„A kapus az kapus. Csak kapus, nem futballista” – írta Esterházy Péter. És persze nyomban mindjárt azt is, hogy mindez hülyeség, viszont „minden kapus őrült. (…) aki nem őrült, az nem is kapus, az csak valaki, aki a kapuban áll”.
Pontosabban: nem olyan kapus, amilyennek a kapusokat mi itt Magyarországon elképzelni szeretjük. Nem kerít a hatalmába harsányságával, nem villan a szemében őrület, nincs szürke mackónadrágja. A védéseiben semmi vakmerőség, a gesztusaiban semmi színpadiasság. Csak „éles, kemény vonalak, kristálytiszta konstrukció”, a fölöslegesség, a máz, a cicoma teljes, tökéletes tagadása.
Pilinszky János költészetéről írják, mondják, hogy csöndje egy volt alkotásaival, hogy a csendet nem csupán stiláris eszközként használta, hanem gondolati közeggé, drámai vonássá, érzelmi letisztultsággá, iskolázott figyelemmé formálta. Gulácsi csöndje a sallangok hiánya, a tradicionális kapuspózok konok, de magától értetődően egyértelmű tagadása. Nem hiány, hanem jelenlét.
Azaz csupán volt: hétfőn ugyanis bejelentette, hogy lemondja a válogatottságot. Ötvennyolc meccs és három Eb-szereplés után úgy búcsúzik, hogy a magyar futballnyilvánosság nagy része tisztában sincs azzal, mit veszített. Hogy csöndes jelenléte, amelyet talán nem is becsültünk meg eléggé, milyen könnyen és mennyire gyorsan fordulhat hiányba.
Megváltónak indult, de a rögösebb úton lett sikeres
Kortársaival együtt megváltónak indult. Egyike volt a 2009-es egyiptomi U20-as vb hőseinek – ha nem is mint a legcsillogóbb sztár, de látványos, figyelemreméltó tehetség. A Costa Rica ellen büntetőkkel megnyert bronzmeccsen három tizenegyest fogott, s mivel ekkor már a Liverpool igazolt játékosa volt (sőt kölcsönjátékosként a felnőttek között, az angol harmadosztályban védett), mindenki biztosra vette, hogy a legszebb magyar kapushagyományokat folytatja majd.

Ennek ellenére sokáig nem volt szem előtt – a Liverpool egyre-másra adogatta kölcsön –, majd ugyan bekerült a Pool felnőtt keretébe, de csak a cserepadig jutott. Huszonhárom éves volt, mikorra belátta: más úton kell járnia. És volt mersze, volt tartása újrakezdeni.
Salzburgba igazolt, ahol megkapta a bizalmat, két év alatt két bajnokságot nyert alapemberként, majd postafordultával a konszern lipcsei kirendeltségéhez került. A másodosztályba. Egy szerencsétlen eltiltás miatt az első négy meccsen nem játszhatott, majd odaragadt a kispadra, és egészen februárig nem is került pályára. Ekkor, egy Braunschweig elleni meccs 57. percében sérült meg posztriválisa, Fabio Coltorti – Gulácsi pedig jött, beállt, látott, majd többé nem is engedte ki a kezéből a lipcsei csapat egyes számú mezét.
A másodosztálytól a Bajnokok Ligája elődöntőjéig, a Bundesliga legjobb kapusainak szintjéig jutott, nyert két kupát, 339 meccsével pedig jelenleg a Lipcse történetének harmadik legtöbb mérkőzéssel rendelkező játékosa. Túlzás nélkül állíthatjuk: klublegenda lett. Peter, The Wall, azaz Péter, a fal – mondják róla Németországban, ha pedig kapusszakmai körökben kerül szóba, a leggyakoribb referenciapontként Petr Cech neve kerül elő. Mit mondjunk, nem rossz társaság.
Egy beteljesült őrségváltás
A magyar felnőtt válogatottba először 2013-ban kapott meghívót, a cserepadon ült végig egy fehéroroszok elleni barátságos meccset. Egy évvel később aztán Dánia ellen be is mutatkozhatott, sőt a 2016-os Eb selejtezőinek első meccsén, egy északírekkel vívott hazai meccsen is az ő nevével kezdődött az összeállítás. Úgy tűnt, végbemegy az őrségváltás, és hosszú évekre övé a nemzeti csapat egyes meze. Másképp alakult: Pintér Attila csapata kikapott, a kapitányt menesztették, Gulácsi helye pedig Király Gáboré lett. Majdnem két év telt el, mire újra lehetőséget kapott, az első számú kapus szerepköre pedig csak a 2016-os Eb után szállt vissza rá.