Rangadók rangadója a Népstadionban
– vezette fel az FTC–Vasas találkozót 1965. október 31-én a Magyar Nemzet. A lap nem túlzott, hiszen az utolsó előtti fordulót megelőzően az angyalföldi és a ferencvárosi együttes egyaránt 35 ponttal állt a táblázat első és második helyén, ráadásul a sokáig egyetlen vereséggel listavezető piros-kékek egymás után kétszer kikaptak – az Újpesttől és Dorogon egyformán 1-0-ra –, ugyanakkor a zöld-fehérek a szegedi 1-1 után 6-1-re kitömték az MTK-t.
A megnyugtatónak tetsző pontelőnyét egyhamar elveszítő Vasas, amely tizenhat meccsen át maradt veretlen – tizenkét győzelemmel és négy döntetlennel –, egyrészt a sérült Mészöly Kálmán felépülésében, másrészt abban bízott, hogy a döntetlen is neki kedvez, mert a gólarány csak 7:7-es iksztől kezdve fordulhatott volna az FTC javára.
A mérkőzést egyenesben adta a televízió – 13.55-től, a sok nyelven beszélő Vasas-drukker, Szőnyi János tolmácsolásában –, ezzel együtt nem kis meglepetést keltett, hogy nem telt meg a Népstadion, pedig a meteorológiai előrejelzés 14-19 Celsius fokról szólt, ami október utolsó napján kiváltképp ígéretesnek mondható. A szurkolók talán nem akarták otthagyni a vasárnapi ebédet, ennél jobb nem jut az eszembe, de magam sem gondolom, hogy hatvan év múltán megfejtettem a mindössze 55 ezer néző rejtélyét…
Az FTC-ből Rákosi Gyula, a Vasasból Mathesz Imre – két 1966-os brazilverő középpályás – hiányzott; az angyalföldiek a rájuk jellemző 4–2–4-es, a Rákosi helyett a befejezőcsatár Németh Miklóst szerepeltető ferencvárosiak a 3–2–5-ös formációban futballoztak, hiszen a kilencedik kerületiek győzelmi kényszerben voltak.
Az MLSZ a hatvanas években rendszeresen csehszlovák, jugoszláv, olasz vagy osztrák játékvezetőket kért a magyar bajnoki derbikre, és ezt a meccset is külföldi bíró, a zágrábi Stjepan Varazdinec dirigálta. Mögötte a ferencvárosiaknál Géczi – Novák, Mátrai, Horváth – Juhász, Orosz – Karába, Varga, Albert, Németh, Fenyvesi, az angyalföldieknél Varga – Bakos, Mészöly, Berendy, Ihász – Nell, Fister – Molnár, Puskás, Farkas, Pál II (299, illetve 165 válogatottság) futott ki.
Előzőleg a stadion szoborparkjában nyüzsögtek a fotósok – miközben odabenn az MTK–Újpest előmeccs (1-1) zajlott –, de a ferencvárosiak kabalából nem akartak összeállni a csapatképhez. Azt hangoztatták: majd akkor repüljön a kismadár, ha nyerünk!
A helyzetek aránya 11:3 volt a Vasas javára. A tizenegy lehetőségből csak egyet váltott gólra az angyalföldi tizenegy. A 47. percben, de még az első félidőben. Az idő tájt egyáltalán nem volt divatban a sérülések miatti hosszabbítás, Varazdinec mégis megtoldotta a szünet előtti háromnegyed órát, mégpedig Juhász István ápolása miatt.
A ráadásban történteket így írta le a Magyar Nemzet: „A 47. perc vége felé járt az idő. A Ferencváros vezetett támadást. Ezt még engedi befejezni a bíró, aztán lefújja a félidőt – jegyezték meg többen a lelátón. Ám a Vasas védelme szerelte az akciót, ismét a félpályához került a labda. A jugoszláv Varazdinec az órájára pillantott (előzőleg jelezte, hogy két percet hosszabbít), kinézett a partjelzőre, aztán gyorsan követte a játékot, volt még vagy 15 másodperc hátra. Közben a jobb oldalra került a labda. Puskás betört egészen az ötös oldalvonaláig, onnan begurított, és Farkas közelről megszerezte a Vasas vezető, egyben győztes gólját. Pár másodperccel később a 48. percre ugrott az óra, és a bíró jelezte a félidő végét.”
A hatvanötös csúcstalálkozó után Farkas tarthatta a markát, majd másnap azt olvashatta magáról: „Ezúttal is felhúzta a lökhajtásos cipőt.”
Jó barátja, Albert Flórián szomorúan hagyta el a pázsitot. Már a 65. percben. Ekkor a labda- és trükkművész center – tőle teljességgel szokatlan módon – mellbe talpalta Nell Lajost, amiért a vendég játékvezető nyomban leküldte a pályáról.
A Képes Sport ekképpen számolt be a kiállításról: „Berendy hatvanöt percen át leradírozta Albertet. Elébe állt, elzárta az útját, kicsit megfogta, kicsit lökdöste, ezerféle módon hiúsította meg törekvéseit, fogyasztotta erejét. A radírozás nem mindig kíméletes tevékenység. Ezeket az apró, csupa izom, csupa csont legényeket különben is úgy teremtették, hogy ha csak hozzáérnek az emberhez, már fáj. Albert idegei mondták fel előbb a szolgálatot. Elvesztette a fejét, megrúgta Nellt. Más változatot is el tudtunk volna képzelni. Mondjuk, Albert elveszti a fejét, és rúg három gólt. Az ő klasszisához csak ez lett volna a méltó bosszú.”
A csapatkapitány Berendy Pál csapzottan nyilatkozta: „Mind a négyszer tagja voltam a Vasas bajnokcsapatának; azt hiszem, ez volt a legnehezebb győzelem.” (A piros-kékek korábban 1957-ben, 1961-ben és 1962-ben vitték el a pálmát, majd 1966-ban veretlenül hódították el az aranyérmet.)
A „Botondnak” becézett védő – a kapus Varga Lászlóval, valamint Ihász Kálmánnal együtt – a bajnoki évad valamennyi (26) találkozóján szerepelt. Farkas és Pál Tibor 25-ször, Molnár Dezső és Puskás 24-szer, Mathesz Imre 23-szor, Bakos Sándor 22-szer, Mészöly 21-szer, Fister Ferenc 20-szor játszott. (Mathesz dublőre, Nell 4-szer került a csapatba.)
Noha a záró forduló még hátra volt, a Vasas játékosai aznap este „társas vacsorán” találkoztak a klub Eötvös utcai székházában. (Az Újpest központja is ugyanabban a hatodik kerületi utcában volt.) Majd befejezésül 4-1-re legyőzték a Salgótarjánt, ahogyan akkoriban mondták: feltették a pontot az i-re.
A nyugat-európai, dél-amerikai túra előtt álló válogatottba viszont csak három labdarúgót delegáltak: Mészöly, Ihászt és Farkast. A szubkontinensre végül csupán ketten utaztak, mivel Ihász megsérült. Baróti Lajos szövetségi kapitány azért nem vitt magával több angyalföldi játékost, mert a piros-kék együttes szintén portyára készült, és vezetői nem akarták, hogy a tartalék csapat lépjen fel Szudánban, Irakban, Iránban. Molnár és Puskás ezért nem tartott a címeres mezes garnitúrával, amelyben hemzsegtek a ferencvárosiak (Géczi István, Novák Dezső, Mátrai Sándor, Juhász, Rákosi, Varga Zoltán, Albert, Fenyvesi Máté).
A Vasas nyolc – korábbi vagy későbbi – válogatott futballistát küldött pályára az afrikai-ázsiai túrán: Bakos Sándort, Berendyt, Molnárt, Pál Tibort, Puskást, Sárosi Lászlót, Szimcsák Istvánt, Vidáts Csabát.
S még csak akadémiák sem kellettek az egész hazai horizontot átfogó, nagyszabású felhozatalhoz.
