Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!
Hétfőn ünnepli negyvenedik születésnapját Molnár Zoltán, az Újpest, a BVSC, az MTK, a Vasas, a Paks és a Szolnok egykori jobbhátvédje. Négyszeres bajnok, háromszoros ezüstérmes. Bár karrierjéből kimaradt a felnőtt válogatottság, de az 1996-os atlantai olimpián a magyarok mindhárom csoportmeccsét végigjátszotta. Napjainkban az NB III-as Veszprém csapatát erősíti, illetve a klub női csapatának edzője.
Molnár a Rangadó.hu érdeklődésére elmondta, nem tudja, meddig lesz még a pályán, de szeretné minél tovább húzni.
– Hogy került a női futball közelébe?
– Egyik pillanatról a másikra. Itt futballozom Veszprémben, és a város átvette a női csapatot, amely régen nem Veszprém néven futott. Ezek után megkérdezték, lenne-e kedvem kipróbálni ezt az új feladatot, én átgondoltam, és szívesen mondtam igent rá.
– Kevesen aktívak már a kilencvenhatos olimpiai csapatból. Milyen volt az ötkarikás játékokon szerepelni?
– Fantasztikus! Nagyon jó lett volna felnőtt válogatottnak lenni, de nem cserélném el az atlantai élményekre. Nagy dolog volt, hogy ki tudtunk jutni Amerikába. Csodálatos légkör vett minket körül, és amit itthon megéltünk, amikor kijutottunk, azt szavakkal nem lehet leírni.
– Nincs önben hiányérzet a felnőtt válogatott kapcsán?
– Nem is tudom… Úgy érzem, amit eddig elértem, amiatt nem kell szégyenkeznem. Nem cserélném el. Hiányzik a válogatottság, talán bánom is, de így utólag azt mondom, hogy az olimpia sok mindenért kárpótol.
– Az első igazán jó csapata talán a BVSC volt kilencvenötben, ahol sok későbbi válogatott játékossal futballozhatott együtt.
– Abba a csapatba belecsöppentem, de nagyon jó korszak volt. Lecsúsztunk a bajnoki címről, de élmény volt ott futballozni. Épphogy elkerültem Újpestről, és nagy szerencsém volt, mert egy nagyon erős csapatba kerültem. Ha egy játékosnak nincs szerencséje a klubjaival, akkor nehezebb elérnie komolyabb eredményt. De persze sokat kell tenni azért, hogy szerencséje legyen az embernek.
– Ezután jött az MTK, a Dunaújváros, majd ismét az MTK, összesen négy bajnoki cím. Melyik volt a legjobb csapat, amelyikben játszott?
– Mindkét helyen nagyon szerettem futballozni, mert jó társaság jött össze. Emberileg és csapatként is erősek voltunk. Ha választani kell, akkor első helyen az MTK lenne, hiszen háromszor voltam ott bajnok, Magyar kupát kétszer nyertünk, Szuperkupát pedig egy alkalommal. Utána jönne a Dunaferr.
– Egyszer azt nyilatkozta, hogy ellenfélként sehol sem szeretik. Változott a helyzet azóta?
– Most már ez nem jellemző. Bár ennek főleg az lehet az oka, hogy átrendeződtek a lelátók, és mások a szurkolók, akik talán már nem emlékeznek rám annyira. Ellenfélként még mindig nem szeretnek, de ahogy az ember idősödik, úgy egyre jobban respektálják.
– Az MTK után a Vasas következett, ahol már rutinos játékosként a kiesését is átélte. Hogy viselte?
– Borzasztó volt megélni, mert a játékoskeret magyar szinten jónak számított. Bár nem mondhatom, hogy jók voltunk, mert ha azok lettünk volna, akkor nem esünk ki. Nevek szintjén minden rendben volt, de valami hiányzott. Lehet, ha most összeülnénk, még mindig nem tudnánk a választ rá, mi volt a gond. Menetközben elfogyasztottunk pár edzőt is, úgy érzem, erről főleg mi tehettünk.
– Mi a következő lépés?
– Most még itt vagyok Veszprémben. Nem tudom, meddig leszek még a pályán, de szeretném minél tovább húzni. Teszem a dolgomat a női csapatnál is. Rövidtávon ennyi. NB I-es edző nem biztos, hogy szeretnék lenni. Nem tudom, képes lennék-e rá. De ha igen, akkor sem most. Előbb inkább felépíteném magamat az NB III-ban, vagy az NB II-ben, esetleg női edzőként.
