymásért harcolni. Ezt nem látom a maiakban: egymás tiszteletét. Enélkül nem megy. Mi nem tudunk kinevelni Ronaldókat meg Messiket, nekünk ezt kellene tudnunk. Sajnálom a mai játékosokat, mert milyen sikerélményről tudnak mesélni később? Hogy kivertek egy azerbajdzsáni vagy szkopjei csapatot (ha kiverték)? Ők már soha nem tudnak egy Dukla vagy egy PSG ellen játszani.
A PSG persze már a következő fejezet: a Dukla Praha kiverése után jött az abban az évben Európa-bajnokságot nyert francia válogatott alapemberével, Rochteau-val felálló sztárcsapat. Innen folytatjuk.
