A tavalyi, két piros lapot és hosszabbításos Paks-győzelmet hozó kupadöntő óta sok minden változott, a Ferencvárost például akkor még Dejan Stankovic irányította, a szerb aztán a vereség után távozott, a csapat pedig azóta a második edzőjét fogyasztja. Pascal Jansen holland pozíciós játékkal próbálkozott mérsékelt sikerrel, hogy aztán alig fél szezon után New Yorkból vásárolják ki szerződéséből. Az utód az egykori ír csatár, a Fradi előtt Izraelben – jól – edzősködő Robbie Keane lett.
Keane-nek a szezon közben, az európai szereplés kellős közepén kellett átvennie a csapatot. Az Európa Ligában ugyan nagy nehezen sikerült továbbjutni az alapszakaszból, de az első tavaszi párharc után a Fradi számára mindössze a keserű szembenézés maradt a magyar futballvalósággal.
A Paks eközben Bognár György 2023-as visszatérése után kétszer is a Magyar Kupa döntőjébe jutott, miközben a magyar mezőnyben is, úgy tűnik, ismét stabilizálja helyét a dobogón a másfél évtizede kizárólag magyar játékosokat alkalmazó klub. A két csapat egyébként épp múlt hétvégén találkozott az NB I-ben is, akkor idegenben az FTC győzött 3-2-re.
A mérkőzést a helyszínen nézve jó időnek és (hivatalosan) telt háznak is örülhettünk, bár a szemközti lelátón tátongó üres hely és a különböző klubok melegítőjét viselő számtalan gyerek minimum szkepticizmusra adott okot az érdeklődéssel kapcsolatban. A két csapat nagyon hasonló rendszerben lépett pályára, Robbie Keane is úgy tűnt, lehorgonyozik az elmúlt hetekben rutinná vált háromvédős rendszer mellett.
A mérkőzést a Paks a szokásos letámadással kezdte, a legelső emberként helyezkedő Tóth Barnához felváltva Haraszti Zsolt és Papp Kristóf csatlakozott, a csapat a megszokott módon agresszív emberfogással próbálta nyomás alá helyezni a ferencvárosiakat. A Fradi labdakihozatalai már az első félidőben is csak mérsékelten voltak sikeresek: Maiga, Abu Fani és Tóth Alex hármasát nagyszerűen vette fel Papp, Windecker és Mezei Szabolcs.
A két oldalsó középhátvéd közül inkább Gartenmann volt az, aki többet próbált belépni a játékba, de őt és Maigát is többször sikerült a paksiaknak ívelésre, vagy elhamarkodott felpasszra kényszeríteni. Ezekből a direkt támadásokból azonban ritkán sikerült egyből a védelem mögé kerülni, Varga Barnabást a három belső védő szinte teljesen leradírozta a pályáról. Saldanha is kevés területhez jutott, de erről bővebben picit később.
Ha Gartenmann hosszú labda helyett inkább a forgatást választotta, akkor a Fradi sikeresebben tudott a paksi letámadást átjátszva berendezkedni az ellenfél térfelén – az első félidőben az idő elteltével egyre többször. Hiába azonban a javuló labdakihozatalok a szélen, az ellenfél kapuja előtt az FTC már messze nem tudott ennyire hatékony lenni. A paksiak a saját térfelükön is leginkább a középső területeket védték – az 5-3-2-es védekezésük erre a természeténél fogva kiválóan alkalmas –, a Fradi pedig nemigen találta a több lehetőséggel kecsegtető szélső területeket.
Ezt persze nézőponttól függően sokféleképpen lehet magyarázni – alapvetően elmondhatjuk, hogy
