A júniusi válogatott barátságos mérkőzéseket szakmailag nem sokra szoktuk értékelni: a játékosok egy hosszú, fárasztó klubszezon végéről esnek be, a meccsterhelés mennyisége egyre nő, ráadásul a következő tétmeccsig is még hónapok vannak hátra.
A Rossi-csapatot körülvevő pozitív közhangulat is egyre inkább ülepedni látszik: a magyar válogatott márciusban a törökök ellen kettős vereséggel esett el attól, hogy jövőre a Nemzetek Ligája legmagasabb csoportjában maradjon. Látszólag ez a két mérkőzés sem érdemel túl sok szakmai fejtegetést: a pénteki meccset a sajtótribünről figyelve elsőre csak annyit láttunk, hogy ígéretes kezdés után a svédek Gyökeres Viktor és Alexander Isak nélkül is félgőzzel vernek minket a második félidőben, a meccs végét pedig – mikor hallottunk ilyet utoljára – füttyszóval fogadja a Puskás Aréna közönsége.
Kedden kora este pedig jóval inkább a politikai hírektől hangos a sajtó, mintsem a magyar válogatott bakui vendégszereplésétől.
Az elmúlt évek sikerei kifújtak, az eufória elmúlt, a válogatottat körülvevő diskurzus egyre inkább kritikus és átpolitizált. Két felkészülési meccs után, ilyen hangulatban szinte szélmalomharcnak tűnik szakmai észrevételt, pláne pozitívumot megfogalmazni. Mi most mégis megpróbálkozunk.
Az évek óta magas szinten működő védekezés mellé továbbra is a labdával kell fejlődnie a válogatottnak, ezért az elemzésben most csak ezzel a fázissal foglalkozunk.
Nem igazán látok más problémát azon kívül, hogy nem tudunk gólt lőni
– nyilatkozta Marco Rossi szövetségi kapitány a Svédország elleni mérkőzés után. Ahogy a fő gond már a törökök elleni párharc során is a helyzetkihasználás volt, úgy a kapitány – minden felhördülés ellenére – ezúttal is a lényegre tapintott: az első félidőben a magyar válogatott a kevesebb labdabirtoklás ellenére is kétszer annyi lövéssel próbálkozott, mint a svédek, ám a második félidő elején jött gyors gól, majd Dibusz hibája kibillentette a csapatot a ritmusból, s már esély sem volt visszajönni.
A magyar válogatott a svédek ellen a szokásos három belső védős rendszerben lépett pályára, ám ez labda ellen ezúttal is nagyon rugalmasan alakult. A labdakihozatal elején gyakran négy védőre állt át a magyar válogatott, Bolla pedig feljebb, a szélső pozíciójáig mozgott.
A svédek letámadása – akik szintén három belső védővel, de két ékkel álltak fel – többször is gondot okoztak, ez legkésőbb a második félidőben, Dibusz eladott labdájánál vált nyilvánvalóvá.
Az első félidőben is többször tudták a magyar kapust ívelésre kényszeríteni, látható, hogy a magyar hátsó sor nyomástűrése még mindig nem elegendő ahhoz, hogy egy agresszívan, emberig letámadó ellenfél ellen is bármikor ki tudjuk hozni a labdát.

